Négy nappal a francia verseny után, már ismét úton voltam. Ezúttal Olaszország, azon belül is a Ligur tengerpart, Savona környéke volt az úti cél. Nem csak azért, mert nagyon szeretek az olaszoknál versenyezni, hanem azért is, mert úgy gondoltam, hogy ezen a vérbeli mediterrán területen végre hó és hideg nélkül futhatok. Nem mintha bajom lenne ezzel, csak hát március vége felé, öthónapnyi hideg, sötét, és hóban futás után már vágyik az ember csontozata egy kis melegre…
 

Szóval kissé hosszú utazás végén szerencsésen megérkeztem Tócsa barátommal egyetemben Toiranó-ba. Elégedetten vettük tudomásul, hogy a pálmafák között lévő narancs és citrom fákon beérett a termés… Az egyéb gyümölcsfák szintén virágpompában, de az ösvények szélén is lilásan tündöklő ibolyacsokrok mosolyognak. Igaz, feljebb tekintve a magasabb hegyeken még látni havat, de ilyenkor az ember inkább a „régen látott” dolgokat figyeli és értékeli.
 

A verseny rendezősége az elmúlt hetekben itt tapasztalható szokatlanul hideg és csapadékos időjárás (márciusban nyolcszor esett a hó, amikor itt évente alig esik valami) miatt úgy döntött, hogy csökkenti a pálya hosszát 2 kilométerrel.

Ez gyakorlatilag a legmagasabb érintendő hegycsúcs törlését jelentette. Továbbá az útvonal magasabb részein legalább 8 kilométernyi mély havas részre lehet számítani. A döntés bölcs, semmi gond vele, hiszen még így is maradt 47 kilométer és hozzá 2600 méter szintemelkedés, hogy eldöntsük ki milyen erős. (Szeretem a terepfutás ezen erő megmérettetését. Nem az számít, ki mekkorát üt a másikba, nem az hogy mennyire bírja nyomni a gázpedált, hanem az ember, a természeten keresztül megadott puszta tényű önereje.) Sőt, az első nagy hegy tetején lévő turistaház első elérőjének még külön díjat is felajánlottak.

1 / 5

Szóval ismertük a pálya nehézségeit és az időjárás jelentés is pontosan figyelmeztetett. Várható volt az esős, szeles, hideg idő, amit jól alátámasztott, hogy már a versenyt megelőző napon is folyamatosan esett. Igen ám, de más lent, a tenger parton egy 10-15 fokban érzett eső és más a hegyekben egy 0 fokos. Ennek pedig később óriási jelentősége lesz…
A felszerelésem összeállításánál a szokásos minimumra törekedtem. Térd alatt érő nadrág, (kötelező) vékony hosszú felső, kis kulacs kevés izó porral, egy energia gél, egy vékony fejpánt és egy könnyű dzseki. (kötelező) Ennyi. Tapasztalatom és önismeretem szerint, egy bő 4 órás, esős, 4-8 fokos futáshoz nekem ez elég. Mivel az útvonalon is van 5 frissítő állomás, a szükséges energia utánpótlást abból kívántam fedezni. Így felkészülve álltam a rajtvonalhoz vasárnap reggel, ami Torano tengerparti városának homokos partjáról indult. „A tengerpart homokjától a hegyek haváig,” szól a verseny egyik romantikus és találó mottója. Kezdjük hát el a homoktól…
 

A rajt után pár száz méterrel rögtön az élre álltunk Tócsa barátommal. Az olasz mezőny ugyanis érdekes módon lassan kezdet. (nem így szokott) Nem baj, mi nem köntörfalaztunk. Egyenesen, tisztán, férfias bevállalással mutatjuk a szándékainkat. Taktikázás nélkül, nyíltan mutatom, hogy győzni szeretnék, ezért Tócsa is elenged. Egyedül töröm az utat, csak néha-néha tűnik fel mögöttem Stefano, akivel már többször is nagy csatákat vívtunk. Megy a tempó, gyorsan emelkedem. Az eső nem zavaró, a talaj is kitűnő a futáshoz. Felérek az első hegyre és elhozom a részhajrá díját.

2 / 5

Útban a hegyi szakaszgyőzelem felé. Itt még kíváló az időjárás...

Körülbelül két perc az előnyöm Stefanóval szemben, amit a következő csúszós, sziklás lejtős részen be is hoz rajtam. Itt fent már néha hóra vált az eső és a réteken át vezető szakaszokon dühödt szél tombol. Ennek ellenére minden kontrolálható. Megy a verseny, egymással és nem az időjárással foglalkozunk. A terep egyre nehezebbé válik. Patakok folynak az úton, vizes hó és híg sár keveréke hűti folyamatosan a lábunkat. A cipők minden lépésre cuppogva nyüszítenek. Az emelkedőkön rendre leszakítom Stefanót, de ő a lejtőkön mindig visszazárkózik rám. Az elágazásokban szinte mindenütt önkéntes emberek irányítanak. Megnyugtató a jelenlétük, de egyben sajnálom is őket. Ilyen mostoha időben kint állni órákat… Minden tiszteletem az övék, még ha nem is értem, mikor mit mondanak nekem.

Egyre feljebb érünk, aminek a következtében jön a teljesen havas rész. Itt futni szinte lehetetlen. Térdig érő a vizes hó, ami minden harmadik negyedik lépésre mélyen beszakad alattunk. A vizes hó hűt a legjobban, a szakadozott mozgás pedig egyre kevesebb hőt termel. Elkeserítő, ahogy minél jobban akarsz, annál jobban akadsz. Ég a comb a sok lábkiemeléstől. Itt csak tűrni lehet. Persze vissza- visszanézek, hátha Stefano vállal egy kis nyomtaposást. De ő is fától fáig kapaszkodva halad pár száz méterrel mögöttem. Végre lejteni kezd a pálya. Viszont nyílt rétekre érünk. A szél itt úgy vág, hogy a kezemmel védenem kell a fejem. Elérkeztünk a hideg fájdalmának arra a szintjére, amikor ösztönösen már odakap az ember. Le innen! Bekínlódom magam az erdőbe és a lejtős utakon végre elérem a 30 kilométer körül található frissítő pontot.

A nézők biztatnak, kicsit más világból érkezőnek érzem magam. Próbálok enni pár falatot, és a kulacsom is teletöltöm. Amint továbbindulok, beesik a pontra Stefano is.

3 / 5

A 30 kilométeres ponthoz érkezve. Az idő az arcomra van írva...

Hullámos dózer út következik, amit toló lappal letolt egy traktor. Ami maradt utána az a bokáig érő vizes latyak. Ez a legrosszabb. Gyakorlatilag órák óta ázódunk aluról és felűről. Ha hidegebb lenne, fagyna és nem a 0 fokos vizet kapnánk folyamatosan. De nem, most ez így a létező legrosszabb kombináció. Taposom a latyakot és közben tovább veszítek az energia szintemből. Először tudatosul bennem, hogy fázok. Egyre tompább vagyok, már nehézkesen térek ki, egy-egy nagyobb pocsolya elöl. Stefano beér. Most először áll az élre. Beállok mögé, közben előkotrom az egyetlen energia gélem. Szinte egy pillanat alatt eltűnik bennem. Tartom a lépést Stefanóval, de egy újabb nagy lejtő következik. Itt már belassulok végérvényesen. Romló koncentrációval botladozok lefelé. Az agyam mintha egy kéregben lenne. Úgy érzem, mintha távolról irányítanám magam. Mint egy mozi néző, úgy értem meg, hogy mi történik. Most kihűlök. Nyelni nem tudok, ennem nincs mit. Remegve teszem meg az utolsó lehetőségem, amit már rég meg kellett volna tennem. Előhalászom a dzsekim. A zipzárt 10 percbe telik felhúznom. Tartom a mozgást, mert tartanom kell. A lábamban lévő izmok a hideg hatására összehúzódnak és görcsbe rántódnak. A lépéshosszam drasztikusan lerövidül. Gyakorlatilag tipegni bírok csak. Szerencsémre hamarosan egy frissítő pontba botlok. Robot módjára eszek pár falatot és megtöltöm a kulacsom. Javul is az állapotom egyből. Még körülbelül tíz kilométer van hátra. Főleg lejtős szakaszok, olyan oldal hátszéllel. Bízok abban, hogy javulnak a körülmények.

4 / 5

Az utólsó szakasz gerince jó időben...

De nem. Pár kilométer és egy teljesen csupasz gyephavasra érek. A szél zúgva tombol. Olyan erővel lökdös, hogy néha úgy érzem, megemel. A vizes ruhák semmit nem védenek. Innétől kezdve már nem sport, nem játék, hanem egyszerű túlélés kezdődik. Folyamatosan remegek, a lábaim görcsölnek a hidegtől és képtelen vagyok hőt termelni. Pedig muszáj. Ordítani, nyögni kezdek minden lépésre. Ez segít. Adrenalint termel és ütemet ad. Újabb frissítő. Amint odaérek, az személyzet rögtön masszírozni kezd mindenhol. Én meg csak remegek, mint a nyárfalevél. A poharat nem tudom jól tartani ezért foggal harapok bele. Rémesen nézhetek ki, de már indulok is tovább. Nyögök, küzdök minden méterért. Itt a holtpont, most valóban holtpont, de kitartok élve. Aztán nem romlik tovább a helyzetem. Magasságot vesztek és pár plusz fok miatt már javul is az állapotom. A gerinc végén még egyszer szembe kell fordulni a széllel. Az ereje állóra fékez. Csak gyalogolva tudok a fák közé beérni. Meredek, sáros, csúszós lejtő következik. Mint egy flipper labda pattogok fától fáig. Aztán beérek a házak közé. Itt már nincs úgy szél, és a levegő is melegebb.

Egyből visszatér az erőm. A görcsök eltűnnek, az utolsó kilométerem ismét nagyon gyors. Csakúgy, mint az első volt.

Csak közben egy másik világ határvonalát is megjártam.
 

A különlegesen nehéz időjárás miatt a rendezők csak a mezőny első 60- 70 emberét engedték tovább haladni féltávtól. A többiek részére leállították a versenyt. Sajnos egy futó társunk életét vesztette. A mentés közben 33 fokosra hűlt a szervezete, amit a szíve nem bírt elviselni. 20 további embert súlyos hipotermiával kórházba szállítottak. Felmerül a kérdés, hogy ezt így érdemes e, illetve kié a felelősség. A fentieket átélve, személyes tapasztalatként fogadjátok a véleményem:

5 / 5

"A tenger homokjától a hegyek haváig"...In memoriam Paolo & Toma Pali....

Számomra nincs szebb sport, mint a terepfutás. Nem is sport ez, hanem inkább az önmegismerésnek és a természet világában betöltött valós helyünknek egyik legletisztultabb formája. Aki bele kostól hamar megérti, hogy ez, egy életen át fog tartani. Nem kell tovább keresnie, mert ebben kiteljesedhet.

Talán ezért, talán másért, de a terepfutás népszerűsége egyre növekszik, amit jól mutat a részvevő személyek létszáma. Örvendetes ez, viszont a természetben, így a terepfutásban is vannak alapvető veszélyek. Ezek meg és felismerésére elég idő és tapasztalat kell. Szánjuk rá az időt, türelmünk megtérül majd.

A márkák által sugallt reklámok, amik a felszerelések tökéletességét ecsetelik, még nem vérteznek fel minket arra, hogy sérthetetlennek higgyük magunkat. Megvehetjük, felvehetjük őket, de attól még ugyanazok a tapasztalatlan futók maradunk. Csak a saját döntésünk lesz az, ami megvédhet vagy átsegíthet egy-egy veszélyes szituáción. A döntéseink szabják az életünk vonalát. Tehát senki sem hibás, ha mi úgy döntünk…

Ezért ezen a versenyen sem volt felelőse a dolgoknak. Mindenki tudta, hogy mire számíthat. A rendezők megtették, amit tehettek. Ennyi önkéntest még sehol nem láttam. Rengeteg, jól felkészült mentős várta a futókat, és mégis. De a természet ilyen. Ő szabja a legfőbb szabályokat, és ezeket csak elfogadni lehet. Sajnálom Paolo-t és a családját. Vigaszuk talán csak annyi lehet, hogy szerettüket aközben érte a halál, amit nagyon szeretet csinálni… Mint ahogy az életünk, úgy mi is futunk tovább terep ösvényeinken. Legkézzelfekvőbb módján tisztelegve e világot itt hagyott futótársaink előtt…

A születésünk pillanatában első ajándékként a halál lehetőségét kapjuk. Ez az élet rendje.

Ugyanúgy, mint az itteni utunk, ami a tenger homokjától a hegyek haváig tartott…
 

Paolo és Pali Emlékére Tisztelettel.