…Már csak pár óra van a hajnal egy órai rajtig. Fekszem a sötét szobában és aludni próbálok. Kintről beszűrődnek az utca természetesnek ható fényei és zajai, de nem jutnak el hozzám. Az én világom már nem ez. Légzésem egyenletes, a tudatom készen áll. Belül minden a helyére kerül, és egy sóhajtással kimondom a végső, mindennél fontosabb megerősítést és elfogadást: most pedig legyen minden úgy, ahogy lennie kell... Aztán ezzel megnyugodva elszenderedek…

…Jól haladunk az első emelkedőn. Körülbelül úgy nyolcan lehetünk itt az élmezőnyben. Figyeljük egymást, megy a feltérképezés. Gergő itt fut közvetlenül mögöttem, és bár mindenki csendes és koncentrált, én beszélgetni kezdek vele. Lélektani hadviselés ez, amolyan „polgárpukkasztás”…A tempó kellemes, de az emelkedő teteje felé nem bírok magammal és az élre állva megrántom a sort. Eddig is páran lihegve, nehézkesen tartották a lépést, így a váltás tovább morzsolja az erejüket. Felérünk, és jön az első lejtő.

1 / 6

Az élmezőny az első emelkedőn. Foto: Trans'd Havet

Na, ez nem az én erősségem. A srácok tipegve torlódnak a hátam mögött ezért sportszerűen félreállva elengedem őket. De nem mindenkit. Kilian, Hernandez, Stefano mehet, Philipp után viszont beszállok a „vonatba”… Mögöttem Michael zakatol… Leérünk, jön az első frissítő.(csak víz) Inni kell, hiszen az éjszaka ellenére igen meleg van. Szinte folyamatosan csepeg a izzadság az orrom hegyéről és már csatakosan vizes rajtam minden ruha. Próbálok úgy hűteni magamon, hogy a hosszú felsőmet a rajtszámig felhajtom, így amolyan top szerűen szellőzhet a hasam és a hátam. Kicsit „szépfiús”, de hatékony.

2 / 6

Az emelkedők az igazi erősségem. Foto: Trans'd Havet
 

Jön a második emelkedő. Michael-lel kezdem, de ő gyorsan leszakad.

Aztán hamar utolérem Stefano-t, aki cserébe a lejtős elengedésemért sportszerűen félreáll az utamból. De az is igaz, hogy a lejtő óvatossága most meghálálja magát. A jól megőrzött, nem elvert lábizomzatom most hatékonyságban verhetetlen. Hamar utolérem Philippet is.

Beállok mögé, egy kis megfigyelésre.

Lihegve, nehézkesen halad. Én majd letaposom a sarkát.

Könnyű a tempó, mégis teljesen elszakadunk a többiektől. Egyszer csak Philipp hátranyúl a hátizsákján lévő botjáért. Már nehéz, meredek az emelkedő, segítség kell neki.

Elérkezett az én időm.

Egy pár szó, hogy jövök balról és szinte már állva is hagyom. Hamarosan Philippből csak a távolodó, lemaradó fényeket látom. Innentől kezdve gyakorlatilag olyan 65 kilométeren keresztül teljesen egyedül futok. Előttem pár percre, majd idővel egyre nagyobb különbséggel Kilian és Hernandez, mögöttem pedig a többiek állandóan változó sokasága.

Igazság szerint a mögöttem lévőkkel nem nagyon foglalkoztam. Még akkor sem, amikor 41 kilométeres frissítőn, elég megtépázott és rosszul kinéző állapotom mellé, Ákos halálra fagyott hangon csak ennyit tudott mondani: "Menjél, mert már itt jönnek a többiek"…

3 / 6

Akkor és ott talán senki nem fogadott volna arra, hogy én jövök be a dobogóra Kilian-ék mögött.

Senki.

És talán nagyon sokan odanéztek volna, hogy kik is jönnek mögöttük.

De nekem nem kellett oda néznem, hiszen nem ott voltam már, hanem itt. Itt a most-ban.

És nem is néztem oda,hanem csak fordultam a következő hegyre.

És itt dőlt el minden. Ez a siker kulcsának pillanata...

Mert úgy van minden, ahogy lennie kell...

Új energiák tolnak, repítenek. Néha egy-egy görcs a lábban, de kezelem és megszüntetem mindet.

A pálya legmagasabb pontjához közelítve egy versenyző százméternyi távolságra fut fel rám, de ez sem zavar meg. Nem gondolkodok, hogy mi lesz, ha utolér, nem pánikolok, csak vagyok és teszem a dolgom. Futok. A nyugalmam megmarad, nem veszítek energiákat, hanem csak nyerek.

Erősítek. Van erőm, mert kapok, pont annyit, amennyi kell.

4 / 6

Csak előre nézz! Foto:Trans'd Havet

A frissítőkön a minimumot veszem csak magamhoz.

Repülnek a kilométerek, folyamatosan jó a tempóm. Nem nézek hátra, csak nagyon ritkán. Tudom, hogy ami erőt ad az előttem van, illetve pont benne vagyok. Csak a MOST van, ahol én amolyan kívülállóként figyelem benne magam.

Jön az utolsó tíz kilométer 1300 méter szintkülönbségű lejtője.

Megmarad az egyensúlyom, minden különösebb gond nélkül fordulok a célegyenesre.

5 / 6

A célban igazán boldogan. Foto:Ski-Alper

Felszabadultan boldog, elégedett és hálás vagyok, amikor beérek.

Különleges ajándék az élettől egy ilyen nap. Egy olyan ajándék, amit a tetteink által mi csomagolunk be, mégis teljes a meglepetés, amikor megkapjuk…Az elme a test feletti uralmának remek bizonyítéka, hogy fizikálisan szinte el sem fáradtam. Közben pár banándarabot, pár kekszet és egy energia gélt ettem. Folyadékból, kb 2 liternyit, ami főként izotonikus ital volt. A célba érkezésem idején párás, napos, 35C foknyi volt a hőmérséklet, amit a fekete hosszú futóruházat ellenére remekül toleráltam.
 

Ennyi az én történetem erről a versenyről. Ennyi egy "hegy" sikere...

6 / 6

A magyar csapat: Kiss Miklós, Németh Csaba, Wermescher Ildikó, Papp Gergely
 

Szeretném még mindenképpen megemlíteni a magyar csapat nagyszerűségét! Miklóst, aki felnőtt a feladathoz és érett versenyzéssel befutott a legjobb tíz közé. Gergőt, aki olyan jól kezdett, majd a későbbi komoly gyomor problémái ellenére is beküzdte magát a célba, a csapat eredmények életben tartása végett. Ildikót, aki tartotta a női mezőny erejét, és megbízható magabiztossággal versenyezve feltette az i-re azt a bizonyos pontot. Köszönöm Ottónak és Ákosnak a frissítésnél ellátott szerepüket, és végül, de nem utolsó sorban köszönöm Istvánnak, aki hit és látott bennünk valami olyat, amit manapság olyan kevesen látnak meg.

Ez pedig nem más, mint a haszon nélküli, önzetlen, önmagunk adásának értékrendje.
 

Hamarosan folytatom, pénteken következik: A Völgy: Swiss Iron Trail, két héttel az EB után…rengeteg tanulsággal.