Minden hely elkelt! Egy héttel az esemény előtt - ami nem is csoda. Évről évre egyre népszerűbb túra, a félsziget viszont kicsi, így hát szükséges volt a korlátozás. Ötös csapatunk szerencsére már korán élt az előnevezéssel, így hát két öcsémmel, valamint Réka és Márk társaságában érkezek a Belső-tó partjánál felállított rendezvénysátorhoz. Már diktálhatom is a kódokat, és kapom az itinereket (és Túró Rudikat) - hihetetlen gyorsan neki is lendülhetünk utunknak. Egészen kevés aszfalt után vágunk neki az első ösvénynek, ami az Akasztó-domb tetejére visz fel. Ellenőrző pont, máris - de hát indokolt. Mint ahogy a megállás is: remek kilátás csábít, hogy visszanézzünk, fényképezzünk.

 

 

Az előző esti eső, az enyhe idő és a korábbi tapasztalataink alapján komoly aggodalommal (és kamáslival, botokkal) érkeztünk. Egyelőre nem durva a helyzet, de némi sár tényleg akad. Az óvatosság indokolt, de azért némi futás is belefér: máris metsszük a rév felé kanyargó aszfaltot. Jöhetnek az antennák (jó kis kaptató újra), aztán a gejzírmező. Kanyargás, erdők és füves tisztások, meg szintkülönbségek. És persze a névadó gejzír-kúpok: egyszerre hangulatos és egyedi, különleges.

 

 

Laci öcsénk ma ünnepeli századik túráját: igazán kellemes alkalmat talált hozzá. Aztán leereszkedünk a Kerek-hegyről, ami ugyan nem egy bérc, de itt a szintekhez a pár száz méteres dombok is bőven elegendők. Pulóver hátra kerül, a zsákba: egész nap elég lesz a póló és a nyitott vékony dzseki. Újabb ellenőrző pont: az Átjáró-barlanghoz érkeztünk. Gyors pecsételés, cukorka, és jöhet az Aranyház! Elvileg csak súrolja útvonalunk, de természetesen kitérünk a tiszteletére.

 

 

A remek panoráma után megint ereszkedés - óvatosan és biztonságban leérkezünk. Tekereg az út, majd déli irányt veszünk, és erdőkön vágunk át. A sár miatt néha célszerűbb az út szélén menni, néha komoly segítség a bot - de kellemes tempóban leérkezünk a Club Tihany felé. Kötél is akad az ereszkedés végénél - egyelőre nem szükséges, de egy-két órával később könnyen lehet, hogy használni fogják. Az újlaki templomrom falát is elhagyjuk, és leérkezünk a lépcsőn.

 

 

Pár méter aszfalt, és íme, a Horgásztanyák: újabb ellenőrző pont - sőt, frissítőpont. Ellátás is jut ugyanis, megint. Az itt megszokott friss, ropogós sajtos tallér és forró tea - sőt, jóféle forralt bor is! Nekem mindig komoly energiát ad - közben pedig a karnyújtásnyira megközelített Balatont és a csónakok csendéletét figyelem. Igaz, pár méterrel kiljebb mozgás is van: vízimadarak serege ringatózik a jéghideg víz tükrén.

 

 

Még mindig csak egy-két tucatnyi túratárs van előttünk, ahogy megtudjuk. Futók persze folyamatosan előzgetnek, de ez természetes. Itt vadregényes szakasz jön: sűrű növényzet, kanyargás, majd komoly emelkedő - újra fel a gerincre.

 

 

Ez már a félsziget nyugati partvonalát is jelenti egyúttal. Ez a menetelés szinte folyamatos hullámzás: fel és le, fel és le. És mindvégig lenyűgöző kilátással balra, nyugat felé. A Balaton hatalmas vízfelülete egyfolytában odavonzza tekintetünket, és meg-megállunk, visszanézünk a déli part felé. Borongós idő, szürke, felhős égbolt? Nincs miért bánkódni, mert a légkör tiszta, igen messzire elláthatunk: még a látóhatárt lezáró Badacsony is remekül kivehető.

 

 

A Gurbicza-tető a Csúcs-hegy következik, majd a Nyereg-hegy. Itt teljesen északira vált túránk iránya, és már a Sobri-barlangnál járunk. Kis kitérővel meg is látogatjuk, aztán folytatjuk a hullámzást.

 

 

A táj - ha ez lehetséges - még szebb; a kilátás lélegzetelállító. Sziklaformációkat kerülgetünk, egynyomos ösvényeken követjük egymást, de a tekintet - nos, az mindvégig balra fókuszál, ha csak teheti.

 

 

Hetedik alkalom, hogy itt járok, mégsem tudom megunni. A Balaton felülete változatos, jege látványos, színei lenyűgöznek mindenkit.

 

 

Örvényes és Aszófő előttünk - meg persze a Balaton-felvidék hegyei. A Pécselyi-medence, az aprócska falvak, templomtornyok - a távolban pedig még a Kab-hegy tornyai is felbukkannak.

 

 

Ereszkedünk, hogy aztán felmenjünk: a kilátó jön. Az Őrtorony-kilátó, az Apáti-hegy tetején. Fantasztikus a panoráma, ezt sem lehet megunni! Persze 360°-os: és nincs unalmas oldala, érdektelen része. Nem is sajnáljuk az időt: a bélyegzők begyűjtése után alaposan szétnézünk. Füred, Külső- és Belső-tó, a tihanyi „nyak”, dél felé meg a napfényben fürdő Balaton: de nehéz elszakadni innen!

 

 

Aztán még pár szó Eduval és Erzsivel, egy-két szem nápolyi, és újra ereszkedés. Aggódtam, de jobb, mint tavaly volt: kisebbnek érzem a sarat, kevésbé csúszik, mint akkor. A füves tisztásokon meg birkanyáj! Fotogének a jószágok, bár ehhez jótékonyan hozzájárulnak a Füred feletti hegyek is.

 

 

Gond és esés nélkül érkezünk le, egészen az Apáti templomhoz. Romnak nehezen nevezhetem, olyan remek állapotba hozták évekkel ezelőtt. Megint ellenőrző pont, megint ellátás, megszoktuk a stílszerű Balaton szeletet.

 

 

A legsárosabb rész jön, figyelmeztetjük Márkot. És itt most tényleg be is jön a jóslat, nincs mese. Sokan el is mentek már errefelé, meg hát igen mélyen is vagyunk: a Külső-tó partján. A rét széle még csak-csak, de aztán igazi dagonya jön. Kilós súlynak érzem a cipőimre tapadó agyagot, ami persze csúszik is.

 

 

A víz és nád látványa azonban vigasz: oda figyelve jobban telnek a percek. Közben persze jókat nevetünk is - egymáson csakúgy, mint saját magunkon. Kiérkezünk a szőlők közé, az őslevendulás mellett haladunk előre, és itt egyértelműen jobb a terep, mint vártuk.

 

 

Aztán jobbról beérkeznek a rövid távosok is, és a sár mennyisége még a betonúton is figyelemre méltó. De itt az Apátsági pince: újabb ellenőrző pont, nyüzsgő sokadalom, ismerősök és remek hangulat. Hogy ehhez hozzájárul-e a forralt bor? Ki tudja! Mindenesetre megint meglódulunk, ami nem is baj, mert: újabb emelkedő, igen! A korábbiaktól eltérő útvonalon, de most is a Kiserdő felé vesszük az irányt, és kellemesen kiizzadva érkezünk fel a Szélmarta-sziklákhoz. Gyors pecsét, lassabb fotózás - mert itt megint elrabol a táj: engem is, a perceimet is. De hát - végtére is! - ezért jöttem.

 

 

Ifjú leányok, éltes hölgyek egyaránt fotózzák egymást és a kilátást - micsoda harmónia! Itt-ott nekem is sikerül, aztán jöhet az újabb zúgás le - itt most megint lehet kicsit futni is. Meg persze fényképezni, mert azt mindig lehet, mindig érdemes.

 

 

Átvágunk az országúton, ahol pár órája érkeztünk, és jöhet az újabb kaptató. Óvár sáncaihoz érkezünk fel egy szuszogtató emelkedő segítségével. Gyerektávosokat érek utol, remek a hangulat náluk is. Együtt csodáljuk meg a kilátást fentről: van is mit!

 

 

Brutális sár jön. Nincs mit szépíteni: ezt még a derék zalai szomszédok is megirigyelhetnék. Helyenként bokáig ér, hozzá pedig szép kis tömeg járul: itt együtt toljuk a rövidebb távosokkal. Ehhez mérten néz ki a terep is, ami reggel még alighanem ösvénynek vallotta magát. Komoly meglepetésemre még mindig megúszom esés nélkül, bár egy-két „mentésemmel” öcsém elismerését érdemlem ki. Aztán erős jobbos, sok előzéssel, és kényszerpihenő. Ezt ugyanis megint muszáj lefényképezni: a repedő jég és az öböl. Alattunk Gödrös és Diós, kicsit távolabb Balatonfüred, elképesztő.

 

 

Ereszkedés, hányadik is ma? Ki számolja! Inkább a Barátlakásokra gondolok - és arra, hogy az utat egy hete a rendezők alaposan rendbe tették. Kíváncsian várom az eredményét, mert az a bizonyos fél orosz hadsereg már előttünk lehet, jó eséllyel. Ami nem biztos, hogy jót tett az ösvénynek. Nos, a Balatontúra csapata újabb elismerést zsebelhet be tőlem: az út remek! Igen hamar az említett „lakások” mellett haladunk, kiváló tempóban.

 

 

Ez a tempó aztán hamarosan nyaktörővé válik, amikor egy nagy (és elég lassú) csapatot érünk utol. Hol máshol, mint a lépcsőnél! Na, van ott élet - akarom mondani út azon kívül is. Így aztán a meredek rézsűn száguldunk le, és legnagyobb meglepetésemre életben, sőt: esés nélkül érkezünk le a Ciprián-forráshoz, majd a műúthoz, és a partra. Közvetlenül a fagyos víztükröt kísérjük, meg persze bámuljuk: gyönyörű látvány.

 

 

Itt a Hajóállomás egyedi épülete, aminek tiszteletére még a nap is kisüt - de legalábbis valami ahhoz hasonló kísérlettel próbálkozik. Nápolyi, almaszeletek, forró tea, mert bort már nem merek; vezető pozícióban leszek hazafelé.

 

 

Át az út alatt, és ez a harc lesz a végső! - biztatjuk Márkot. Az utolsó kaptató jön - de legalább sár nélkül, mert ez már aszfalt lesz. Kanyargunk a szerpentinen, itt-ott kilátás kíséretében, felérkezünk a Visszhang-dombra. Ahol, ha nem is a „tihanyi echó”, de maga a főrendező szólal meg: „Jó utat, ingyenélők!” Nos, ez a kedves fogadtatás finom utalás arra, hogy mi itt ma (hárman is) tényleg nevezési díj nélkül túrázunk. Köszönhetően a rendezők által hirdetett játéknak, amin bennünket is kisorsoltak.

 

 

Megdicsérjük a túrát és elköszönünk, hogy megtegyünk a maradék pár méternyi emelkedőt. Igen, itt a Kálvária teteje, a három kereszttel, a stációkkal - és a kivételes panorámával. És az utolsó pecséttel: jöhet a végső, pár méternyi terep, a füvön át. Aminek az alján (végszóra) megtörténik a baj. Sáros cipőim megcsúsznak a márványon, és hatalmasat esek - rá a lépcsőfokokra. Felkecmergek, ijedt társaimat nyugtatgatom - mellettünk meg autó áll meg. Tóni, az említett főrendező is aggódik - majd megkérdezi, hogy feladom-e a túrát? Tartok tőle, hogy nagyon csúnyán nézhetek rá, mert elmosolyodik, és nem erőlteti tovább. Mint később utánanéztem: 19,3 kilométernél járunk. Kicsit ugyan fájdalmasan, de folytatom, és az apátságnál már újra a tájra tudok összpontosítani.

 

 

Van is mit! Balaton, még egyszer, fentebbről, széles látószöggel. Hegyekkel és Füreddel, jéggel és repedéssel, hátborzongató! És elhagyjuk az Apátság két tornyát is - indulás le!

 

 

A macskakövön már kocogunk is kicsit, és beérkezünk. Időnk a körülményekhez képest tisztes: 4.38 lett (bent hagytunk majdnem két órát), de úgysem ez a fontos. A sok-sok élmény, látvány, kaland és csoda - az igen! Persze, a nehézségek is ott voltak, de csak még értékesebbé tették a végső örömet. Amit a kapott érem tovább fokoz: pompás darab! Nekem még egy Pelso Giga Kupa is jut, a 2018-as teljesítésért. Mehetünk átöltözni (némiképp indokolt), majd jöhet a forró virsli és tea. Újabb találkozások, örömek és gratulációk - és a kocsiból jól esik még egyszer végigsimogatni tekintetemmel a tihanyi hegyeket: viszlát!

 

 

Szöveg és fotó: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

A Téli Tihany sokadszorra sem unalmas
Tihanynak a tél is jól áll

Aranyhíd a Balatonon a tihanyi őrtornyokhoz 

Tihany mediterrán ösvényein

Természetélmény a köbön - Lóczy lajos gerjzírösvénye