Pont emiatt tervezem már régóta, hogy végigjárom Budapest harmadik kerületének római emlékeit, kezdve az Aquincumi Múzeummal, ami ugye majdnem minden általános iskolai osztálykirándulás-repeortárban szerepel, és pont annyira is marad emlékezetes – közösségi élményként biztosan, de maga a kiállítás nem nagyon marad meg az ember emlékezetében. Pedig érdemes visszatérni, mert felnőtt fejjel már biztosan mindenkit sokkal jobban érdekel, milyen házakban laktak az itt élő rómaiak, hogyan zajlottak a mindennapjaik, vagy hogy miként nézett ki a városuk.

A múzeum legérdekesebb területe szubjektív megítélésem alapján a szabadtéri rész, ami pont a fent említettekről ad képet. Sétánkat a hajdani lakóházak között kezdjük. Az alapja mindnek megvan, illetve a fal alsó része is sok helyen megmaradt, a piros csík mutatja, meddig tart az eredeti épület, és mi a ráépítés. Megnézhetjük egy vagyonos család magánfürdőjét is – erre kevés példa akad, hiszen az emberek zöme közfürdőkbe járt –, ahol egy birkózókat ábrázoló díszes mozaik nagy része is megmaradt. A házak egyébként egészen nagyok voltak, a területük kb. 7 x 10 méteres, de több generáció élt együtt bennünk. A mostani Szentendrei úttal párhuzamosan vezetett a hajdani főút is, ami nem egyedi dolog, Óbudán ugyanis az összes jelentősebb út, mint amilyen a Vörösvári, a Bécsi vagy a Pacsirtamező, ókori nyomvonalakon épült.

Az Aquincumi Múzeum területe a polgárváros nagyjából egyharmada, ahol az első településnyomok az 1. század végéről származnak. A polgárvárosnál kicsit korábban épült ki a katonaváros, a jelenlegi Flórián tér környéke, ahol ugyanolyan fehér oszlopokat láthatunk, mint a múzeumban, nemes egyszerűséggel azért, mert ugyanannak az útnak a folytatását találjuk ott. A területen 30-40 ezer római katona állomásozott, a polgárvárosban pedig a virágkora alatt, a 2-3. században mintegy 10-12 ezer ember élt. Vízzel mindkét településrészt a mai Szentendrei út közepén futó – és nyomokban, például a múzeum bejáratával szemben ma is felfedezhető – vízvezeték látta el, ami a Római fürdőtől indult, és 5 kilométer hosszan vezetett. Emellett a budai hegyekből csöveken keresztül szintén hoztak le vizet a városba, amire egy idő után a lakosság száma miatt volt szükség.

A múzeumban a húspiac nyomait is fel lehet fedezni. Hogy pont húst árultak itt, azt onnan lehetett tudni, hogy Észak-Afrikában találtak egy ugyanilyet, de ott az építési feliratra is rábukkantak, illetve tudták az építtető nevét, akinek a rokonai Aquincumban szintén ismertek voltak. Az egykori fórum egy részének romjai, a boltoknak és a műhelyeknek a maradványai, valamint a nyugat-keleti főút is szemügyre vehető, de a terep egyik legérdekesebb része a nagy közfürdő.

Két rottyantás között még üzletelhettek is a közösségi illemhelyen

Ha várostervezésről volt szó, a rómaiak nem voltak utolsók, például nem véletlen, hogy a durva bűzzel járó műhelyeket, mint amilyen az enyvfőzőé vagy a mészárosé, a település szélére tették, Aquincumnál ráadásul a szélirányra is figyeltek, ami a Duna felé fújta ki a szagokat a városból, de szintén itt volt a közfürdő és a közvécé. A rómaiak építészetből is pengék voltak, ami nagyon jól megmutatkozik a fürdő esetében: ügyesen oldották meg a tájolást, és az épület megfelelő oldalát üveggel borították, hogy a napenergiát felhasználva is fűthessék az egyes helyiségeket, legdélebbre pedig a legmelegebb terem került.

A fürdő persze nemcsak a tisztálkodás, de a testmozgás, a pihenés, a szórakozás és a közösségi élet egyik központja is volt. Sok megmaradt mozaik sportjelenetet ábrázol, ami nem véletlen, mert – bár a görögökkel ellentétben túlzásba azért nem vitték – de fürdés előtt birkóztak, ökölvívtak vagy futottak is egy kicsit. Ezután jöhetett a megmártózás hideg, langyos vagy meleg vizes medencékben, meg persze a relax és a szépülés, hiszen masszázs- és olajozó termük, illetve még kozmetikájuk is volt. A meleg vizes termet kemencével fűtötték. A padló itt annyira forró volt, hogy nem lehetett papucs nélkül járkálni, és állítólag gyilkosságok is történtek a helyszínen: volt olyan, hogy valakit összevertek, aztán bevitték ide és ledobták a padlóra, az illető pedig később belehalt az égési sérülésekbe.

Jobb helyeken dolguk végeztével botra szúrt tengeri szivaccsal törölték meg magukat, ezek egy nagy dézsában sorakoztak, amiben ecetes víz volt. A végterméket egyébként a medencékből levezetett, lekoszolódott víz vitte tovább a főcsatornába, aztán a Dunába.

127 éves a múzeum

Aquincum polgárvárosa a 3. század végétől kezdett elnéptelenedni, ekkor keletről rengeteg barbár betörést kellett túlélnie. A legtöbben átköltöztek a katonavárosba, de a 4. század végére azt is feladták, majd 433-ban átadták a hunoknak, ahogy egész Pannonia területét. A csatornát, a fűtést nem használták, a házak tönkrementek, miután pedig a hunok is elhagyták a térséget, valóban parlagon hevert a város, és elkezdett feltöltődni.

Az első írásos emléket az 1700-as években találták meg Aquincumról. Addigra már tudtak az ókori városról, épp csak a helyét nem ismerték. Amikor kövek kerültek elő a térségben – ahol akkor kaszáló terült el – azt hitték, bizonyára kőbánya volt itt régen. Az írásos dokumentumok előkerülése után még 100 év kellett, mire Kuzsinszky Bálint vezetésével belefogtak az ásatásokba, ami aztán Magyarország legnagyobb régészeti vállalkozásává nőtte ki magát. A múzeum 1894-ben nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt, tehát idén 127 éves.

2012-ben EU-s projektek is zajlottak a múzeumban. Ennek eredménye a római mintára megépített lakóház, amibe egyébként zokszó nélkül azonnal beköltöznék, ha kicsit nagyobbak lennének az ablakai (és persze, ha lenne benne fürdőszoba). A másik ilyen látványosság a Mitrász-szentély, amihez hasonló egykor valóban állhatott itt. Az épületben arról a rejtélyes kultuszról tudhatunk meg érdekességeket, amit a beavatottakon kívül senki sem ismerhetett igazán.

A látványraktár 1200 kisebb tárgyat mutat be az őskortól a népvándorlás koráig, fent pedig a fő attrakció található, az egykor itt álló helytartói palota emlékanyaga, vagyis freskók, szobrok, gyönyörű mozaikok, illetve a híres aquincumi orgona rekonstrukciója, aminek a maradványai 1931-ben kerültek elő.

Az eltűnt kapatos Herkules Óbudán

Miután a múzeumban végeztünk, felkerekedtünk, hogy megnézzük a III. kerület többi római emlékét is, legalábbis a látványosabbakat, kisebb romokra, falmaradványokra ugyanis random helyeken kerületszerte rábukkanhatunk. Először a polgárváros amfiteátrumát néztük meg, ami nagyjából 7 perc sétára (vagy egy buszmegállónyira) helyezkedik el a múzeumtól.

Aquincumban ennek az épületnek volt a legnagyobb befogadóképessége, kb. 6-7000-en fértek el a nézőtéren, így nemcsak sporteseményeket, de gyűléseket, ünnepségeket is tartottak itt. Valójában az építmény kicsivel a város északi falán túl helyezkedett el, és a 2. században már biztosan működött, de többször esett át felújításon. Alaprajza majdnem kör, az Aquincumi Múzeum weboldalának tanúsága szerint 86,5 x 75,5 m tengelyméretű, és földamfiteátrumnak számít, nem a bolygó kapitánya szerint, hanem mert „a lelátást biztosító rézsűt két gyűrűfal közé döngölt földből alakították ki”. Amikor ott jártunk, csak egy rakás gyíkot, két, lábat lógató, békésen cigarettázó hajléktalant, és egy véletlenül odatévedt, kissé feszengő kisgyerekes családot láttunk, meg sajnos elég sok szemetet, amit nem hiszem, hogy a rómaiak hagytak ott.

Északról délre haladtunk: második állomásunk a Hercules-villa volt, ami valójában nem is villa, hanem egy lakóház, azaz domus, bár tényleg egy magas rangú tisztviselőhöz tartozott. Megközelíteni a Meggyfa utcából lehet (ebben a sávban volt egykor az előkelő negyed), a teljes árú belépő 500 Ft. Cserébe három helyiséget lehet megnézni, a legkisebben egy fejetlen szobrot és egy ökölvívók véres küzdelmét ábrázoló mozaikpadlót láthatsz, az itt álló iskolához tartozó részen pedig egy dionüszoszi lakomát ábrázoló jelenet egy részét lehet elcsípni szintén mozaikon. Ami látszik rajta, az Ámor, ahogy szőlőfürttel kínál egy tigrist, ami sajnos nem, az a részeg Herkules, ahogy a körülötte állók támogatják. Szerencsére rajzon megtekinthető, hogyan nézhetett ki összességében a padlódísz. A nagy védőépületben a változatosság kedvéért szintén mozaikpadlókat vehetünk szemügyre, ez talán kevésbé izgalmas, mint a másik kettő.

Innen 10 percet sem kell sétálni a cella trichoráig, az ókeresztény sírkápolna lóhere alakú romjaiig, ami a Körte, a Hunor és a Raktár utca kereszteződésében áll. Az épületet 360 környékén húzták fel, és 1930-ban került sor a feltárására. Elhelyezkedése miatt nem túl romantikus a hangulata, viszont abból a szempontból különleges, hogy hazánkban ezen kívül csak Pécsett látni hasonlót.

A katonaváros arénája még a római Colosseuménál is nagyobb volt

Persze majd az összes III. kerületi romról elmondható, hogy társasházak között, forgalmas autóút kellős közepén vagy éppen panelházak rengetegében nő ki váratlanul a földből. Ez utóbbi igaz a keleti városkapura, vagyis a porta praetoriára is, ami annyi összhangot mutat a környezetével (vagyis a környezete vele), hogy itt a panelházakra római mintákat festettek, ami szerintem egyébként nagyon jópofa ötlet volt. Maga a kapu három részből állt egykor, középen a kocsik, kétoldalt pedig a gyalogosok haladtak, és egy nyolcszögletes toronypár is tartozott hozzá. A romokat 1972-ben fedezték fel, 1985-re pedig rekonstruáltak egy keveset belőle: az északi átjáró boltívét és a zárókövét.

Következő állomásunk a Therma Maiores, azaz a Nagy Fürdő volt, a cikk elején említett Flórián téri gyalogos aluljáróban. Ugyanúgy, ahogy a polgárvárosi fürdőben, ebben a 120 x 140 méteres épületben is élénk társasági élet folyt. A katonák mindent megtaláltak, ami az egészségüket és a kényelmüket szolgálta a tornacsarnoktól kezdve a hideg, a langyos és a forró vizű medencékig és az izzasztókamrákig.

A Fürdő Múzeum most ingyenesen látogatható a múzeum nyitvatartási idejében.

Ha az aluljáró délnyugati kijáratánál távozunk, a 2. században épült déli táborfalnál, illetve a déli táborkapunál találjuk magunkat, vagyis a porta principalis dextránál. Itt vezetett az a főút, amin a tábor központi épületéhez lehetett eljutni, két oldalán boltsorral.

Sétánkat a katonavárosi amfiteátrumnál fejeztük be, ami azért nagyon menő, mert a küzdőtere nagyobb, mint a Colosseumé: míg utóbbi arénája 86 x 54 méteres, a mi óbudai amfiteátrumunké 89,6 méter hosszú és 66,1 méter széles. Persze a lelátókról már nem mondható el ugyanez, ha a teljes kiterjedését nézzük, egyértelműen a Rómában található épület nyer. De vissza Óbudára: állítólag az itt lévő természetes mélyedést már az 1. századtól fogva gyakorlótérként használták, és Kr. u. 145 környékén építették fel kőből az amfiteátrumot, ami 10-13 ezer néző befogadására volt alkalmas.

Bár hétköznap kora délután jártunk erre, sokan kuporodtak le a falmaradványokra beszélgetni, itt, a Nagyszombat, a Pacsirtamező, a Viador és a Szőlő utca által határolt négyszögben. Kissé szürreálisnak is tűnik ez a forgalmas nagyvárosba szorosan beékelődő zöld placc a mi kultúránktól alapvetően eltérő történelmi emlékkel – de persze pontosan ebben rejlik a varázsa is.

A cikk először 2019. októberében jelent meg.