A végtelen egyenesek szakasza az Alföldi Kéktúrán
Jön a nyár, és ilyenkor késztetést érzünk rá, hogy önsanyargatásból, egyfajta vezeklésből az Alföldre menjünk túrázni, „Szeretjük”, ha szédelgünk a forróságtól, és csak úgy caplatunk a „semmibe”. Ráadásul az Alföldi Kéktúra egyik legkevésbé élvezhető szakaszán jártunk, Nagymágocs és Szarvas között.
Gyura őméltósága már útközben rikoltozott a pirkadat első jeleire, de mi ekkor már a Nagyfalút elkerülő körgyűrűn hasítottunk hatalmas teherautók között. Úgyhogy ma nagyon korán akartam kidobni a vekkert az ablakon. Mindenkinek a képzeletére bízom, mikor volt alarm, ha már reggel 7 előtt ott toporogtunk a Tessedik Sámuel által 1795-ben alapított szarvasi tanárképző főiskolával szembeni parkolóban, és végeztük el a szokásos békebeli nyújtásokat, törzskörzéseket. Most volt bőven nézőnk, hisz a szülők már kezdték hozni kisgyermeküket a szomszédos általánosba. Sőt, pár bátrabb, elevenebb nebuló néhány mozdulat erejéig velünk is tartott, ami nagy örömmel töltötte el szerény lelkünket, és megadta az aznapi gyaloglat alaphangulatát.
Pár tyúklépés után máris kattogtak a fotómasinák kioldói a Holt-Körös felett átívelő hídon a kötelező nevezetességekről: Bolza-kastély, vízi színház, millenniumi emlékmű, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Helyette hatalmas dörömbölésre lettünk figyelmesek, azt hittük lőnek, vagy vihar jön. Hát nem egy sárkányhajó hasított a Holt-Körös csendes víztükrén! Miután szívverésünk nyugalmi állapotba került, az elénk kerülő rekortánt teszteltük lassú kocogással, így próbálván követni a kék sávokat, de ez csak több-kevesebb sikerrel járt, hisz a festők nem igazán preferálták a mi igényünket, és folyton elhagyták a futópályát a jelzések.
Kiérvén a parkból a szarvasi Hannapi és retroüdülők között trappoltunk egy finoman szólva is viseltes aszfalton. Balra át után átrongyoltunk az Ásott-Körös, ahogy a helyiek nemes eleganciával nevezik, az „Ásás” fölött átívelő HAKI-hídon, és máris a bebocsájtás reményében ott toporogtunk a nemzeti park és a Körösvölgyi Állatpark főbejáratánál, aminek a csodálatosan felújított Csáky-kastély ad helyet. Belépésre azonban még kósza gondolatainkban sem reménykedhettünk, hisz a park kilenckor nyit, és a vekker még épp csak fél nyolcat ütött. Felírtuk az egyre hosszabb listára a helyet, beütöttük az igazoló pecsétet, és ütemes kocogásra váltottunk az aszfalton, mert sejtettük, hogy nem sokára mi vár ránk.
Mivel az előző napokban egész komoly csapadék hullott a környékre, és erre a napra is ígértek egy-két kiadós égi áldást, már előre tartottunk a Holt-Körös melletti sárdagasztástól, ami aztán Bikazug után fog kiteljesedni. Eszembe is jutott az örök klasszikus: „ ...a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Fokozódik? Ezt jó tudni. Ezt sosem szabad elfelejteni.”
Egy darabig még aszfaltot koptattunk Szappanoszug szemrevaló hétvégi házai, horgásztanyái mellett, majd földútra váltottunk.
Lepucolni meddő fáradtság, hisz ha le is kaparod, pár méteren belül ugyanannyi lesz a cipőkön. Beletörődve dagasztottuk a sarat, csúszkáltunk benne. Néhány helyen, ahol kitágult a tér és kaszáló szegélyezte az utat, fűre váltottunk – na, ott meg térdig lettünk csak vizesek.
Valóságos öröm volt elérni a valamikor szebb, sokkal fényesebb napokat látott Bikazug lepukkant épületeit. Bikazugon 1927-től működött a Magyar Királyi Középfokú Gazdasági Intézet tangazdagsága, ahol az akkori középbirtokos réteg fiainak tartották a gyakorlati képzését. 1950-től az intézmény mezőgazdasági technikummá alakult át, és itt kapott helyet egy igazán őshonos élelmiszernövényünk kutatóintézete is. A rizsről beszélünk.
A tanyákon életnek csak apró jeleit láttuk, viszont a Bikazugi-holtág horgásztanyáin zajlott az élet a korai órán, és elégedettek is voltak a pecások, hisz ma mindenki bőséges zsákmánnyal lett gazdagabb. Bikazugból egy hosszú, egyenes nyárfasoron vonultunk tovább, és iszonyatos egérszagra lettünk figyelmesek. Már vakartam fejem, mi lesz itt elsővel, de aztán fény gyúlt, rájöttünk, hogy a majd kétméteresre nőtt büröknek van ilyen kellemetlen szaga. Az aszfalton több volt a kátyú, mint az összefüggő rész, ezeket még gyalog is kerülgetni kellett, itt autóval végigmenni igazi kihívás lehet.
Jó másfél kilométeres kátyuskodás után, átkeltünk a Holt-Körös felett átívelő hídon, vártunk egy cseppet, hogy átkelhessünk az országúton, szerelvényt igazítottunk, majd boldogan léptünk be az Aranyhal Horgászboltba, mely nevével ellentétben a fáradt vándoroknak is felüdülést nyújt széles kínálatával. A tulajdonos nagyon szereti a kéktúrázókat, képben van az AK életével, így tartalmas beszélgetésbe elegyedtünk vele, miközben elkortyoltuk barna söreinket.
Az első pár száz métert egy magánút keskeny betonsávján gyűrtük le, jobbról düledező tanyák, balról pedig lengő gabonatáblák között. Egyszer csak az agyam hátsó bugyraiból bevillant egy zseniális idézet P. Howard tollából, melyet talán a Piszkos Fred regények egyikében olvastam: „Mindig csak menni és menni, és mikor elindul az ember, sohasem lehet tudni, mikor ülhet le ismét."
Alig hagyták el a mondatok a számat, volt menyasszonyom rögtön kontrázott rá: „Majd Eperjesen!” Szép kilátások mondhatom, carpe diem-hangulat lett úrrá rajtam, még belegondolni is szörnyű volt ebbe a hosszú vonulásba. A betoncsíkok kikanyarodtak a lábaink alól, helyette viszont egy roppant sáros szekérút kanyarodott alájuk. Erdősáv volt, menekülni a dzsindzsa végett nem volt hova, így toronyiránt dagasztottuk a jó békési fekete, ragadós, csúszós fekete földet.
Valóságos felüdülés volt kiérni a földek mellé, ahol már látóterünkbe került az M44-es autópálya felett átvezető híd, melyre felkapaszkodva gyaloglatunk legmagasabb pontját is abszolváltuk. Meg is ajándékoztuk magunkat egy csúcscsokival. Kiderült, ez a hatalmas magasság valamiféle vízválasztó lehetett, mert innét már nem kellett sarat dagasztanunk, csak poroszkálni a végtelen egyeneseken, és várni, hogy egyszer csak elénk kerül egy kilencven fokos kanyar, és beleállhatunk a következő végeláthatatlan egyenesbe.
Szerencsére a hőmérséklet elég enyhe volt, de a hatalmas fellegek egész nap kerülgettek bőszen bennünket.
Közben mindenféle „Kákák” között caplattunk: Inkei-Káka, Dögös-Kákafoki-csatorna, Fekete-Kákafoki-csatorna. Ezek közül a hangzatos nevezetű Dögös-Kákafoki-főcsatorna a legjelentősebb, mely több mint 50 km hosszú, átlagos vízmélysége 1,5-2 méter. Sok-sok lépést gyűrtünk le ennek a csatornának a gátja mellett, de a víz felszíne a dzsungel és töltés végett csak időnként csillant fel szemeink előtt. Ezek a monoton, hosszú szakaszok próbára teszik az „embör gyerökét”, hát még szerénységemet.
A legjobb ellenszer az elviselésre, ha gondolatainkba zárkózunk és merengünk az élet nagy dolgain. Ilyenkor nem szólunk egymáshoz, csak trappolunk, mindenki a saját ütemébe, így aztán állandó túratársam pillanatok alatt tetemes előnyre tett szert. Ha ősszel jártunk volna erre, most elmondhatnám, hogy a ködbe veszett.
Bevillant, mi lenne, ha vezényelnék magamnak: egy, kettő, bal, jobb! Mindjárt ütemesebb lett a haladásom, és elkezdett csökkenni a távolság köztünk. Na, nem miattam, hanem mert első picinyt lassított! Mikor utolértem a hídnál, melyen átkeltünk a főcsatornán, meg is jutalmaztam egy újabb Rejtő klasszikussal: „Menjen, ha kar. És akarjon, ha mehet.” Csak legyintett egyet, és csavart a potméteren.
Nos, így értünk egy csatorna-kereszteződésig, sőt nem is kereszteződésig, hanem valóságos csomópontig, ahol vagy négy csatorna kereste egymás medrét. Leültünk volna, ha lett volna hova, ennek hiányában csak állva, mint a lovak, frissítettünk. Csatornát és megyét váltottunk, innét a K.1. öntöző-főcsatorna gátja alatt vonultunk hatalmas szántók szélén Csongrád-Csanád vármegyében. Felettünk továbbra is gomolyogtak a viharfelhők, de el még nem ért bennünket a vihar, így száraz lábbal meneteltünk a semmibe az egyre fülledtebb időbe.
A monotonitás semmit nem változott, az unalom annál inkább, a változatosság kedvéért most a Királyságok (Lajos vs. György) földjeit koptattuk.
Másfél kilométer volt vissza a napi célig, óriási csatakiáltásokkal rongyoltunk a közben újra rohadt sárossá vált szekérúton Eperjes újdonsült büszkeségéig, a Király-tóig, melyből mostanság egy tetszetős szabadidős horgásztókomplexumot szeretnének varázsolni.
Beslisszantunk a lyukas kerítésen, párat fényképeztünk, és egy csattanás után már csak arra volt időnk, hogy a fotómasinákat száraz helyre tegyük. Hatalmas loccs kezdődött, megnyíltak az ég csatornái! Átöltözni hiú ábránd volt csak, így rohantunk az Árpád-kori település első buszvárójáig, melyet egészen 1954-ig Kiskirályság néven ismerhetett a tisztelt érdeklődő. Nem volt más dolgunk, mint átöltözni, és megvárni a percek múlva érkező járatot, mellyel Orosházára hajtattunk, ahonnét egy másik busszal érkeztünk vissza az autónkhoz Szarvasra.
Csúcstúrák a Semmering csendesebb oldalán
2024.09.10.A Semmering régió nyüzsgő turistaparadicsomának túloldalán olyan magányos csúcsokat találunk, melyek csak látogatottságában maradnak alul a szomszédtól, látványuk pazar. A Kampalpe és a „Pfaffok” könnyen elérhető csúcsélményt kínálnak.
→ Tovább
Szilaj folyók hátán – Megültük a Rábát
2024.09.02.Ha valaki szívesen ragad evezőlapátot és a Dunánál vagy a Tiszánál kicsit izgalmasabb hazai kalandra vágyik, óhatatlanul szembetalálkozik a szóval, amely hallatán még a tapasztalt kenusoknak is megremeg a szája széle: Rába.
→ Tovább
Határközeli osztrák kétezresek
2024.08.31.Az Alpok keleti oldalán is magasodik egy pár, a határtól gyorsan elérhető kétezres hegycsúcs. Kipipálva a
legismertebbeket, újabb célpontok után kutattunk. A Rax legmagasabb csúcsa és a Hohe Veitsch
felejthetetlen élmény volt.
