A Vértes egyik legszebb útvonala télen
Majd egy esztendő elteltével léptünk újból a Közép-dunántúli Pirosra, hogy folytassuk a túramozgalom bejárását. Ezúttal két fiatal őserő erősítette kicsiny csapatunkat, keresztfiunk és legkisebb gyermekünk is velünk tartott. A Vértes ismét megmutatta, hogy télen is érdemes ide ellátogatni, megtaláltuk a hegység egyik leghangulatosabb túraútvonalát.
Legutóbb Majkpusztán, a kamalduli remeteségnél fejeztük be a gyaloglatot a piros nyomvonalán. Ahhoz, hogy a ritkás buszjáratok egyikét elérjük bizony hajnalban kellett kukorékolnia a kakasnak, hogy Tatabányára érjünk a 8.30-kor induló járatra. Két perccel a járat indulása előtt értünk az alagsori 2-es kocsiálláshoz, ahol már bőszen pöfögött autóbuszunk, és a végére járt már a felszállás.
Járatunk a bánhidai városrészen keresztül hagyta el Tatabányát, így már többedszerre is volt szerencsénk „gyönyörködni” az egykor szebb napokat látott hatalmas Bánhidai Erőmű torzójában. Környén áthajtva bő fertályóra elteltével kászálódtunk le az autóbuszról, és bizony kemény téli időjárás köszöntött a némasági fogadalmat tevő egykori bencés alrend magyarországi főhadiszállásán.
Erősnek mondható havazásban, élénk széltől kísérve gondoltunk azokra az eleinkre, akik már feltehetőleg az őskorban is vadásztak, halásztak a környéken. A honfoglalást követően, ahogy jószerivel az egész Vértes, úgy ez a terület is az ország egyik leggazdagabb családjáé, a Csák nemzetségé lett. A 13. század elején ők alapítottak Majkon a Kolostor-erdőben premontrei prépostságot, és építették meg a román stílusú háromhajós templomot és a hozzá tartozó első kolostort.
A virágzó szerzetesi életnek előbb a tatárjárás, majd a huszita háborúk vetettek véget, mindkétszer időlegesen elhagyták a hiteles helyet, de a vész elmúltával vissza is tértek, nem úgy az oszmánok hódításakor. Ekkor az addigi lakók végleg elhagyták a prépostságot, a terület elpusztásodott, egymást váltották a tulajdonosok. Aztán 1727 hozott újra felvirágzást, ekkor vásárolta meg az Esterházy család grófi ága Majkot. Esterházy József 1733-ban adományozta a kamalduli rendnek a birtokot.
A némasági fogadalmat tett, „fehér barátok” magányos celláikban éltek, egymással is csak karácsony idején válthattak szót. Virágzó kolostori élet kezdődött, és hatalmas építkezések jellemezték ezeket az éveket. A ma is látható barokk stílusú épületegyüttes 1770-re készült el. Azonban az 1782-es esztendő újra szomorúságot „ajándékozott” Majknak, ugyanis a „kalapos király”, II. József feloszlatta a rendeket. Elbontották a hatalmas templomot, és csak a két torony maradt meg.
Az elhagyott kolostort pesti zsidók vették bérbe, akik posztógyárat létesítettek itt. Érdekesség, hogy a bérlők a bérleti díjon és az adókon kívül a híres bakonyi betyárnak, Sobri Jóskának is fizettek sarcot, védelmi pénz fejében. A remetelakásokat sorsukra hagyták, a templom köveit széthordták, ezek a kövek ma is „láthatóak” a tatai, oroszlányi és komáromi templomok falaiban.
1830 környékén újra az Esterházyak tulajdonába kerül, kik felújították az elhanyagolt épületeket, a kolostorból vadászkastélyt alakítottak ki maguk számára. A második világháború vége felé a szovjet csapatok szabad rablást engedélyeztek, ekkor hordták szét a kastély értékes berendezésit, de az épületek valami csoda folytán aránylag épen vészelték át a vérzivataros heteket.
A háború után a kastélyok szokásos története várt az épületekre, hadikórház, munkásszálló, téeszcsé irodák, raktárak, alkotóház, úttörőtábor váltogatták egymást. Érdekesség, hogy az utolsó gróf, Esterházy Móric neje, Károlyi Margit és testvére, Emma a háború után egészen 1973-ig éltek az egyik kis cellalakásban, és kétkezi munkájukkal termelték meg a megélhetésükhöz szükséges javakat.
Az épületeket először az 1960-as években rekonstruálták, de a teljes felújítás sokáig váratott magára.
Erre az elmúlt esztendőkben került sor a Nemzeti Kastélyprogram keretében. Napjainkban majdnem eredeti pompájában tekinthetik meg a látogatók, a felújításnak köszönhetően a Vértes környékének egyik leglátogatottabb műemlékévé vált.
Amire idáig jutottam a történet mesélésében, már mélyen bent jártunk a Majki-erdő tölgyesében, és dagasztottuk a hatalmas sarat, kerülgettük az óriás tócsákat a havas erdészeti úton. Egy útkereszteződésben aztán kedvesem halkan megszólalt: „Elmesélted az indulást!” El bizony! Ezért gyorsan álljt vezényeltem, és a fiatalok sorsot húztak, ki lesz hazafelé „vezető” állásban. A szerencsés koccinthatott velünk a birsből készült párlattal. De mivel párosan szép az élet, a proszitot rögtön megismételtük keresztfiam házi szilvóruimával. Vígan teltek a következő kilométerek a Humli-völgyben, majd a Csúcs-dűlő szántásai között.
Meredekebb ereszkedőt követően keltünk át a mai nap első patakján, a Somlói-vízfolyáson, ezt még száraz lábbal úsztuk meg. Süppedős ártéri kaszálón értünk be az egykori Somolya településre, melyet napjainkban Vértessomlóként ismerünk. Kerestük a régi római kori lakóházak, pincék feltárt maradványait, de nem jártunk sikerrel, csakúgy, mint a népvándorlás idejéből feltárt avar sírokkal sem.
Somolya a középkorban a tatai vár tartozéka volt, viszont annalesek feljegyezték, hogy I. András seregei itt kergették szét II. Henrik német-római császár hódító hadait.
A török hódítók többször támadtak a falura, melynek következtében hosszú időre elnéptelenedett. Többszöri tulajdonosváltást követően az 1730-as években a gróf Esterházy család hozatott új telepeseket Németországból, Würzburgból.
Eleinte a telepesek faszén- és mészégetésből éltek, de hamar telepítettek szőlőt is, mely ugyancsak adott csekély bevételt a szorgalmas sváboknak. A század végére aztán berobbant a bányászat a Vértesbe, és a falu határában hazánkban másodikként nyitottak kisebb szénbányát. Vértessomló mai nevét a 19. század végén kapta, németajkú lakossága máig ápolja nemzetiségi hagyományait.
A falu egy igazi ékszerdoboz a Vértes lankái között, szépsége bizton pályázhat top 10-es helyezésre azon települések közt, melyet országjárásunk során megismertünk. A község esszenciáját a határában található Millenniumi Üdülőfalu adja meg, semmihez sem hasonlítható bájával.
Ugyancsak a falu közelében található hazánk talán legromantikusabb, legvadregényesebb környezetében található omladozó várromja, a Vitányvár, mely az OKT kék sávja mentén fekszik.
Csak pár pillantást vetettünk a főtéren lévő klasszicista római katolikus kápolnára és a millenniumi emlékműre, és máris a Pro Vértes hatalmas információs táblájánál tébláboltunk, hogy elvégezhessük a nap első igazolását itinerjeinkbe. Vetettünk pár pillantást a környező hegyekre és a Sarlós Boldogasszony római katolikus templom huszártornyára. A barokk templom a 18. század elején épült egy egykori kápolna romjaira.
Rövid szerelvényigazítást követően, amolyan Kellysen „iiindúúúljt” vezényeltem, és felhívtam társaim figyelmét, hogy a következőkben bőszen meregessék szemeiket, hátha eldobált vértbe, páncélba botlunk, de ez csak hiú ábránd maradt most is. Pár lépést követően utunk emelkedni kezdett, mely a következő bő három kilométeren keresztül így is fog maradni, és csak a legvégén fogunk ereszkedni pár tíz métert. Közben a Zsemlyei-erdő ormaira fogunk törni, és a Bödön-bükk környékén több mint 350 méter magasra fogunk hágni, de ez még nem lesz aznapi túránk csúcspontja. Ahogy beléptünk az erdőbe egy nagyon kedves laminált tacepao került szemünk elé, melyen a következő bájos gondolatok voltak olvashatók: „Kedves Emberek! Ez a mi otthonunk. Kérjük szépen, hogy tiszteljetek meg bennünket tisztasággal és csenddel! Köszönjük! Az erdő lakói”
Nem árulok el titkot, de ezek az első emelkedők nem estek túl jól elpunnyadt szerénységemnek. Bizony hamar a torkomban zakatolt a műszer! Megállásra is késztetett rendesen, de aztán lassan-lassan kezdtek visszatérni testembe az emlékek, és a dobogás is ezzel arányosan halkult, a nap végére már a szokásos mederbe került.
Viszont elég hideg nem volt, így a hótakaró alatt cuppogtunk bizony a jófajta vértesi dagonyában. Fárasztó volt a haladás, még az edzett fiatalok is megjegyezték, hogy bizony így nehezebb a haladás.
Leérve a Rugógyárhoz vezető úthoz, ahol a kék sávot keresztezi útvonalunk, tébláboló turistatársakba botlottunk, akik a Vörös-lyukat keresték, amely voltaképpen egy 5 méter hosszú barlang. Váltottunk pár szót, útbaigazítottam őket, és a széles letaposott erdei úton újfent kapaszkodásba kezdtünk. Errefele már nem kellett taposnunk a szűz havat, ennek cseréjeként viszont rettentően csúszott a letaposott, lejegesedett út.
Szép bükkösben emelkedtünk egyre magasabbra a Stájer-erdőben, majd jelzéseink balra átot vezényeltek, és leereszkedtünk a roppant mély talajú Mocsár-rétre, melynek elnevezése mindent elárul a körülményekről. Átvágva a réten pár száz lépés erejéig stabil talajt kaptunk a lábunk alá a montán bükkök alatt, de aztán jött a feketeleves. Ahogy közeledtünk a Szép Ilonka-forráshoz, egyre mélyebb lett a talaj, a forrás kifolyásának medrében vezettek a jelzéseink. Elgondolni sem mertük, mi van, ha bővizű a forrás, akkor ezen a szakaszon bizony akár lábszárközépig is vízben vezethet a gyaloglat, vagy elhagyjuk a medret, és a környező meredek oldalon vánszoroghatunk el, esetenként négykézláb a kifolyásig.
Mi megúsztuk, csak bokáig lettünk sarasak, mire az elhanyagoltság látszatát keltő ikonikus forráshoz értünk, ahol mi másba kezdhettem volna bele, mint a „Vadász ül hosszú méla lesben” kezdetű örökbecsű Vörösmarty költeménybe. A forrás legendáját, történetét leghűebben a Múzsák nevet viselő Múzeumi Magazin cikke adja vissza, mely 1978-ban jelent meg a lapban: „... A hegység legnevezetesebb kútfeje a kapberekpusztai Szép Ilonka-forrás. Mohos kőboltozat alól bugyog elő üdítő vize. Nem tudni a táj ihlette-e Vörösmartyt, avagy a forrás kapta a költeménytől a nevét, de az bizonyos, hogy a költő Fóton hallotta először Szép Ilonka bús históriáját. Fáy András Somlyóhegyi présházában mondta el a Peterdy nemzetség kései sarja Peterdy Gábor, a fóti kálvinista lelkipásztor fia- a családi hagyományként őrzött Mátyásmondát. Vörösmarty épp akkoriban vett örök búcsút ifjú szerelmétől, Perczel Etelkától, hogyne fogta volna meg lelkét a Vértes vadonéhoz fűződő érzelmes történet: - A költő elbűvölten a hagyomány szépségétől, saját szerencsétlen szerelmén merengve, csillogó szemmel hallgatta a történetet, hogy lantján rövidesen felhangozzék a magyar költészet remeke, a Szép Ilonka – jegyezte fel az egyik résztvevő."
A forrás fölötti esőbeállóban jó étvággyal láttunk neki tízóraizni, tartani egy rövid pihenőt. Már végeztünk, amikor ideért egy szimpatikus tatabányai pár, kik Szárligettől indulva tettek egy körtúrát, hogy felfedezzék a hegység csodáinak sava-borsát. Hosszabb beszélgetésbe elegyedtünk, talán fél órát is diskuráltunk turistaságról, a világ dolgairól. A csevelynek csak a hideg tudott végett vetni, mert bizony párszor megborzongtunk a csípős szél korbácsolta hidegtől.
Előbb a Szűz
Kedvesemmel mi is elmormoltunk egy üdvözlégyet, ez a rövid pihenő jól jött a következő szakasz előtt, hisz erős, sziklás emelkedő várt ránk, amilyen rövid, olyan meredek is volt. Bizony figyelni kellett, hova lépünk, mert a sziklákra fagyott hó, jég bizony rettentően csúszott. Minden gebasz nélkül letudtuk a pár tíz métert, az emelkedő is megszelídült, a sziklák is eltűntek. Vígan értük utol a fiúkat az útkereszteződésben, ahonnét már gerincvándorlásba kezdtünk a Macska-bükk és a Körtvélyes tetején. Kellemes szintút várt volna ránk, de itt igazi tél uralkodott, jó tíz centi hóval, ami alatt továbbra is sáros, mély volt a talaj.
A majd 3 km-es gerincút nem volt egy fáklyásmenet, de kedvesem azért tudott erős, szuszogtató tempót diktálni, így alig fél óra elteltével a Phrsz-nél toporogtunk, és diskuráltunk a hogyan továbbról. Terveim szerint tettünk volna kitérőt a Körtvélyes 481 m magas csúcsára, de osztottunk, szoroztunk, és az jött ki, hogy ez majd egy órás kitérő lett volna mindenestül. Nekem nagyon nem akaródzott kitérni, aztán a többiek is szép sorban úgy döntöttek, ezt most köszönettel kihagyjuk. Bizony ezen a részen elég cudar volt az idő, így szerettünk volna mihamarább véget vetni a napnak. Egy gyors csúcscsokira azért szántunk időt, aztán feltöltődve belevágtunk a gerinc további legyőzésébe.
Vagy 500 méteren a Nagy-Szállás-hegyen még hamisítatlan tél uralkodott, majd ahogy megkezdtük a délnyugati ereszkedést, egyre kevesebb havat kellett tapossunk, aztán a Kis-Szállás-hegy tar oldalában már igazi tavaszias idő fogadott.
Egyre meredekebben ereszkedtünk, majd egy roppant agyagos lejtő közepén a jelzések balra szólítottak bennünket a szekérútról, és betértünk egy ösvényre az erdőbe. Valódi felüdülés volt a csúszkálást követően a szűk ösvényen ereszkedni a Vinya-Bükki-völgy erdészeti aszfaltútjáig.
A Szárligetre vezető keskeny aszfaltcsíkon azonban, ha tíz percig robogtunk, és máris eltérítettek a piros jelzések az Erdő-dűlő vegyes erdejébe. Talán, ha kettő ezret léphettünk a lejtős erdészeti szekérúton, és máris jöhetett a lassan védjegyemmé váló csatakiálltás, hisz elértük Szár első ingatlanait, aszfalt kanyarodott a lábunk alá! Az első nagyobb tócsánál lemostuk bakancsainkat, volt mit, hisz bőven ragadt rá a jó vértesi sárból, agyagból. Egy neves pálinkamanufaktúra mellett haladtunk el, ami legnagyobb sajnálatomra zárva volt. Hosszan tekeregtünk a Gerecsét és a Vértest elválasztó Tatai-árokban elterülő őskori gyökerekkel rendelkező településen. Az évezredek alatt éltek itt kelták, avarok, rómaiak, mígnem a honfoglaláskor a Megyer törzs szálláshelyévé vált.
A török időkben sem kerülte el a környező települések sorsát, kihalt. Új telepeseket a gróf Esterházyak hoztak a környékre 1730 környékén, az új lakók katolikus németekből és tótokból kerültek ki. A szorgalmas telepesek virágzó falut építettek ki, melynek a második világégés vetett véget. Szár a közvetlen frontvonalon volt, így hatalmas károkat szenvedett, majd jött az új rendszer, és a megmaradt sváb családok nagy részét kitelepítette. A megmaradt régi lakosok és az ide telepítettek között évtizedes nyelvi, etnikai zártság alakult ki, mely nem egyszer ellenségeskedéshez, verekedéshez vezetett. Az 1980-as évektől kedvező fekvésének köszönhetően a budapesti agglomerációhoz tartozik, azóta egyre több jómódú fővárosi fedezi fel magának a hegyek közé zárt települést.
Gyorsan elértük az Aréna sörözőt, ahol újabb ellenőrző pont várt ránk. Azonban az intézményhez pont szieszta időben érkeztünk, de jó fülem zörejt hallott bentről, így illedelmesen bezörgettem, és bebocsájtást kértem. A kedves tulajdonos hölgy szívesen engedett be bennünket, és adta a pecsétet. Mi pedig egy gazdag kör elfogyasztásával köszöntük meg kedvességét. Ezzel azonban a túrának még nem volt vége, hisz a tervezett útvonal Szár vasúti megállóhelyig tartott. Hátra volt még szűk 2 km aszfaltkoptatás, viszont sietni nem kellett, hisz hazánk egyik legforgalmasabb vonalához igyekeztünk, ahol jóformán egymást érik a szerelvények. A MÁV és a GYESEV 1-es számú vonalát teljes hosszában 1882-ben adták át, hazánk talán legmodernebb vasútvonala, egyes szakaszain engedélyezett a 160 km/h-s sebesség is.
Mi a Győrbe tartó Stadlert értük el, ami bizony egyes helyeken 140 km-rel repesztett, így hamarosan már a leszálláshoz készülődtünk az egyedi hangulatot árasztó Tatabánya vasútállomáson. Fiam hazafele fordította a kormányt gépesített járművünkön, útközben egy olasz pizzériában pótoltuk energiaveszteségeinket. Hazaérve pedig egy kupica osztrák gyomorkeserűvel és egy flaska száraz pezsgővel jutalmaztuk meg magunkat.
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma
2024.10.15.Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább
