Február közepén végre újra beüzemelhettük Magyar Királyi kincstári turistalábainkat, és a 2023-as Kéktúrázás Napja után végre felhúzhattuk bakancsainkat. A bő öt hónapos kényszerpihenő után ekkor kezdhettünk bele a rövid bemelegítőtúrákba, kedves hobbinkba. Ahogy aztán kezdett visszatérni a kondi, elérkezett az idő, hogy a hosszabb túrák is elkezdődjenek, így böjtelő havának 25. napján felpattantunk az Apostolok lovára, és a Dél-dunántúli Piros bejárását folytattuk Andocs és Szorosad között.

A mai alkalommal a helyszínek viszonylagos közelsége és Külső-Somogy aránylag gyér tömegközlekedése végett rendhagyó megoldást választottunk, két autóval érkeztünk Szorosadra. Az egyiket leparkoltuk, majd a másikkal visszatekertünk Andocsra, ahol a kegyhellyel szemben lévő parkolóban álltunk meg. Kikászálódás, összecihelődés után tettünk pár békebeli tornamozdulatot bemelegítés gyanánt, és bizony most is akadt pár döbbent nézelődő, de elismerően csettintgettek a szokatlan mozdulatok láttán, talán még egy gyér, elfojtott tenyérösszecsapás is elhangzott.

Mivel ma mindketten vezető állásba kerültünk, ezért a szokásos túraindító kisüstik elmaradtak, ezeket a közelben lévő egyik becsületsüllyesztőben kávéval pótoltuk. E rövid antrét követően belecsaptunk a lecsóba, hogy a Nagyboldogasszony Bazilikától szűk 20 km-en át koptassuk bakancsaink talpát a Szent József-templomig Külső-Somogy dombjain, szántóin - egykor patinás, jobb sorsra érdemes településeken áthaladva. Ezeket a tetszhalott állapotban leledző falvakat látva nagyon gyorsan eszembe jutottak a közelmúlt egyik költőóriásának, Faludy Györgynek a szomorúan mérges sorai: "....jó darvaink más tájakon keresnek szállást, s az ország holtfakóra vált..." No, de félre a búskomorsággal, lássuk, mit történt velünk ezen a csodás kora tavaszi napon.

Az első lépéseket a járdán tettük meg Andocs legpatinásabb bevásárló áruházáig, majd ezután egy jobbra áttal rátértünk a Kossuth L. utcára, hogy megkezdjük a hatalmas, 227 m magas Angyal-hegy bevételét, aszfalton. Közben elhaladtunk az Újszülöttek Ligete mellett, melyből Andocson kettő is található, ahol minden andocsi baba tiszteletére ültetnek egy fát. Az első parkot 2000-ben hozták létre, mely mára szerencsére betelt.

Miután átbuktunk a hatalmas magasságú hegyen, vészes lejtőbe kezdtünk, aszfalton. Itt adta magát, hogy kedvesem begyújtsa a hőn szeretett fáklyáit és időnként pár tíz méter erejéig még kocogásra is váltottunk. Örök igazság, minden rosszban van valami jó! Ezt a szakaszt különösképpen élveztük, mert nagyon gyorsan fogytak a méterek, és mire kettőt pislantottam, máris a Nágocs falu határát jelző táblánál pózolt Első menyasszonyom és szerénységem. Nem sokáig élvezhettük az őskori gyökerekkel rendelkező település ingatlanjait, mert piros sáv jelzéseink egy kicsinyke hídon át a Zichy-kastély egykor csodálatos angolparkjába hívtak bennünket. A park mára sokat veszített eredeti fényéből, de apró reménysugárként láttuk, hogy gondos kezek elkezdték rendbe tenni ezt is.

Nágocs őskori eredetének tanúja az 1935-ös ásatások során előkerült kőbalta, mely bizonyítottan a kőkorból, i.e. 3. évezredből származik. A honfoglalás idején Árpád fiának, Jutasnak lehetett a szállásterülete, majd Koppány vezér birtokolta a területet, kinek bukását követően királyi, királynéi birtokok alakultak itt ki. Első írásos említése 1138-ra datálódik, amikor II. (Vak) Béla király adományozó oklevelében olvashatunk a hites helyről. Előbb a tatárok tették a földdel egyenlővé a falut, majd pár évtized múltával a hatalmaskodó földesurak viszálykodása miatt néptelenedett el Nágocs.

A török hódoltság idején sajátos helyzetbe került, hisz a két végvárvonal közé szorult, így hadszíntérré változott, lakói kénytelenek voltak elszenvedni mind a defterek, mind a királyi adószedők sanyargatását. A Zichy család a korábbi tulajdonosokkal lévő rokonságuk lévén már régóta igényt tartott Nágocsra. Ezt szentesítette Habsburg Ferdinánd király adománylevele, aki 1564-ben a Zichy családnak adományozta Nágocsot, kik birtokukat egészen a II. világégés végeztéig megtartották. A főúri család előbb feudális nagybirtokot, majd Zichy István - aki 1848-ban nemzetőr századosként vezette a somogyi nemzetőröket a betolakodó Jelasics megállítására - igazi tőkés nagyüzemet létesített a birtokból. Ekkoriban téglagyár, gőzmalom, tejüzem üzemelt Nágocson, a tulajdonosok pedig bőkezűen támogatták a falu gyarapodását - Nágocs a fénykorát élte. Ma Nágocs viszonylagos elzártsága és az ipar hiányának következtében megállt a fejlődésben, és egyike a lassan haldokló külső-somogyi településeknek.

Mikor kinyílt a tér, elénk tárult az egyik legpatinásabb magyar főúri család uradalmi központja, melyet eredetileg az 1700-as évek első harmadában Zichy IV. Ádám építtetett. A vidéki, jellegtelen, egyszintes kúriát aztán Zichy II. József az 1793-as birtokfelosztás után barokk stílusban elegáns kastéllyá változtatta, és ugyancsak ő építette ezekben az esztendőkben az impozáns kastélykertet.

Zichy István után a kastélyt és a nágocsi uradalom tulajdonjogát lányának fia, Rubido-Zichy Iván kapta meg 1897-ben. A hét nyelven beszélő, roppant intelligens diplomata Bethlen István egyik bizalmasa volt, de hiába volt bejáratos a világ vezető hatalmasságihoz, legszívesebben mégis birtokán, Nágocson tartózkodott. Iván báró idejében teljesedett ki a kastély legfőbb értéke, a kétezer kötetes könyvtár, melyben több ritkaság és értékes nyomtatvány is megtalálható volt.

Később az oroszok kifosztották, széthordták az évszázados értékeket, majd a front továbbállásával a család visszaköltözhetett, de ekkor megkezdődtek a kommunista "piszkálódások". A Zichy családot mindenétől megfosztották, és Iván báró 1951-ben kénytelen volt végleg elhagyni az otthonát. Ezután a kastély a magyar főúri kastélyok sorsában osztozott, volt téeszcsé iroda, orvosi rendelő, iskola, majd évtizedekig gyermekotthon. A kastély végül annyira elég leromlott állapotba került, és be is zárták. 2003-ban a magyar állam vagyonkezelési szerződést írt alá a család távoli oldalági rokonával. Ambiciózus tervekkel kezdett bele a grófi család a felújításba, saját vagyonukból, melyet érthető módon felemésztett a rossz állapotú kastély, így a kezdeti lendület alábbhagyott és láthatóan lassan, nagyon lassan haladnak a munkálatok, de haladnak!

Nekünk most nem volt szerencsénk, de jövünk még!

Kilépvén a kastély főkapuján ki is adtam a jelszót: „Vége a totolyázásnak, go!” Kedvesemnek nem is kellett több, bekapcsolta a turbót, és már robogtunk is az álmos falun keresztül. Fogytak gyorsan a méterek, majd egy útszéli keresztnél egy meredeknek mondható utcán kapaszkodtunk a falu fölé "magasodó" dombtetőre, melynek csúcsán átbukva csodás panoráma tárult a szemünk elé a környékről és Zicsről. Amerre szemünk ellátott, mindenhol hatalmas szántók a domboldalakon, és ez Külső-Somogyra nagyon igaz. Bármerre megyünk ezen a környéken, mindenhol ez van: hatalmas szántók, amelyek rendre erdőszélen érnek véget. Erről jut mindig eszembe a 19. századi kedvelt mondás: „nem az erdők vannak Somogyban, hanem Somogy van az erdőben". Még napjainkban is kivehető, mekkora erdőségeket irtottak ki eleink, hogy termőföldhöz jussnak; ebben a Zichy grófok is élen jártak.

Tehát kicsit újragondolván a dolgot, nem is szántók között, hanem egy hatalmas erdőben ereszkedtünk le a Zicsi-patak völgyébe, hogy gyér jelzettség mellett kelhessünk át a patak egyik jellegtelen mellékágán. Enyhe emelkedőn értünk föl Zics első ingatlanjaihoz, hogy újra aszfaltot kapjunk lábaink alá, és azon rongyoljunk le a faluba. Zicsen a DDP pecsétje a helyi kulturális intézménnyel szemben lévő villanykarón van, ahol beütöttük mai első igazolópecsétjeinket az itinerjeinkbe, hogy nyakunkba vehessük a néptelen falut, és meg se álljunk egészen az 1786-ban barokk stílusban épített Sarlós Boldogasszony-templomig, ahol éppen a vasárnapi istentiszteletre érkezett a hívők serege. Szerencsénk volt, így legalább belülről is megismerhettük ezt a kicsiségében, egyszerűségében is megható templomot. Megvártuk a mise kezdetét, az első imát elmondtuk, és szép csöndben kikanyarodunk a templomból. Az alig több mint 300 lelkes falu is a Zichy család érdekszférájába tartozott.

Kicsi falu, kicsi történelem, és mire észbe kaptunk, már el is hagytuk egy mezőgazdasági telepnél a falucskát, hogy egy hangulatos allé-szerű részen törjünk előre a dombgerincen, továbbra is hatalmas szántók között (bár én következetesen erdőben haladtam, csak fák nélkül). Itt még jelzés sem kellett, csak a port kellett rúgni a hatalmas, megművelt földek között, melyek között néha fel-feltűnt egy fás liget, bozótcsík, emlékeztetvén a dicső múltra. Pár száz esztendeje hazánk területének 2/3-át erdők fedték, mára ez 20-21%-ra zsugorodott és ezen erdők nagy része is telepített, nem természetközeli.

Pár kacskaringó jobbra, balra, és máris a Miklósi-szőlőhegy szemrevaló pincéi között slattyogtunk, majd méhkaptárak között értünk le Alsómiklósiba, ahol nem fogadott valami nagy élet bennünket. Minden zárva, csak a kétszeres olimpiai és hatszoros világbajnok párbajtőröző Nagy Tímeáról elnevezett, egykor sokkal szebb napokat látott szabadidőpark volt nyitva. A rozoga padok egyikénél Első feleségem megszólalt: "Eddig, és ne tovább, terülj asztalkám jön!" A szót tett követte, és a következő percben már bőszen pótoltuk az elégetett kalóriákat a kellemesen cirógató február végi napsütésben.

Közben nem csak a kaján járt az eszem, hanem próbáltam számba venni az alig 200 lelkes település történetét, mely két részből, Alsó- és Felsőmiklósiból áll, melyeket történetesen a szabadidőpark választ el egymástól. Miklósiról legkorábban az 1300-as évek első harmadában tesznek említést okleveleik, mint a Kara család birtoka. A török időkben az akkori falu teljesen elpusztult. A török kiűzését követően a kegyúr előbb magyar és tót telepeseket telepített a mai falu helyére, a Zicsi-patak völgyébe, majd az 1700-as évek elején német ajkú bevándorlók is érkeztek. Ennek köszönhetően jelenleg is nagy számú a német kisebbség, akik mai napig megőrizték elődeik szokásait. A falu birtokain több középbirtokos osztozott, itt soha nem épült ki nagybirtok, mely a környező településeket jellemezte.

Közben hazulról hozott kitűnő kávéval beállítottuk koffeinszintünket, és sátort bontottunk. Egy kör a csöndes parkban, pár lépés a faluban, és máris belekezdtünk a mai nap legkomolyabb emelkedőjébe, hogy egy mélyútban felkapaszkodjunk a Rác-temető nevezetű helyre az egykori erdők helyén található szántók közé (de én következetesen erdőbe képzeltem magam). Hosszú métereken rúgtuk a port, mígnem egy keskeny bozótcsík mellett megkezdtük az ereszkedést a Pernec-patak völgyébe, de a vízfolyást soha nem értük el, hisz a piros sáv a pataktól pár méterre vesz egy déli kanyart.

Dús vegetáció idején bizony keményen meggyűlhet az egyszeri túrázó baja a természettel. Egy természetes alagútban érezhettük magunkat, ami burjánzáskor feledhetetlen élményeket és karcolásokat is eredményez. Még most is volt jó pár rész, ami bezony nehezen volt járható és szerénységemnek is sikerült pár karcolást beszerezni egy kidőlt kökénnyel való hadakozás közben.

A mai nap legemlékezetesebb szakaszán voltunk túl, ez a rész biztos mélyen beég az emlékeinkbe, jó lesz felidézni időről-időre. Miután békésebb szakaszra váltottunk, sztereó traktorzúgást élvezhettünk, hisz jobbról-balról dolgoztak a mezőkön. A zöld sávval való találkozást követően aztán egy szuszogtató, de rövid emelkedőn kapaszkodtunk fel az egykori Lacipuszta irányába, ahol egy szántó- vető gazdával diskuráltunk pár percig az élet nagy dolgairól és mezőgazdaság gyötrelmeiről, örömeiről.

Közben azért ránk kacsintott Fortuna istenasszony, hisz a kapaszkodó legmeredekebb részén egy egész őzcsorda rongyolt át előttünk és még pózolni is megálltak egy pillanatra. Ekkortól nem maradt más hátra, mint egy hosszú ereszkedés a célig, Szorosadig, mely már a Koppány völgyében található falucska. Ezen a szakaszon tapasztalhattuk meg a mai nap egyetlen erdős élményét: hosszan kanyarogtunk a Tóti-erdő mellett, de abba egy percig sem léptünk be. Így ma sikerült teljesen erdőmentes részen legyűrnünk mai túránk majdnem 20 kilométerét. Ilyet sem sűrűn mondhatunk el!

A szokásos csatakiáltással rongyoltam be Szorosadra, ahol a Szent József-templom előtti DDP igazolópontnál fejeztük be a gyaloglatot. Nem maradt más hátra, mint hazafele egy igazi olasz pizzával pótolni energiaveszteségeinket, majd hazaérve megjutalmazni magunkat egy üveg száraz pezsgővel.