Egy túra szépségét van, hogy nem a táj, hanem a benne felfedezett részletek, illetve az időjárás alakította hangulat adják. A Gerecse keleti részében, a Nagy-Gete alatt megbúvó Annavölgy és környékét alapvetően a helyi bányászmúltat bemutató túramozgalom miatt kerestem fel, de az ipari emlékek meglelését főként a tél magával ragadó sejtelmes légköre tette emlékezetessé. A Pálinkás-táró-körnek nevezett, Annavölgyből induló mindössze 12 km hosszú túrakör szinte teljes egészében jelzés nélküli úton halad egy számomra addig ismeretlen ködlepte terepen, ahol GPS-track ellenére is mondhatni vakon botorkáltam.

1 / 16

Fotó: Lánczi Péter

A Pálinkás-táró-kör a helytörténet és a táj iránti kíváncsiságom második útja volt. Az első alkalommal már kellően ráhangolódtam a „bányászkörök” tematikájára, így nagyjából tudtam mire számíthatok, de a felfedezés élménye ez alkalommal egészen egyedire sikeredett. Az időjárási tényezők sosem tartottak vissza a terepezéstől: számomra, ha esik, ha fúj csak még szebb és érdekesebb lesz a természeti élmény, tehát a köd is csupán egy élményfaktor, még akkor is, ha ezért cserébe le kell mondani a panorámáról.

A főútról egy romos épület mellől indul a keskeny csapás, amely a táróhoz vezet

2 / 16

Fotó: Lánczi Péter

A Pálinkás-tárónál
Reggeli rideg csendben, jégszilánkokon ropogó léptekkel érkeztem meg az annavölgyi buszfordulóhoz, a túra kiindulópontjához. Sietve beolvastam az első igazolókódot, majd köd előttem, köd utánam, máris a közeli Pálinkás-táró bejárata felé igyekeztem, ami egy elhagyott, gazos területen, romos épületek szomszédságában bújik meg. Nem is oly régen még kisvonatok járták ezt a mára eltömedékelt, annak idején Dorogig vezető 6850 méter hosszú alagutat, amely nevét az uradalmi időkben itt álló Pálinkaház (szeszfőzde) után kapta.

A Pálinkás-táró a szövevényes altáró rendszer annavölgyi kijárata

3 / 16

Fotó: Lánczi Péter

Csupán 50 métert lehet besétálni a téglával kirakott, lezárt járatba, de ez a rövidke bepillantás is elgondolkodtatja az embert. Oly sok mindent jelképeznek ezek a számunkra idegen világba vezető járatok. Egyszerre regélnek az emberiség kíváncsiságtól vezérelt felfedezőkedvéről, bravúros műszaki megoldásairól, a bátorságról és tragédiáról, ugyanakkor az ipar és a társadalom mohó terjeszkedéséről is.

Néhány métert be is sétálhatunk a táróba

4 / 16

Fotó: Lánczi Péter

A bánya legfőképp megélhetést, de menedéket is jelentett. 1944 decemberében a bombázások elől ide menekültek be az annavölgyi és sárisápi lakosok. A bányát jól ismerő környékbeli partizánok az alagútrendszeren keresztül a német vonalak mögé juthattak volna, ennek megakadályozására a katonák az alagutat elgátalták, és a felszíni bejáratokat berobbantották. Sajnálatos módon egy kilenctagú család – akik itt nagy mennyiségű élelmiszert halmoztak fel – a figyelmeztetés ellenére sem akarták elhagyni a járatrendszert, és nem sokkal később a szellőztetés hiánya miatt megfulladtak.

Beleveszve a fehérségbe
Bányászlakok mentén trappoltam a Fő úton Sárisáp irányába, majd felkanyarodtam az egykori meddőhányó felé. Hamar bevettem magam az elnémult csalitos hegyoldal fehér fátyollal takart némaságába, amit ropogó lépteim egyedüli zajként törtek meg. Szeretem a csendet. Ilyenkor könnyebb elmerengni a gondolatokban, elmerülni a pillanat hangulatába. Aligha lehet barátságosnak nevezni ezt a hideg és sejtelmes közeget, de számomra sosem volt ellenséges, de még csak idegen sem.

A megdermedt tájnak is megvannak a szépségei

5 / 16

Fotó: Lánczi Péter

Ez a tél dimenziója, ahol az idő lelassul, a fehérségbe és ködbe szigetelt táj végtelennek és magányosnak hat, a dermedt föld pedig élettelennek és otthontalannak. Ebben a fagyos világban mégis átélhetünk egyfajta meghitt menedékélményt, de csak akkor, ha a szkafandert jelentő kabátunk biztonságából szemlélődünk. Ha nem szenvedünk az elemektől, kényelmesen elmerülhetünk a ridegség birodalmában, csendjében pedig sok mindent felfedezhetünk. Számomra ez a természetjáró élmény igazán az Annavölgy fölé magasodó meddőhányón tetején vette kezdetét, ahonnan egyébként szép kilátás nyílik a környékre, ha az időjárás engedi.

Az annavölgyi meddőhányóról rálátunk a környékre, persze csak ha az idő engedi..

6 / 16

Fotó: Lánczi Péter

Egyre csak fokozódott bennem a téli atmoszféra behatása, ahogy vég nélkülinek ható szántóföldeken kanyarogva követtem a túra kijelölt útvonalát. Misztikus, fehér világ volt ez, melyben a tájékozódást sokszor csak a telefon navigációja jelentette, mert a hófödte pusztaságban sem út, sem lábnyom nem jelölte az irányt. A meg-meg mozduló köd néha távlatokat engedett a tágabb környezetre, de sokszor mintha csak egy tejbuborékban közlekedtem volna egy idegen bolygón. Ezek a szakaszok rövidek voltak, de annál emlékezetesebbek.

Egészen különös élményt nyújtott a mindent körülvevő fehérség

7 / 16

Fotó: Lánczi Péter

Az út a szántók és rétek síkjáról lekanyarodott az Annavölgyhöz tartozó Kakukktelepre, ahol a bányászemlékműveknél újabb QR-kódot kell beolvasni a tematika résztvevőinek, majd a településrészt elhagyva újfent mezőket szegélyezve haladunk tovább a Dorogi-medence legrégebbi bányájának emlékkövéhez.

A bánya 1975-ben bezárta kapuit. Lezárult egy kétszáz éves történet

8 / 16

Fotó: Lánczi Péter

Kapcsolódó cikkek

A Bükk-fennsík fagyvirágos ködtengerében

Tovább

Ahol minden elkezdődött
A legenda szerint kondások disznókat makkoltattak a mai Annavölgyhöz közeli Miklós-berekben, és tábortüzüket a disznók által kitúrt csillogó fekete kövekkel rakták körül. Legnagyobb ámulatukra a kövek lángra kaptak, ezzel pedig elindult a dorogi szén több mint 200 éves története.

Hiteles adatok szerint Krempf József csolnoki bíró adott ki kutatásra szóló ideiglenes engedélyt a Ruhr-vidékről érkezett Rückschuss Antalnak 1781. január 21-én, továbbá megállapodtak a Miklós-berekben kitermelt szén ellenértékéről is. Ettől az időponttól számítjuk a dorogi szénmedence ipari bányászatát, de valószínű, hogy a messziföldről érkezett vállalkozót a már korábban felfedezett és kezdetleges módszerekkel fejtett széntelep híre vonzotta. Az addig főleg földművelésből élő környékbeliek kisvártatva bányászokká váltak, rohamos fejlődés vette kezdetét, ami az ország más részeiből is felszívta a munkásokat.

Hatalmas kőtömb jelöli a kezdeteket

12 / 16

Fotó: Lánczi Péter

Annavölgyben és a szomszédos Csolnokon is sorra épültek az új házak, majd az idő során különálló kolóniák jöttek létre a tárók mellett. A Miklósberki Bányatelep 1888-ban már állt, az 1900-as évek elejére az Auguszta- és Reimann-tárók is településrészként voltak feltüntetve Magyarország Helységnévtárában. Ekkorra már az egész Dorogi-medencében beindult a bányászat, és a környéken szinte mindenki csak a szén fejtésével, vagy ahhoz kapcsolódó mesterséggel foglalkozott.

Ilyen kódokat kell beolvasnunk, ha szép jelvényt szeretnénk

14 / 16

Fotó: Lánczi Péter

A környék dicső múltját szerényen hirdető Miklós-bereki emlékkőnél túl sok látnivaló aligha akad, ezért a QR-kód leolvasása után gyorsan továbbporoszkáltam a hideg és szürke csöndben. Körültekintve azon gondolkoztam, hogy egy helytörténetben jártas idegenvezető biztosan sokat tudna mesélni a hajdanán itt zajló dolgokról, élettel töltené meg a télen egyébként még elhagyatottabbnak ható tájat. A laikusok számára egyedül a megbolygatott terep árulkodik ipari tevékenységről, amit rekultiváció keretében telepített akácosok és fenyvesek lepnek el. Nem mindenhol! Ugyanis az intenzív fakitermelés helyenként újra tájsebként fedi fel előttünk az emberformálta terep vonalait. Bevallom: a Nagy-Gete alatti szakasznak voltak kimondottan ronda részei, ami sárban feltehetőleg még pokoli is lehet.

Nem mindenhol fennkölt szépségű a táj

13 / 16

Fotó: Lánczi Péter

A tokodi Öreg-kő alatt már újra erdős tájban jártam, a köd pedig kissé engedett a szorításából. Egy kis darabon a kék kereszttel jelzett úton vezet a túra nyomvonala, amin egy meredek és homokos kaptatót kell letudnunk, mielőtt felérünk arra a platóra, ahol hajdanán a bányák tömedékanyagát szállító Homokvasút járt. A Bányászkör túramozgalom külön túrát szentel a hajdanvolt Homokvasút szerteágazó nyomvonalának és emlékének bemutatására – amely útvonalat majd én is le szeretném járni –, ezért most nem részletezném az egyébként érdekes történetét.

Már Annavölgy határában jártam, amikor egy látványos dérvirágos mezőn keltem át. A mesébe illő ösvény magával ragadó hangulatából nemsokára a település házai közé vezető Népbolt sor házőrzőinek csaholása ébresztett fel. A bányásztelepülések sajátos miliőjében teltek utolsó lépteim, elgondolkodtatva múltról és jelenről, a helyiek mindennapjait hirdető részletekről: mivel foglalkoznak ma az itt élők, és vajon mennyire határozza meg mai identitásukat a régen oly erős közösséget létrehozó bányaipar? Ilyen gondolatokkal a fejemben olvastam be a túra utolsó kódját, majd szálltam buszra, és immáron a jármű melegéből szemléltem a fehére vesző téli bányászkörnyéket.

Deres ösvények mesébe illő hangulatában teltek az utolsó méterek

16 / 16

Fotó: Lánczi Péter

Ha szeretnél többet megtudni a dorogi szénmedence érdekes ipartörténetéről, vagy csak a mozgás miatt belevágnál egy kivételes jelvényszerző túrasorozatba, akkor látogass el a banyaszkor.hu oldalra, ahol mindent részletesen megtalálsz a témáról.

A cikk először 2021 decemberében jelent meg.