Éppen az iskolában ücsörögve bámultam a zuhogó esőt az ablakon keresztül, mikor egyszer csak havas esőbe, majd hóba váltott a csapadék. Nagyon meglepődtem, április közepén, mikor már minden virágzik, nem gyakori a hó. A földre érve persze elolvadt, nem volt elég hideg, hogy hótakaróvá álljon össze. Aztán a csengő jelzett. Vége az órának. Összeszedelőzködtem, és elindultam hazafelé.

1 / 15

Útközben egyszer csak valami bevillant az agyamba, megálltam és megfordultam. Sejtésem beigazolódott. A Naszály-hegy a legszebb, fehér pompájába öltözött. Azonnal tudtam, mit kell tennem. Egy barátommal, Marcival és apuval megbeszéltem a túrát, és pár órán belül már a Naszály szerpentinjein autóztunk felfelé. Hat óra körül lehetett ekkor. Az út tetejéhez közel van egy kilátópont. Ott parkoltunk le a kocsival, és szálltunk ki, hogy megkereshessük kedvenc turistautunkat.

2 / 15

Ezt az ösvényt most már nem használják, elég macerás megtalálni, a bejáratát ugyanis hatalmas bozót növi be. Természetesen van már újabb út is, azon is végigsétáltunk már, de egyikünknek se tetszett úgy, mint a régi. Az új út hossza is nagyobb, kacskaringósan az erdőben vezet, a kilátás sem olyan tökéletes a nagy fák miatt, és már amúgy is, úgy megszoktuk, megszerettük a régit. Éppen egy rét közepén jártunk. Itt már megjelentek a kisebb hófoltok.

A régi turistaút megtalálása nem volt épp a legegyszerűbb. Először elindultunk a fenyőerdő azon része felé, ahol a legjobban betüremkedik a rétbe. Aztán továbbsétáltunk felfelé, oda ahol nincs annyi szúrós bokor. Végül beértünk az erdőbe, ahonnan már csak annyi dolgunk volt, hogy most kelet helyett nyugati irányba sétálunk, amíg keresztezzük az ösvényt. Amennyit tévelyegni szoktunk máskor, most egész gyorsan meglett, gondoltuk. Itt már a hóréteg is teljesen egybefüggő volt, igaz csak nagyjából három centi vastagon. Most erőltetett menet következett pár száz méteren keresztül, míg kiértünk a magas fák alól, a kavicsos (jelen esetben inkább csak havas) részre, ahol már csak kisebb bokrok, fák tudták belevájni gyökereiket a kemény, morzsalékos mészkőbe.

3 / 15

4 / 15

Itt egy percre mindig megtorpanok, mikor hátrafordulok, ettől a hihetetlen látványtól. Innen a legjobb a panoráma az egész Dunakanyarra, és csak pár kilométerre a várostól, Váctól. Ilyenkor kicsit olyan, mintha egy álomba csöppennék. Még nem sétálunk fél órája sem, de ilyen kilátásért máskor igencsak meg kell szenvedni. Alattunk Vác, a sok templomával, paneltornyaival és házikóival, mögötte kicsit messzebb Dunakeszi terül el, és a háttérben Budapest is előkelő helyet kap, ha látványról van szó, ugyanis sötétedés után az ő fényei borítják be a tájat. Ha nyugat felé tekintek, ott vannak a Pilis szintén havas ormai, és látszik, ahogy a Duna eltűnik a hegy vonulatai mögé. Néha egy-egy hajó, egy uszály is lecsorog a vén folyón, a távolban porszemméretűre zsugorodva.

5 / 15

Továbbindulunk, már látni a Látó-hegy (534 m) keresztjét. A csúcsra érve már bokáig ér a hó, kicsit megállunk, szusszanunk egyet, majd folytatjuk utunkat a Naszály csúcsa felé. Először széles, terepjárónak is megfelelő út, majd kacskaringós, keskeny ösvény visz felfelé. Az egyik megállónál furcsa dologra leszek figyelmes. A frissen kihajtott levelekre ráesett a hó, mikor a nap kisütött, megolvadt, és cseppek formájában távozott a levelekről. Amikor pedig beesteledett, a hőmérséklet ismét fagypont alá hűlt, és a levelek végén a cseppek jégcsappá fagytak meg. Látszott a sok kis falevélen, mennyire megviseltek, fonnyadtak, és ha hozzájuk érünk, semmi tartásuk nincsen. Mikor egy kis szellő megfújja őket, szinte látszik, ahogy dideregnek.

6 / 15

7 / 15

A Naszály csúcsára (652 m) felérve tiszta idő, a legnagyobb hómennyiség és a beton, 1974-ben emelt, eredetileg földmérésre szolgáló, ám most már kilátónak használt torony fogadott. A tetejére való feljutás nem volt izgalommentes, a régi rozsdás fémlétrák sok helyen eljegesedtek, a szél által befújt hó végett. A legfelső szinten ismét szép kilátás várt. Körbenéztünk, aztán az erős, hűvös szél miatt pucoltunk lefelé. A tetején megettük a csúcscsokinkat, és elindultunk vissza. Egyszer, mikor ezen a részen jártunk, épp hóvirágszezon volt. Ilyenkor is érdemes felkeresni a hegyet, mert annyi virág van erre tavasz elején, mint égen a csillag.

8 / 15

Visszaérve a Látó-hegyre már alacsonyan járt a nap, megbeszéltük, hogy itt nézzük végig a naplementét. Negyed órán belül el is jött ez a pillanat. A bányaterület tetejénél, pont egy torony mellett nyugodott le az égitest. Először egy felhőrétegbe ment bele a vörösen izzó nap korongja, majd még utoljára megmutatta magát, és aztán eltűnt a hegy mögött, vörös csíkokat hagyva maga után a fellegen, hol az imént járt.

9 / 15

10 / 15

Minket közben eléggé kihűtöttek a szelek, úgyhogy rögvest lefelé vettük az irányt, hogy mozgó izmaink újra felmelegítsék meghűlt testünket. Már láttuk a távolban a főváros fényeit, majd besétáltunk a félhomályos, sűrű erdőbe. Párat még estünk-keltünk a csúszós, jeges füvön. Az ösvény végén egy dzsungelhez hasonló bozóton verekedtük át magunkat, és visszasétáltunk az autóhoz. Innen még egyszer megtekintettük a már csak a városok fényeitől világos tájat, aztán lenyargaltunk a szerpentinen, és fél órán belül otthon vacsoráztunk.

Szöveg és fotók: Marosi János