Barátok, ismerősök is szóltak már, hogy néha túlzásba viszem az állatokkal való foglalkozást, mi tagadás olykor igazuk is van. Legutóbbi kis történetem oly mértékben borzolná fel kedves barátaim, ismerőseim kedélyét, hogy Karinthy Frigyes szellemében úgy döntöttem: Nem mondhatom el senkinek, ezért elmondom hát mindenkinek.

1 / 16

Az Ágasvári turistaház az Országos Kéktúra egyik legrégebbi bélyegzőhelye. A kéktúrás pecsétek állapotát egy erre hivatott fórumon rendszeresen jelentik az éppen az adott helyszínen járó kéktúrázók, kisebb-nagyobb megjegyzésekkel fűszerezve írják be, hogy éppen mit tapasztaltak, mikor az adott helyen jártak. Ágasváron az utolsó beírás szerint minden rendben, és egy falka kiscica nagy nyivákolások közepette szalad ennivalót kunyerálni. Ez az utolsó mondat szöget ütött a fejembe! Nyolc éhes kiscica? Mátra, Ágasvár? Azonnal meg is volt hétvégi túracélpontom.

Szombaton korán reggel, a felkelő nap első sugarai Mátrakeresztesen egy fura alakot figyelhettek volna meg, ha lettek volna ilyen sugarak, és nem takarják el őket a hófelhők. Ez a fura, piros sapkás egyén a túrazsákjából mindenféle tartalékruhát, állandó csomagot kipakolva macskaeleséget gyömöszölt a kis húszliteres Tatonkába, majd hófehér szőnyegen, szállingózó hóesésben nekivágott a minden évszakban, így télen is csodaszép Csörgő-patak vadregényes szurdokvölgyének, melyen keresztül jó tempóban egy óra alatt el lehet érni az Ágasvári turistaházat.

2 / 16

Jó tempóról azonban ez esetben nem lehetett szó, egyrészt a Csörgő-patak-völgyének sziklás, jégcsapokkal tarkított csodás kis csobogói is jelentős visszafogó erővel bírtak, nem kevésbé a csúszós út, és a nyolc kiló macskaeleség. A völgyben, a patak mentén a piros sáv jelzés vezetett, majd egy elágazásnál a piros kereszt és a Mátrabérc kék "M" jelzése együtt indult meredeken felfelé Ágasvár 789 méter magas csúcsa felé. A hóval borított, vaddisznótúrásos, szűk ösvényen minden méterért meg kellett harcolni, de nem volt megállás, lassan, de annál biztosabban, olykor fától fáig haladva kapaszkodtam a cél felé.

3 / 16

Mi tagadás, a turistaház tisztásán előbb átvitt értelemben könnyebbültem meg, majd a ház oldalában már fizikailag is megszabadulhattam az addig cipelt közel tízkilós terhemtől. Pár „cic-cic” elég volt, és már érkezett is nagy elánnal - az egyébként jól táplált - macskafalka, én pedig megtettem, amiért jöttem, egy jó nagy adag konzervet öntöttem a tálkájukba. Olyan jó volt nézni, ahogyan lakmároztak, hogy én is kedvet kaptam, hogy harapjak valamit...

4 / 16

Meglepetésemre telt ház volt, éppen reggeliztek a vendégek is, egy adag rántottát és egy kávét rendeltem, majd pár szót követően a ház úrnője elé, a pultra pakoltam a megmaradt, bontatlan macskaeleséget. Mikor röviden elmagyaráztam, hogy mi is ez, és miért is hoztam, úgy elkezdett nevetni, hogy alig bírta abbahagyni, majd csak annyit mondott: Köszönjük szépen, na, akkor a cicáinknak is megjött a Mikulás!" - és nevetett tovább. A jókedvű, vidám társaságba csöppenve megreggeliztem, közben beszélgetések során megtudtam, hogy kapnak ám a cicák bőséggel enni, csak vérükben van a kunyerálás, ezért szaladnak oda azonnal, ha meglátnak egy arra járó turistát. A kis jószágokat elnézve ez pontosan így is lehetett, szépek voltak, egészségesek, jól tápláltak.

Jól éreztem magam, de időközben a jóllakott macskacsapat is sziesztázni tért, a hóesés egyre fokozódott, így aztán hamarosan indulnom kellett. Még pár szó a kedves háziakkal, és immár az alig 2-3 kilós hátizsákommal nekivágtam az egyre inkább behavazott piros kereszt jelzésnek, vissza Mátrakeresztes felé.

5 / 16

Azt kapod, amit másnak adtál. Az ilyen és efféle mondások igazságán gyakran eltöprengek, soha nem tudok dűlőre jutni, hogy mi is lehet az igazság. De egy valami biztos: régen éreztem magam ilyen jól túra közben, mint ott és akkor, Ágasvárról lefelé jövet, a Csörgő-patak gyönyörű szurdokvölgyében, a sűrű hóesésben, a jégbe fagyott kis vízesések közt zubogva csörgedező patak mellett, a sziklák tövében, a széles szekérúton Mátrakeresztes felé sétálva.

6 / 16

A faluba visszaérve megcsapott a jellegzetes télillat, a hideg lehelete, a kandallókban, tűzhelyekben izzó fahasábok füstjével keveredve, igen, ez az, de rég éreztem ilyet, ezért már érdemes volt eljönni! Szinte sajnáltam, hogy egy ilyen rövid, de nagyon jól sikerült túra után be kell ülnöm az autóba, és pár óra elteltével vissza fogok csöppenni a szürke hétköznapokba, és közben irigyeltem a jóllakott cicákat, akik holnap és holnapután is ugyanott, ugyanúgy fognak durmolni, fent, Ágasváron.

Szöveg és fotók: Konfár Tibor

A cikk először 2017 decemberében jelent meg.

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!