Az Alföldi Kéktúra egyik csúcspontja: átkelés a Tiszán
Csak egy rövidebb, 10 km körüli szakaszt terveztünk, mert a nap második felében ismerkedni szerettünk volna a környék nevezetességeivel, műemlékeivel. Nem minden úgy alakult, ahogy elterveztük, de a végére így lett kerek és élményteli a nap.
Ötre húztuk fel a jó öreg vekkert, mely pontosan és jó hangosan csörömpölt, talán még a szomszéd szobák lakóit is fölriasztotta ezen a korai órán. Első feleségem gyorsan főzött egy jó adag feketét, mellyel aztán éhgyomorra jó egészséges módon be is állítottuk koffeinszintünket. Gyors cihelődés után máris autóba pattantunk, szokásunktól eltérően útközben az energiaszintünket is stabilizáltuk egy könnyed reggelivel. Nem volt még hat, amikor beparkoltunk a Nemzeti Történelmi Emlékhely parkolójába.
Azért ez a nagy sietség, mert meg szerettük volna előzni az aznapra ígért forróságot, 35 fokot jósoltak a környékre. Tanulva a tegnapiból, most nyújtással, békebeli bemelegítéssel kezdtük a napot, de nézősereg ezúttal nem akadt a kietlen pusztaságban, csak a térfigyelő kamerák örökítették meg a mozdulatainkat.
Mivel a bekötőútnál fejeztük be tegnap, így először, hogy a csík folyamatos legyen, kislattyogtunk a bő egykilométerre lévő autóbuszmegállóba, miközben dióhéjban számba vettük Sövényháza és a Nemzeti Emlékpark történetét. Legendáját III. Béla történetírója, Anonymus alapozta meg a Gesta Hungarorumban, melynek P. dictus magister részében így ír a névtelen író: „A fejedelem és előkelői azon a helyen rendelkeztek az ország szokásjogáról és az ott élőket megillető jogokról... És azt a helyet ahol minderről határoztak, a magyarok saját nyelvükön Szernek nevezték el, mert itt rendezték az ország minden dolgát.”
Képeinken fel-fel tűnik egy pici horgolt kígyó, Margaret, aki Vándorkígyó, és túrakilométerekkel táplálkozik. Ez a jópofa kezdeményezés Káldról indult el egy testvérpár jóvoltából. Anikó horgolja, Zsolt pedig túrái során „elrejti” és az ország bármelyik turistaútján vagy teljesítménytúráján ráakadhattok a testvéreire. Járjátok figyelmesen a vándorutakat és keressétek a többi Vándorkígyót!
Ezt a feltételezést, mely szerint itt volt az első országgyűlés, már a 19. sz-i történelemkutatók is fenntartással fogadták, de ez nem akadályozhatta meg az akkori politikai elit akaratát, hogy a Millennium hevületében Pusztaszert a kollektív emlékezetbe emelje, így 1896-ban építették meg a monumentális Árpád emlékművet az emlékoszloppal, mely a magyarság nemzeti összetartozásának is meghatározó helyszíne. Ugyancsak itt őrzik a Rotundában Feszty Árpád monumentális körképét, A magyarok bejövetelét.
Az Árpád Emlékmű felállítását követően Pusztaszer hatalmas változásokon ment keresztül, köszönhetően annak, hogy minden regnáló hatalom, politikai oldal igyekezett kisajátítani. Megtalálták igazukat itt a nacionalisták, a kommunisták, a fasiszták és majd minden egyház egyaránt, és a helyet mindig mindenki a saját céljainak megfelelően tudta propagálni és a saját oldalára fordítani, ami napjainkban is megállja a helyét. A Nemzeti Emlékpark és Történelmi Emlékhely mind a mai napig tovább bővül, időnként furcsa kontrasztba helyezve egy 19. században kitalált hagyomány sokszor és sokak által újraértelmezett örökségét.
Anonymus leírásánál sokkal többet mondanak azok a tények, mely szerint a honfoglaláskor Ond vezér és fia, Ete jelöli szálláshelyükként a területet. Ete vezér leszármazottai, a Bár-Kalán nemzetség később itt építette meg monumentális monostorukat, melyet Szer-monostorként ismerünk, és a feljegyzések szerint a jelentősebb egyházak között tartották számon. 1318-ban itt volt Károly Róbert tartózkodási helye. Sövényházát a 14. sz. negyvenes éveiben említik írások, mely a török hódoltság végeztéig jelentős hely, mezőváros lehetett, hisz a defterek még 1552-ben is 92 házat köteleztek adófizetésre. Később azonban a falu elnéptelenedett, a monostor elpusztult, csak szórványos tanyák, puszták voltak a környéken. A tulajdonjogot a királyi kamara gyakorolta, aztán 1803-ban a környék összes gazdaságával egyetemben őrgróf Pallavicini Károly özvegye, gróf Zichy Leopoldina vásárolta meg családi birtokuk részére, hogy megteremtse a dohánytermesztés feltételeit a környéken.
1830-ra aztán kiépült az Sövényháza, hisz a környéken már több mint 500 tanyáról tudunk, ezek községközpontjaként szánták Sövényházát, ahova egyre többen költöztek be. A településen kastélyt építettek az őrgrófék, később iskola, orvosi rendelő, templom épült. A környékbeli tanyák lakói végül 1970 környékén kezdtek tömegesen beköltözni Sövényházára. 1974-ben a szocialista klientúra megtalálva a saját pusztaszeri igazságát, a falut simán átkeresztelte Ópusztaszerre.
Mire végére értem a mesének, le is hangolódtunk rendesen, belegondolva az olvasottakba, még pecsételni is elfelejtettünk, úgy elméláztunk. Pár képet csináltunk, csodáltuk a hatalmas Attila-szobrot, mely márványtáblájának felírását az előzőekből kiindulva már kétséggel fogadtuk, úgyhogy nem volt más hátra, mint belecsapni a hosszú, egyenes trappolásba Levelény irányába. Először Kedvesem csak fokozatosan növelte a tempót, tesztelve fájós lábam, de hála istennek, a gyógyírnek és a dunsztolásnak, no, meg a bemelegítésnek, alig éreztem fájdalmat, így jeleztem, hogy növelheti nyugodtan a tempót.
Egy jó darabon még az emlékhely mellett slattyogtunk, figyelhettük az éppen most folyó, aktuális átalakításokat, felújításokat. A munkák közül most a Rotundánál folynak a leglátványosabb műveletek, igyekszenek a külsejét aktualizálni, energetikailag modernizálni. Átkeltünk az alig észrevehető farkasmajori csatorna fölött, a szennyvíztelepnél elköszöntünk az aszfalttól és jó minőségű dózerútra váltottunk. Hatalmas táblák mellett haladtunk el, amelyeken a gabonák már várták a közelgő aratás idejét. Ameddig csak a szemünk ellátott, sárguló gabonák lengedeztek előttünk, melyről persze, hogy a Gladiátor legszívfacsaróbb jelenetsora ugrik be. A látóhatárt a Tisza árterében zöldülő nyáras zárta le, jelezvén, hogy hamarosan gyökeresen fog megváltozni a táj.
Kellemes volt még az idő, bár a távolban már semmi jót nem ígérő gomolyfelhők gyülekeztek, és a szél is feltámadt, ami nagyon jólesett a fülledt melegben. Optimális volt minden, állandó túratársam csavart egy jót a potméteren, és csak úgy robogtunk a poros úton, szó szerint fütyült a talpunk alatt a szél, felidézve Szomjas György sajátos magyar western-betyár klasszikusát. Hatalmas tölgy mellett haladtunk, átkeltünk először a Percsorai-főcsatorna szépen rendben tartott medre fölött, és máris Levelényben jártunk, mely Baks község külterülete. Funkcióját tekintve jelenleg szolgálati, készenléti lakótelepként jellemzik, és mezőgazdasági tanyák, telephelyek alkotják. Lakosainak száma napjainkban 3 fő.
Sövényházától Levelényig az egykori Pallavicini birtok egyik legszebb tölgyfás útján trappoltunk a kicsiny erdőfolt mélyén megbúvó, egykor sokkal szebb napokat látott uradalmi majorságig.
Levelény környékén az 50-es, a 60-as és a 90-es években is végeztek a megyei múzeum jóvoltából régészeti feltárásokat, melyek során ritka és értékes leletek kerültek elő a késő bronz és a szarmata korból is.
Pallavicinék a 19. sz. közepén építették a klasszicista kúriát, mely a gazdatiszt szállásaként funkcionált. Az 1930-as esztendőkben az akkori trendnek megfelelően itt is népiskolát alakítottak ki a patinás épületből. Az 1950-es években önálló Állami gazdaság alakult Levelényben, melyet aztán később a Csongrádi ÁG-ba integráltak. A pici majornak ekkor jöttek el a fénynapjai, dübörgött a gazdaság, villany és út is elérte a majorságot. Ekkoriban az itt lakók száma kb. 100 fő volt, de volt olyan év, amikor az iskolába 100-nál is több gyerek tanult, mivel a környező rengeteg tanyáról is idejártak a gyerekek.
Az élet modernizálódásával aztán a lakók kezdtek elszivárogni a környező falvakba, városokba a komfortosabb élet reményében és Levelény sorsa is megpecsételődött, hasonlóan a többi ilyen adottságú piciny településhez. A végső lökést a csaknem teljes elnéptelenedéshez a 90-es évek privatizációja adta meg, ekkor több gazdálkodó cég és egy vadásztársaság költözött ide. Az épületek szemmel láthatóan gondozottak, mezőgazdasági munka folyik bennük, bár ottjártunkkor a dzsindzsa miatt az egykori kúriát nem tudtuk megközelíteni. Az is látszott, hogy 1-2 házat állandó, illetve ideiglenes jelleggel laknak.
Vasútmániásként szót kell még ejtenem az egykori Pallavicini kisvasútról, mely az őrgrófi majorságokat kötötte össze, és elsősorban cukorrépa szállítására épült 1925-ben, 41 km hosszan. A vasutat 1949-ben államosították, majd később a Felgyői ÁG tulajdonába került, akik el is kezdték a felújítását, de aztán 1968-ban a nagy szocialista ésszerűsítési eszme halálra ítélte, 1970-re szinte teljesen elbontották a vonalat, bár csekély nyomai még ma is felfedezhetőek.
Jószándékú emberek az egyik állomást és az egyik gőzőst megmentették, melyek napjainkban az Ópusztaszeri Emlékparkban megtekinthetőek.
Elméláztunk még azon, hogy országjárásunk során hány kihalt, elpusztult, jobb sorsa érdemes, egykor virágzó települést érintettünk. Nem mondom, hogy vidáman álltunk tovább és keltünk át újból a Főcsatornán. Ekkortól jelentősen romlott az út minősége, több pocsolyát kellett kerülgetni, vadabb lett a táj, a Nádas-tó-dűlő környékén jártunk. Hatalmas traktornyomokban egyensúlyoztunk, kukoricás mellett csörtettünk, és egyszer csak ott magasodott előttünk a Tisza hatalmas gátja, melyre óriási csatakiáltást ordítva kocogtunk fel. Elértük a legmagyarabb folyót, a Szőke Tiszát!
A gát koronáján bőszen készültek a fotók, a divatos szelfik, hiszen mégiscsak az Alföldi Kéktúra egyik csúcspontjához érkeztünk reggel 8 előtt fertály órával. Kiélveztük minden percét az ittlétnek, semmi nem zavart bennünket ezen a viszonylag korai órán. Pár gondolattal adóztunk is Petőfi kedvenc folyamának, mely a szégyenteljes 1920-as békediktátumig teljesen a történelmi Magyarország területén hömpölygött, ezért is nevezték egykoron a legmagyarabb folyónak, mely sajnos napjainkban nem fedi már a valóságot. A folyó a Kárpátokban, Rahó közelében keletkezik a Fekete- Tisza és a Fehér- Tisza összefolyásából. A Tisza forrásának a Fekete-Tisza forrását tekintik a Keleti-Kárpátokban, és innét mérik a hosszát is, mely jelenleg 962 km, ami a szabályozása előtt 1419 km volt. Szabályozását Széchenyi István kezdeményezésére 1846-ban kezdték meg, és csak jóval a szabadságharc leverése után fejeztek be, lényegesen kevesebb költségvetéssel.
Nem is hozott kielégítő eredményt a szabályozás első fázisa, hisz 1879-ben többek közt Szegedet is földig rombolta a megvadult, megáradt folyó. A későbbiekben több lépcsőben végeztek korrekciót a szabályozásban, melynek hatására napjainkban kordában tudják tartani még az olyan rekord árvizeket is, mint ami 2006-ban volt. Ekkor Szegeden a Belvárosi-híd vízmércéje 2 méterrel mért magasabb szintet (1009 cm), mint ami a pusztító ár szintje volt 1879-ben. Az oly sok költőt, írót, zeneszerzőt, festőt megihlető Szőke Tisza a Vajdaságban, Titelnél találkozik a Dunával és keveredik a két folyam vize, hogy egyesülve robogjanak a Fekete-tenger irányába.
Több tábla is figyelmeztetett, hogy jelenleg magasítási munkák folynak a Tisza- gáton, de ennek mi csak annyi jelét láttuk, hogy pár méretes szerelvény elől félre kellett állnunk. Gondolom, még távolabb járnak, de ha ideérnek, fokozatosan kell majd figyelni a gáton való gyaloglásra. A révhez érve már nagyon közel jártak a viharfelhők, vertük is a sámándobokat, hogy addig tartson ki a jó idő, míg beérünk a célba. Így utólag, mondhatom, hatásos volt a varázsolás, hisz a komp éppen akkor indult a túloldalról, mikor az átkelőhöz értünk. Leszurkoltuk a szerény viteldíjat, stempliztünk a révész fülkéje mellett, és váltottunk pár szót a kapitánnyal, aki elmondta, hogy szerencsénk van, mert ahogy tudja, óriási vihar közeleg és addig bizony szünetelni fog az átkelés.
Lőttünk pár fotót a mostanában tetszhalott állapotban leledző egykori híres Halászcsárdáról és a régebbi révész-komp eszközökről, melyek a lehajtó előtti téren vannak kiállítva. Most én szóltam Asszonykámnak, hogy kapcsoljon turbót, mert egyáltalán nem volt kedvem elázni. Neki nem is kellett több, begyújtotta az utánégetőket és go, csak úgy nyargaltunk célunk felé a bő két és fél kilométerre lévő vasútállomásra. Útközben azért lőttünk pár képet a város neves épületeiről, és pont akkor léptünk be az agyonpecsételt váróterembe, mikor az első hatalmas dörrenés után megnyíltak az ég csatornái, és özönvízszerű felhőszakadás kezdődött, benne jó néhány jégdarabbal. Szerencsénk volt, vagy hatott a viharűzés? Ki tudja! A lényeg, hogy fedett helyen vészeltük át az ítéletidőt.
Amíg ömlött, beszélgettünk, megismerkedtünk Mindszent történetével, mely a Mindenszentek nevére épült egykori katolikus templomáról kapta a nevét. Jó fekvésének, gazdag földjeinek, a halban bővelkedő Tiszának és Kurczának (itt ömlik a Tiszába) köszönhetően eleink már az ókorban is lakták a környéket, Honfoglaláskor pedig Ond vezér és fia, Ete jelölte ki itt a szálláshelyüket. Írásos emlékeket először a 1330-as évekből olvashatunk Mindszentről, mely a történelem viharaiban többször elpusztult, de az elmenekült és életben maradt lakók mindig visszatelepedtek. A török kiűzését követően több hűbérúr váltotta egymást, többek között a gróf Károlyi és a gróf Erdődy család.
Mindszent felvirágzását is a Pallaviciniek hozták, miután 1804-ben ezeket a birtokokat is megvásárolta gróf Zichy Leopoldina, ki őrgróf Pallavicini Károly özvegye volt.
Pallaviciniék, a környék jótevői Mindszenten is több fejlesztést hajtottak végre. Támogatták a katolikus templom újabb átépítését, iskolát, orvosi rendelőt, óvodát és községházát építettek a faluban.
Tiszai révátkelőjét már az 1500-as évek elején említik. Mindszent fejlődésében nagy szerepet játszott az 1893-ban megépült Szolnok-Makó vasútvonal, melyen ma is közlekednek szerelvények. A település 1993-ban kapott városi rangot. Mire ideértünk a város történetében, már csillapodott is a reggeli kiadós vihar, és mi is a távozás mezejére léptünk, kerülgetve az elvonult vihar nyomait és a hatalmas tócsákat.
Volt még időnk bőven, így a buszmegállótól kőhajításnyira lévő lángosozóban betoltunk egy igen laktató lángost. Kedvesem Parasztos, én pedig Motoros fantázianevűt választottam, melyek minden földi jóval voltak megszórva. A szokásos tejföl, sajt mellett találtunk rajta szalámit, sonkát, füstölt csülköt, pirított hagymát, füstöltsajtot, kolbászt, paprikát, paradicsomot, lilahagymát. Hát finoman szólva sem maradtunk éhesek. Miután degeszre tömtük magunkat, Szentesre utaztunk egy következő járattal, ahonnét pár perc várakozás után indult is a buszunk Ópusztaszerre. Szerencsénk volt, mert ez a járat bekanyarodott az emlékhelyhez, így majdnem az autónknál szálltunk le.
Elballagtunk pecsételni a Tourinform irodához, és közben úgy döntöttünk, hogy eredeti terveinkkel ellentétben mégsem megyünk be megnézni az emlékhelyet. Legfőbb érv a párás dögmeleg volt (35 fok), melyhez nem igazán volt most kedvünk, és őszintén megmondom, a kívülről látottak és a környezet sem volt olyan állapotban, mely egy ilyen országos jelentőségű helyhez lenne méltó. Nekem elhanyagoltnak, slendriánnak tűnt az emlékhely. Összevetve Fertőddel, Mezőhegyessel, Somogyvárral vagy más országos jelentőségű emlékhellyel, Ópusztaszer nagyon más színvonalat mutatott, legalábbis nekem. Így a látogatást köszönettel más alkalomra halasztottuk, de felírtuk arra a bizonyos listára. Villámgyors tanácskozás után arra jutottunk, hogy a nap hátralévő részében ellazulunk és felkészülünk a holnapi várhatóan gyilkos menetre az ígért 37-38 fokban. Ezért autóba pattantunk és elhajtattunk az újszegedi Napfényfürdőbe, ahol este hétig becsületesen kiáztattuk az út porát.
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma
2024.10.15.Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább
A Csobáncra nemcsak a várrom, hanem a kilátás miatt is érdemes felkapaszkodni.
Az év utolsó számába egy rendhagyó összeállítást készítettünk.
Pakisztán szinte észrevétlenül vált az izgalmas túrákra vágyók paradicsomává.
