Az Alföldi Kéktúra egyik leghangulatosabb szakasza
Elérkezett júliusi alföldi kéktúránk utolsó napja. Erre a napra ígérték az időjósok a hét legforróbb napját, hőségriadóval. Ráadásul úgy terveztük meg a szakaszt, hogy aznap kellett a leghosszabb távot megtennünk, bő 27 km-t. A Bácskai löszös síkságon barangoltunk.
A körülményekre tekintettel nagyon korán fújtunk ébresztőt, és nem sokkal fél hét előtt már leparkoltuk az egyik gépesített járművet a Kiskunhalasra tartó országút melletti hatalmas szőlőtáblák között. Rövid cihelődés, pár bemelegítő mozdulat, és folyattuk a már jól megszokott homok rugdalását. Már fel sem tűnt, hogy az átlagtól nehezebb haladni ebben a süppedős, finom szemcsékben. Az idő is még kegyes volt e korai órán, a kellemes időben jó tempót tudott diktálni felvezetőnk.
Útszéli keresztnél váltottunk útirányt, majd széles homokos szekérúton hatalmas gyümölcsösök, szőlőültetvények között ballagtunk. Ezeket néhol tanyák szakították meg, közülük az egyik a „Kastély” elnevezéssel bírt, de azt nem sikerült megfejteni, miért is ezt a nevet kapta. Majd két kilométert haladtunk az árnyéktalan részen, mikor az alattunk futó út beért a hatalmas Tóth-erdőbe, az ún. Kis Keceli úton jártunk.
A Bács-Kiskun megyében található Bácskai löszös síkság hullámos felszíne lösszel, illetve löszös homokkal fedett. Területe 1446 km2. Nagy kiterjedésű homokbuckái közt hosszanti vizenyős mélyedések húzódnak. Löszpusztarétjei, erdősztyepprétjei, löszsztyeppcserjései, szikes rétjei, mocsárrétjei értékes flórát, faunát őriznek.
Az erdő árnyas fái alatt csillapodott a homok, és inkább poros úton poroszkáltunk az alattunk hullámvasút-szerűen futó Kis Keceli úton. Ez egy nagyon hangulatos szakasza az Alföldi Kéktúrának, a hatalmas zöld fák alagútszerűen borulnak az út fölé, és adnak hűs árnyékot a vándornak. Feldobódott hangulatban érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz, ahol a pecsét lenyomata egy eperfát szimbolizál. A pecsételőről viszont nem távoztunk kellemes emlékekkel, hiszen ahogy az Alföldön gyakran, úgy itt is darazsak nézték ki szálláshelynek a pecsétet rejtő fémdobozt.
Misi nyúlt először a stempliért, és kapott is rögtön egy extra szurit a nyakára, csak úgy mindjárt reggel, hogy hadd szokja. Igaz, nem allergiás a darázscsípésre, de fő az óvatosság. Ezután én már „óvatosba” oldottam meg az igazolásokat, a csípésre érzékeny asszonykáinkat messzebbre küldtük óvatosságból. Aztán gyorsan kereket is oldottunk. Be volt tervezve a védett eperfasorban egy séta, ahol egy egykori szélmalom maradványai is jelezve vannak a térképeken, de be is néztem a letérést, meg sietni is akartam, hisz még sok volt vissza, ráadásul a beszámolókból tudom, hogy a szélmalom maradványaiból semmi sem látszik már, így nem dőltünk a kardunkba.
A könnyebb talajon kedvesem és Misi erős tempót igyekezett diktálni, amit mi Zsikével csak összeszorított fogakkal tudtunk tartani.
Egy komolyabb gazdaság után éles kanyart vettek a jelzések, és behívtak a Bíbic nevezetű erdőbe. Folytatódott a könnyed erdei séta, mely teljesen kikapcsolta tudatunkat, még a beszélgetés is elmaradt, feltöltődtünk. A relaxból aztán az 53-as főút dübörgő zaja rántott vissza a valóságba.
Hosszabb várakozás után tudtunk csak átfutni a főút túloldalára, ahol a forgalommal szemben tettünk meg pár száz lépést, aztán a Balogh tanyánál jelzéseink behívtak egy újabb ligetes részre. Tanyák közt értük el a jelentős nemzetközi forgalmat is lebonyolító Budapest–Kelebia-vasútvonal villamosított pályáját, mely a Göböljárási-csatorna mellett fut.
A MÁV Budapest–Kelebia közti 150-es számú, villamosított fővonala a nemzetközi törzshálózat tagja, a határtól Belgrád-Athén irányába tart. Az első kapavágások 1881 augusztusában történnek meg, az első szerelvény 1882 decemberében gördül végig rajta Szabadkáig. A forgalom növekedésével először az 1910-es, majd az 1960-as években felújítják. Villamosítását 1972-ben kezdték meg, melyet 1980-ra fejeztek be. Napjainkban nagyszabású tervek készültek a vasútvonal teljes újjávarázsolására, amire hathatós kínai segítséggel kerülhet sor.
A vasúti átkelés után aztán a sík vidék egyik löszpusztarétjén hatalmas legelőn vezetett a nyomvonalunk. Itt a lehetőségek végett ritkásabbak voltak a jelek, de az erdő síkja jó tájékozódási pont volt, hisz oda tartottunk. Jól járható földúton értük el a letérést, ahol a kék sávok letérítettek, és a János-teleki-erdő csodavilágába hívtak bennünket. Ha lehetett fokozni az erdei hangulatot, hát ez a rész bőven megtette. Folyamatosan változott, hol nyírek, hol nyárfák közt haladtunk, aztán jött akácos, tölgyes, és persze hatalmas fenyvesek, amíg a szem ellátott. Magnific! Élveztük minden méterét, kedvünket még a néhol hatalmas homok sem tudta elvenni, ráadásul a meleget is jobban viseltük, bár még csak kora délelőtt volt.
Homokbuckák, erdősztyepprétek, szikes rétek váltakoztak.
Aztán olyan is adódott, hogy hatalmas vaddohányok közt lépkedtünk előre. Előbb orrfacsaró bűzre lettem figyelmes, majd kirajzolódtak a hatalmas aklok, ahol kacsákat tartanak. Megérkeztünk a jánosteleki pecsételőhelyhez!
Az itteni és az előző ellenőrző pontnak a régebbi igazolófüzetben nem volt rubrikája, de az új itiner megjelenésével az MTSZ lényegesen megnövelte a pecsétek számát, melyeket igyekeztek nehezebben megközelíthető helyekre kihelyezni, ezzel is próbálván csökkenteni – nagyon helyesen – a könnyebb utat választók számát. Kivételesen ezt a dobozt nem használták hotelnek a szurkálók, így könnyedén tudtuk elvégezni az adminisztrációt.
Ezután tekergés a hatalmas telep kerítésének közelében, aztán egy csodás ligetes tölgyesben trappoltunk, majd egy jó nagy vödör feketeleves következett. Az impozáns kocsányos tölgyek közt egy jól járható szekérút vezetett, majd a tölgyek ritkulni kezdtek, az út homokosabb lett. Aztán amikor a makkfákat fenyves váltotta, az út minősége is megváltozott. A homok vastagsága 10–15 cm-re nőtt, embert próbáló volt haladni, be is lassultunk. Aztán az árnyék is eltűnt, kezdődött a zsírégetés.
A kék háromszög jelzésen kitértünk a közelmúltban épített Jánosteleki-kilátóhoz, mely szép környezetben, fenyvesek közt bújik meg érdekes formájával egy magasabb homokbuckán. A majréval folytatott állandó küzdelemben ma én nyertem, így én is tanúja lehettem a legfelső szintről elénk táruló körpanorámának, bár a párás időben csak körös-körül erdőt láthattunk.
A Natura 2000-es területen található Jánosteleki-kilátót a KEFAG Zrt. Dél-kiskunsági Erdészete közjóléti beruházás keretében 2018–19-ben állította fel egy 137 m magas homokbuckán. A 17 m magas modern formájú messzelátó kétteraszú, acélszerkezetes, melyet fenyőfa lamellákkal burkoltak be. Az alsó kilátószint 10 m, míg a felső 14 m magasságban található.
Pihenőpadok híján, a lépcsőkön szusszantunk egyet, frissítettünk. Továbbállva folytatódott a homokkal való küzdelem, melyet egy találkozás szakított meg a fenyvesben üzletszerűen tobozt gyűjtőkkel. A vállalkozótól megtudtuk, hogy az erdészetnek gyűjtik a tobozokat, ahonnét különböző felhasználási területekre kerülnek. Nem is gondolnánk, mi minden készülhet díszen, koszorún kívül belőlük. Csak két példát emelnék ki: gyógyszer és pálinka, persze, mint tudjuk pálinkát mindenből (is) főznek. Szóba került, honnét jöttünk, és már meg sem lepődtem, hogy a főnök is szűkebb pátriárkánkban szokott nyaralni a Balatonnál.
Egy idő után újra vegyes erdő következett, amivel az út minősége is jelentősen javult. Ezen a részen volt az első „nagy” találkozás. Egy bokros részű kanyarnál egyszer csak egymás elé toppantunk egy magányos”alföldezős” túratárssal, aki ugyanazt a távot járta be, mint mi, csak ellenkező irányban. Szóba kerültek már a közösen érintett szakaszok, érdekességek, sőt, jó pár közös túraismerős is. Elláttuk egymást jó tanácsokkal, és továbbálltunk.
Mivel javult a talaj, így állandó túratársam is gyorsabbra tette a fokozatot, ami nem esett jól mindenkinek, de elérve a szikes rét szélét, egy nagy magányos tölgy alatt bevártuk egymást. A sorrendet fedje jótékony homály, de tippeket lehet kötni, könnyű lesz a tipp. Itt előzött be minket egy terepmotoros, kommandós ruhában... Ki tudja, honnan, hova tartott? Csak intett, és húzott egy kövér gázt, aztán már nem is láttuk, csak a homokcsík árulkodott róla, merre is jár.
A szikes réten elhagyott és vergődő tanyák mellett értük el utunk utolsó szakaszát, egy homokos szekérutat. Itt asszonykám újból feljebb tekerte a potmétert, és már csak azért is tartottam vele a lépést. Zsike és Misi itt kissé lemaradtak. Ez a rész már inkább szenvedős volt, mint élvezetes. Egészen addig, amíg egy derékszögű kanyarnál meg nem történt a nap második „nagy” találkozása.
Nem láthattuk egymást a fiúkkal, így a derékszögben egyszer csak egymás elé toppantunk. A nagyobb hangú ránk kiáltott: „Hát ti mit kerestek itt?" Erre a másik nagyhangútól jött a tromf: „Titeket!”. Persze, hogy ennek a párbeszédnek hatalmas hahota lett a vége, csak úgy röppentek fel a fácánok, ugrottak meg a nyulak. Már meg volt az alap a jó hangulatú beszélgetésnek, közös fotózásnak, szelfikészítésnek.
Viszonzásképp azért mi is megvigasztaltuk őket, hogy lesz homok, nyakig érő csalános, és az út végén, Kiskunhalas előtt egy hasonló másfél kili árnyéktalan szakasz.
Búcsúzás után nem volt más vissza, mint végigtalpalni a homokos úton. Előbb ritkás tanyák közt haladtunk, amelyek később valóságos utcává fejlődtek. Felüdülés volt elérni, jött is a szokásos csatakiáltás, az öttömösi bekötőút aszfaltján, melyen már csak pár száz lépést kellett megtenni a reggel itt hagyott autóig. Bevártuk Misiéket, visszahajtattunk Kiskunhalasra a másik kocsiért. Érzékeny búcsút vettünk, megegyeztünk, hogy valamikor, valahol újra együtt koptatjuk a „Nagy Kék sávot”, és ki-ki hazafele fordította a kormányt.
Útközben mi még megjutalmaztuk magunkat Baján egy eredeti halászlével, aztán kora esti hazaérkezésünk után egy üveg eredeti proseccóval koronáztuk meg ezt a hétvégét jutalom gyanánt.
Teljesítménytúrázás kutyával
2024.12.04.Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ Tovább
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
