Kedvesem bízott benne, hogy párosban csúszunk, de lelke mélyén azért tudta, szerénységemnek úgyis inába száll minden bátorsága, ha meglátja, hol kell egyáltalán beszállni és elindulni a hosszú útra egyetlen szál drótkötélen. Aztán újra igaz lett az örök mondás: „Ember tervez, Isten végez!” …de menjünk sorjában.

A kalandpark az évnek ebben a szakában csak 10 órakor nyit, ezért volt a szokatlanul késői ébresztő, még így is szöszmötölni kellett, mert az autóbusz csak negyed tíz után pár perccel indult Rudabányácska felé. Pontosan jött a járat, melyen mindenki csak a kalandparkig utazott. Többen a személyzet tagjai közül, két nagy hátizsákos, korombeli, fáradtnak tűnő úr és kedvesemmel én alkottuk az utazóközönséget egy régebbi Ikaruson.

Alap, ha turistának, pláne ha kékezőnek néz ki, akivel összefutunk vándorlásaink alatt, hogy köszönés után szóba elegyedünk. Kivel vérmérséklete és kedve szerint változó ideig tart a kontaktus. Robival és Misivel aztán jól egymásra találtunk, alig bírtunk egymás szavába vágni, úgy folytak az élmények. Kiderült, ők előző nap fejezték be az OKT-t, ma jutalomnapot tartanak, és ebben program volt az átcsúszás is.

Jó hangulatban kászálódtunk le a buszról a csípős hidegben, amelynek érzetét az élénk szél még fel is spannolta. Nesze átcsúszás! Még fél tíz sem volt, amikor megérkeztünk, és a pénztárak csak 10-kor nyitnak. Úgyhogy volt idő bőven diskurálni a fiúkkal, sajnos a büfék is zárva voltak még. Így az egyik szaletliban hazaival kínálgattuk egymást. Jó hangulatban léptünk a jegykiadó kisasszonyhoz, aki mindjárt józanító zuhanyként közölte a hírt, hogy az erősödő szél végett még bizonytalan az átcsúszó üzemelése, ezt csak fél tizenegy tájékán dönti el az „operatív állomány”. Gördültek ám a kövek rólam, mégsem kell megfutamodnom az átcsúszás elől…

Azért megváltottuk a tiketteket hazánk leghosszabb libegőjére (1332 m), mely a Magas-hegy (514 m) csúcsának közvetlen közelébe röpít minket mintegy félóra alatt. Túránkat úgyis a csúcsról indítjuk, így adott volt, hogy a kalandpark legelső attrakciójával, (2001. dec. 1-én adták át), az ülőszékes felvonóval érjük el rajthelyünket, melyet az idei esztendőben modernizáltak. A fiúk úgy döntöttek, hogy lent várják meg a verdiktet, hisz ők csak az átcsúszás élményéért jöttek. Így érzékeny búcsút vettünk egymástól, de mielőtt beültünk „kedvenc” közlekedési eszközömbe, bekéretőztünk a park legújabb élményelemébe, a Mászófal Központba, melyet svájci segítséggel készítettek a gondos tulajdonosok, és 2015 májusában adtak át.

Ez Magyarország legmagasabb (18 m-es) beltéri mászófala, ahol a kezdőktől a vérprofikig mindenki megtalálja a neki megfelelő pályát. Ilyet még nem láttunk, csak hüledeztünk, be kell valljam férfiasan, ez soha nem lesz az én sportom. Még vetettünk pár pillantást a jégpályára, ahol örömmel vettük tudomásul, hogy legutóbbi látogatásunk óta (2013) fedett jégcsarnok is létesült.

A rövid terepfelmérés és nosztalgiázás után behuppantunk az ördög egyik járművébe, melyet legendás tériszonyomnak köszönhetően soha nem szívleltem és nem is fogom megszeretni. Na, egy nagy különbség megint, életem párja pedig élvez ezeken a szerkezeteken utazgatni. Aktív síelő korunkban is nagy megpróbáltatás volt nekem feljutni a hegytetőkre, pláne, ha alpesi körülmények között, 3-3500 m magasra kellett feljutni felvonókkal, néhol egy szál drótkötélen lógva. Most is hárman foglaltuk el az új, kényelmes székek egyikét. Velem beszállt „Majré” is, ráadásul kedvesem az út során, elsősorban amikor magasabban voltunk az anyaföldtől, többször is rám kérdezett somolyogva: „Nem félsz, ugye?”

Még szerencse, hogy a figyelmem lekötötte az időről időre zörögve elhaladó kiskocsik látványa alattunk, melyekben Magyarország leghosszabb bobpályájának indító állomására vontatták fel a delikvenseket. A 2275 m-es téli-nyári bobpályát 2009 nyarán adták át, melyen 37 km/h-s csúcssebesség is elérhető, de bizonyíthatom, hogy a döntött kanyaroknak köszönhetően néhol az a sebesség „kettőhúsznak” érzékelhető. A bobpálya felső rajtja a libegő középső állomásánál található, ahova lassan mi is megérkeztünk, de most nem szálltunk ki, még tovább kellett szorítanom a majrécsövet.

A középső állomáson található a kalandpark szíve, hisz az itt álló síházból indult minden még a múlt század 60-as éveiben.

Az akkor épült síház még ma is áll, és egyfajta símúzeumként funkcionál. Ugyancsak a középső állomásról indul a 15 állomásos tanösvény is, mellyel ránk, bakancsosokra is gondoltak.

Gondolataimban idáig értem, amikor lassítani kezdett az ördögszekér, na, végre felértünk! Már csak ki kell ugrani a székből, ugyanis ezek a felvonók nem állnak meg a csúcson, hanem már fordulnak is lefele. Ha nem vagy elég fitt és ügyes, bizony vagy egy nagy perec lesz a vége, vagy nyersz egy ingyen kört. Még szerencse, hogy a személyzet azért figyelni szokott, és így elég ritkák az ilyen bakik, bár nekünk már mindkét variációhoz volt szerencsénk. Most csak úgy fiatalosan kiugrottunk, és máris a kötélcsúszda indítóállomásán találtuk magunkat. Gyors informálódás a személyzettől, pillanatok alatt kiderült, délelőtt biztos nem fog működni a Sólyom Extrém átcsúszó, melyen 80 km-es sebességgel tehető meg a Szár-hegyig az 1036 m, néhol több mint száz méter magasan a földtől.

Azonban a Szár-hegyre azok is átjuthatnak, akik berzenkednek az ilyen extrém dolgoktól. Nekik a Dongó nevezetű kabinos felvonó áll rendelkezésre, hogy legyűrjék az 1036 m-t, ez a felvonó 156 méter magasan is halad a földtől, tehát a pudingoknak nem ajánlott a kinézés. Ez a két létesítmény jelenleg egyedülálló hazánkban, a szerkezetek 2015 márciusa óta üzemelnek. Na, puff neki, ha nincs Sólyom, lesz Dongó! Legalábbis csak így gondoltuk, ugyanis a kabinnak is van biztonsági szélhatára, amit most átléptek a széllökések. Kicsit elszontyolodtunk, hisz vártuk a Szár-hegy attrakcióit. Újabb sor a listán!

Azért pár szóval megemlegettük, mit hagytunk ki. A szégyenteljes trianoni békediktátumot talán Sátoraljaújhely szenvedte meg a legjobban, hiszen az agyafúrt tótok kilobbizták a franciáknál, hogy a Ronyván túli városrész Csehszlovákiához tartozzon. Szülők, gyerekek, testvérek, rokonok találták magukat hirtelen egy másik országban. Szörnyű! Ennek emlékére a Szár-hegyen állították fel a 100. országzászlót 1935-ben, melyhez 1936-ban pedig szerpentinutat építettek ki. Egy piarista atya kezdeményezésére az országzászlóhoz vezető úton kiépítették a Magyar Kálváriát, mely Krisztus szenvedéseit megörökítő stációkhoz hasonlóan emlékműveken örökíti meg az elcsatolt 38 magyar város nevét. Ezt az emlékparkot 1938-ban a Szent Koronát mintázó Szent István kápolnával bővítették.

Azonban ezt az emlékhelyet a második világháború után regnáló rezsim pusztulásra ítélte, még beszélni sem volt szabad róla! Az épületeket, emléktáblákat szétverték, a gaz lett az úr a környéken. A rendszerváltást követően lelkes lokálpatrióták önzetlen munkájával a 90-es években az eredetivel mindenben megegyezően helyreállították ezt a páratlan emlékhelyet.

Hogy így kútba esett a nap első része, ott folyattuk, ahol visszaérkezésünk után kezdtük volna. Felkapaszkodtunk az 1982-ben vasbeton- és acélszerkezetből épült kilátóhoz, melynek számomra érthetetlen módon nincs neve, pedig mára a város egyik jelképévé vált. A kilátó első szintjéről lehet kisétálni a „semmibe”, a „Skywalk” lombkorona ösvényen.

Szédülősöknek ez nem lehet pálya, így szerénységem is első menyasszonyom beszámolójára hagyatkozott, melyben ecsetelte a látottakat. Csak címszavakban: Sátoraljaújhely, Hegyközi hegyei, Hegyalja, Füzér, Nagy.Milic, szlovák hegyek a Magas-Tátrával, kelet felé pedig a Kárpátok bércei is fel-fel villannak. Aztán a Bodrogköz és a magányos bástya Tokaji-hegy, melyen túl már az Alföld síkja zárja a képet. Ezeket a messzelátó kilátószintjéről én is láthattam korlátozottan, mivel csodák csodájára felkapaszkodtam.

Cudar egy idő volt a kilátóban, hideg, hatalmas szél, telet idéző körülmények, csak a havazás hiányzott. Úgyhogy gyorsan véget ért a csodálkozás, és lerongyoltunk a felső hüttébe valami melegítő italért, de ezekre még nem voltak felkészülve, így csak a koffeinszintünket tudtuk beállítani. Eztán még csodálkoztunk a sípálya tetején elénk táruló látványban, aztán gyorsan a távozás mezejére léptünk, hogy szélvédettebb helyre juthassunk. Maradtunk a tervezett útnál és a Khrsz-en tettük meg az első lépéseket! Először felkapaszkodtunk a Magas-hegy tényleges csúcsára, majd a jelzéseket követve eszeveszett ereszkedésbe kezdtünk.

Talán ha 700 m-nyi út volt a Vörös-nyereg, ráadásul az első 150 és az utolsó 200 majdnem szintben haladt, a maradékon kellett 140 m-t zuhanni. Emlékezetes lejutás lesz, az biztos, néhol fától fáig, szinte a semmibe estünk le, bízva, hogy el tudjuk valahogy kapni az alattunk lévő fát és nem lesz perec belőle. Megkönnyebbültünk, amikor majd vízszintesre váltott az ösvény, mindjárt tudtuk is élvezni a túrát.

Eddig nem is figyeltük a körülöttünk lévő rengeteg gombát, de már ez is feltűnt. Nagy megkönnyebbülés volt elérni a gyalogos túraút központot a Vörös-nyeregnél, melyet szokás Banda-lakként is emlegetni. Ez egykor mulatóhelyként üzemelt, ma egy nagytudású almaecet-készítő a gazdája. Szerettünk volna találkozni Kökényessy Györggyel, de pont nem találtuk ott.

A nyeregben ráléptünk a nagy kék útra, és kellemes gerincvándorlás vette kezdetét a Borz-nyeregig. Kellemes, de késő őszt idéző körülmények közt. Az a rengeteg ismert és főként ismeretlen gomba! Nagy élmény volt nézegetni, fotózni őket. Néhol egy-egy tisztáson, tarvágáson keresztül csodás látkép tárult elénk Rudabányácskáról és a körülötte lévő hegyekről.

A Borz-nyeregig, vagy Körtefa- nyeregig amolyan örömtúrázós szakaszon fogyasztottuk a métereket, de innentől aztán megint meredekbe váltott a jól járható szekérút. De hol volt ez a meredekség az előbb átéltektől? A fasorban sem! Néhol hatalmas sarat sikerült dagasztani, vagy vízfolyásokat kerülgetni, néhol az erdőben jártunk.

A legmeredekebb részen találkoztunk egy fiatal párral, akik előző nap kezdték Hollóházán az OKT-teljesítésüket és kihasználva az alkalmat, mindjárt az OKT 70-et is lejárják. Hát nem a legegyszerűbb szakaszt választották, az biztos. Jót beszélgettünk, megvigasztaltuk kölcsönösen egymást az előttünk álló szakaszok nehézségeiről. Közös fotó után álltunk tovább.

Nekünk már nem messze volt a műút, de ennek a szakasznak ez volt a legnehezebb része. A keskeny ösvényt az elmúlt napok hatalmas esői valóságos kanyonná mosták ki. Választás nem volt, abban kellett botorkálni, mert a meredek oldalra esélyünk sem volt felkapaszkodni. Ez még nem volt elég, az eső is rákezdett, még szerencse, hogy aznap először.

Amolyan deltás üzemmódra kapcsoltunk, és küzdöttük le magunkat a műútig. Most valóságos felüdülés volt meglátni az aszfaltot, még az eső is elállt! Frissítettünk is gyorsan, kis tízórai is előkerült, én pedig végre felbonthattam a várva várt Kofolát, melyet kis kiszerelésben csak dinnyés ízben tudtunk beszerezni. Hát nem kellett volna. Szörnyű, bár a Kofola sem kutya! De a klasszikust legalább szeretem! Szokásostól is gyorsabb trappolás az ikonikus Vöröskő vendégházig, ahol nemrég még a pecsét is lakott.

Itt „balra át”-ot vezényeltek a jelzések, és rögtön még azt is megbántuk, hogy megszülettünk. Hatalmas, szó szerinti bokáig érő sarazás vette kezdetét. Nem kellett sok, és máris úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók. Szörnyű 7 km várt ránk. Legalábbis ezt gondoltuk. Az elején akácos mélyutakban kapaszkodtunk dombhátról dombhátra. Csak közben le is kellett ereszkedni az éppen soron lévő horhosba. Élveztünk már jobban túrát, mint ezt a szakaszt, de hát ez is az OKT része, ha nem lett volna az elmúlt napok özönvízszerű időjárása, még talán élveztük is volna ezt a szakaszt, bár azt hallottuk, ez mindig mély talajú etap.

Jött a Som-hegy (338 m) álla, majd a Mocsári- rét vizenyős területe, majd a Kis-hallgató (494 m) válláig kapaszkodtunk, amikor egy nyeregben elértük a Cserép-tói pihenőig, ahol Bajtel Péter emlékműve is látható. A 2015-ben elhunyt erdésznek ez a környék volt a kedvenc területe. A nyeregből aztán meredeken ereszkedtünk le egy névtelen patakocska szűk, vízmosta völgyébe. Azonban a patak szintjét csak az átkelésnél értük el, egyébként fölötte haladtunk szintezve pár méterrel.

Ezen a részen már öröm volt a gyaloglás, a sár is eltűnt fokozatosan már a nyeregtől kezdve. És az a rengeteg gomba! Gyorsan fogytak a méterek, és egyszer csak kiléptünk egy rétecskére. Mindenhol birsalma- és birskörtefák. Kis pince, csaholó, láncra vert kutyus. Vágáshuta!

Csatakiáltás, a szokásostól is hangosabban, sőt még egy kis hallózás is volt. Hátha kijön ennek a szegény vahúrnak a gazdája, hogy kerhóra fogjam, miért tartja félméteres láncon kedvencét. De mindhiába, megérezhette, mert csak a függöny lebbent meg párszor. Csoda kis hétvégi ház késztetett megállásra, minden földi jóval, dézsafürdő, finn szauna. El tudnánk bizony viselni hétvégente. Rövid, erős lejtőn léptünk ki a buszfordulóhoz, órámra nézek, fél kettő múlt pár perccel. Majd 45 percet kellett várakoznunk a járatunkra.

Háromkor érkeztünk a Hősök terére, mi másban, mint esőben. A szálláson rendbe kaptuk magunkat, és újfent átruccantunk Tótújhelyre, hogy az itthoniaknak kis szlovák szuvenírekkel is kedveskedjünk. Aztán a megszokott éttermünkben korai estebéddel koronáztuk meg a napot. A menü Jókai bableves, juhtúrós sztrapacska és harcsapaprikás volt. Mindenből mindkettőnknek féladagnyi, de így is degeszre tömtük magunkat. Kaja után még próbáltunk egy elfogadható fotót lőni a hatalmas Kossuth-szoborról, hisz a Turini remete Újhelyen töltötte gyerekkorának nagy részét, és örökké legkedvesebb városának tekintette. Sajnos, ez az erős ellenfényben most sem sikerült, aztán másnap reggel meg nem volt már rá idő, így majd talán legközelebb összejön.