Kevés olyan hely létezik hazánkban, ami a tavasz és az ősz végén akkora átalakuláson megy keresztül, mint a bakonyi Cuha-völgy legismertebb, Vinye fölötti szakasza. November középső hétvégéjén ide, a májusi osztálykirándulások szelíd patakvölgyébe indultunk, de a sziklák, a szél és a dübörgő víz már félúton visszafordított. Közben viszont élőben láthattuk az idei ősz utolsó és a tél első perceit.

1 / 11

Az időjárás-előrejelzések kivételesen egyetértettek abban, hogy a régóta tartó esőzést délutánra havazás váltja fel, így délben már ott voltunk a kora délutáni vonaton. Az elérése szerencsés, hiszen a Bakonyvasút hétvégi, ritka menetrendjében a miénk az utolsó nappali járat, a következő csak négy óra múlva, már a kora esti szürkületben érkezik. De ne szaladjunk ennyire előre, megteszi ezt a megáradt Cuha-patak!

2 / 11

A patak Cuha-szurdok alatti, kiszélesedő szakasza fölött áll az ősember minden jóval felszerelt kőpalotája, a Kőpince-barlang. A hozzá vezető gázlók most csak az emlékezetünkben léteznek a kisebb folyóvá változott patak mélyén, így az eléréséhez egy nagy kerülőre lesz szükség a Vinyéről induló piros-sárga-zöld jelzésű kiránduló-főútvonalon.

3 / 11

Végre újra szárazon. Ismét megtapasztaltuk, hogy modern vízlepergető ruházat ide vagy oda, egy könnyű terepes, középhegységi túrán a szilárd fedélen túl még mindig az esernyő a legkisebb rossz a víz ellen.

4 / 11

Kilátás a barlangból, indulásra késztető hírrel: hó! 

5 / 11

...és meg is marad. Nincs mese, innentől már a tél az úr itt, a Bakony közepén. Az esti sötédesés és a napkelte után a természet egyik leggyorsabb, de az előzőekkel ellentétben kiszámíthatatlanul érkező átalakulása zajlik a szemünk előtt, ami után az erdő mellett az ember is kicsit téli állapotra vált. A következő három hónap korábbi ébredései, a lámpafényes délutánok és a ropogó hóban nyomot hagyó túrák nélkül talán az utána visszaérkező zöld sem lenne az igazi.

6 / 11

Mire ismét a szurdok belseje felé vesszük az irányt, az erdő már fehérbe öltözött. Az út eleinte csak nehéznek, az első gázlóhoz érve pedig egyértelműen lehetetlennek látszott, ezért a Bakonyvasút sínpárja mellett találtuk meg a továbbhaladás lehetőségét. Az ország legmeredekebb, 2,5%-os emelkedésű, frissen behavazott pályája két óra múlva nehéz próba elé állítja majd az érkező járművet.

7 / 11

Víz és gravitáció, hideg és még hidegebb: a völgy mélyén most egyedül a természet a meghatározó erő. Ugyanakkor ezen a szakaszon már járható a patak melletti út is, ahonnan a lezúduló víztömeg karnyújtásnyira is megközelíthető.

8 / 11

A 19. század végén épült vasútvonal bakonyi szakaszán négy völgyhíd és ugyanennyi alagút vezeti át a pályát, ezek fele a Cuha-szurdok alig félkilométeres szakaszán sorakozik. A terep egyik legnehezebb szakaszának szikláján a közelmúltban felújított obeliszk a vasút építőinek állít emléket.

9 / 11

A zord idő és a lassan, de biztosan átázó ruhák miatt végül feladtuk a szurdok déli végének elérését, és a rászánt időt inkább a vacsora elfogyasztásával töltöttük a szurdok tanösvényének végén lévő erdei tanterem mellett. A tűz ropogása, a Cuha-patak mély dübörgése és az egyre nagyobb hópelyhek hullásának finom sistergése együtt adta félreérthetetlenül a tudtunkra, hogy ez már nem az ősz utolsó, hanem talán a legszebb évszak első estéje.

10 / 11

A vasút tervezőjéről elnevezett Gubányi Károly-viadukt a legismertebb, de csak a harmadik legnagyobb völgyhíd a vonalon. A délutáni vonat végül a csúszós emelkedőt leküzdve, teljes sebességgel robogott át rajta, a fények eltűnése után pedig mi is visszaindultunk.

11 / 11

Írta és fotók: Gulyás Attila