Hó és jég egy hegyi patakon: mi rossz lehet? Első tippre talán semmi, hiszen ezek a szavak igazán idilli környezetet sejtetnek, még kedvenc természetfotóink jelentős részének is ez a témája. A Rám-szakadékban azonban hamar kiderült, hogy a természet bárhol képes meglepni: uszadéktól összetört, földes jégmaradványok váltakoztak vizes sziklákkal, így hiába a minihágóvas a bakancson, két és fél órába telt fölérni a szurdok legszűkebb részéhez, az összkép pedig nem épp a téli mesekönyvekből volt ismerős. Ezzel együtt persze remek, bár nem veszélytelen kirándulást sikerült itt összehozni, ahol megismerhettük a hely egy másik arcát, azonban legközelebb valószínűleg mi is a klasszikus kirándulóidőben követjük erre a többieket.

A jég sokkalta törékenyebb és egyedibb formáit egy hónappal később, a zempléni telkibányai jégbarlangban találtuk meg. Az itteni szűk völgy és a kőzet egyedi földtani viszonyai tették lehetővé, hogy a mindössze 23 m hosszú, egykori érckutató vágatban szinte az egész téli félévben zúzmarát és jeget találjunk, alig 290 m tengerszint feletti magasságban. Ez persze messze van a szlovák Dobsinai-jégbarlang különlges jégcsarnokaitól, de hazai viszonyok között egyedülálló. A „barlang” jelenleg a nagyközönség számára nem látogatható.

A februári tavasz színei egyik kedvenc vidékemen, a bakonyi Jásd és Csetény határában. A hosszú, szürke napok utáni első napfényes kimozdulás alatt minden perc órákat ér. Aki hasonlóan viszonyul a környékhez, pár évvel ezelőttről egy kis útbaigazítást is olvashat.

Még mindig februárban járunk, amikor a Répcelakkal szomszédos Csáfordjánosfa határában már az egész erdő aljzatát beborítja a virágzó tőzikék tömege. A tavasz egyik első színpompás virága ekkora mennyiségben egyedül itt, a fokozottan védet ártéri erdőben él. A természetvédelmi őrszolgálat idén szalagkorláttal is nyomatékosította az ösvényről letérés tilalmát, és szerencsére nem láttunk a virágok közé gázoló látogatókat. Nem is volt rá szükség, hiszen a kijelölt útról is egyedi fotók tucatjai készülhettek.

A simontornyai vár építészeti értékét nemcsak az évszázados falak, de az elmúlt ötven év kiegészítései is emelik. A felújítás tervezője, Mendele Ferenc, akinek a nevével cikkünkben nem először találkozunk, ezeket a modern elemeket nem rejtette kőbe és téglába, hanem bátran megmutatta, hol ér véget a régi, és hol kezdődik az új. Utóbbi részletek mégis magukban hordozzák a történelmi arányokat, itt például a felső kiállítótér mennyezetén. Akit nemcsak az évszázados műemlék története, de az építészet újkori megoldásai is érdekelnek, a simontornyai vár szinte kötelező úti cél.

A napfény érkeztével nem csupán a természet kelt újra életre, de végre az emberek is elkezdték belakni a tájat. Májusi lapszámunk és címlapunk témája nem is lehetett más, mint a könnyen elérhető piknikhelyszínek, a képek készítése közben pedig magunk is hamar a hétvégi táj részévé váltunk.

Egyik kedvenc elfoglaltságunk az aktuális hónap turistaházának feltérképezése és fotózása. Ebben az ügyben tavasszal a közelmúltban felújított számos ház mintaprojektje, a Som-hegyi kulcsosház következett, amelynek átadása óta már öt és fél év telt el. Az eltelt idő azonban semmi nyomot nem hagyott a gondosan karbantartott házon, amely még az érkezésünk után sok-sok órával is megannyi újabb és újabb nézőpontot tartogatott.

Az április azonban messze nem azonos még a remek idővel, ezt pedig épp a hónap végén tapasztaltuk meg a pannonhalmai Boldog Mór-kilátóban. Persze „rossz idő nincs, csak rosszul öltözött turista”, ezt figyelembe véve készültek el vékony esőkabátban a különleges építmény fotói... aztán persze siethettünk fűtött helyet keresni. Legközelebb tovább maradunk!

A tavasz utolsó fontos eseménye a felújított nagycenki Széchenyi István múzeumvasút átadása volt, ahol egy év szünet után ismét András gőzmozdony hangja veri fel a csendet. A vasút egyik különlegessége, hogy a 20 km/h sebességgel járható, 3,6 km hosszú pályája egy alig 1 kilométeres területre lett „összehajtogatva”, így jó kondícióval akár három-négy különféle fotó is készülhet a szerelvény útjáról. A megnyitó napján szükség is volt némi futásra, és persze hosszú teleobjektívre, hiszen aznap csak egyetlen vonat közlekedett. A kényszerű kompromisszumok eredményeként viszont néhány helyről egész más, ismeretlen arcát mutatta a táj.

Azt gondolnánk, hogy a jól megépített lesből való fotózás kevesek kiváltsága, pedig legalább két helyen bárki kipróbálhatja, milyen érzés akár órákig várni a nagy pillanatra. Az egyik ilyen létesítmény a börzsönyi Hiúz-ház udvarán főként a gyerekeknek szól, a törökbálinti erdő lese viszont nyitva áll bárki számára, aki veszi a fáradtságot, és megtalálja. Igazán nem nehéz, ezért ennél többet ezúttal nem segítünk.

Az eplényi Ámos-hegy környékéről a legtöbbünknek a síparadicsom jut az eszébe, ezért is okozott kisebb meglepetést, amikor májusi ottjártunkkor működő felvonókkal találkoztunk. Az új kulcsszó a „kalandhegy”, vele pedig a négy évszakos kínálat, ami idefent vár. Libegőzéshez, erdei ebédhez, és akár innen induló nagyobb kirándulásokhoz is remek környék, amit valóban megérte ilyen módon berendezni.

A figyelem központjában a Velencei-tó, avagy készül a környékről szóló tematikus lapszámunk. Mivel az itteni „hegyek” sokszor alig magasabbak a fáknál, a táj bemutatásához sokszor öt-hat méternyi extra magasság is hatalmas segítség. Ettől függetlenül persze a földön is számtalan érdekesség vár.

A Velencei-hegység egyik legfőbb varázsa a mérete. Azonban nem az ezt leíró számok nagysága miatt, hanem épp a kis értékekért: minden közel van, egyetlen nap alatt bejárható, a máshol észre sem vett, különös szikláknak pedig szinte egytől egyig saját nevük van. A környék bejárása így olyan kis részletek megfigyelésére és rendszeres megállásokra csábít, amikért mindenképp érdemes ellátogatni ide, és nem számolni a nyár óráit, akkor sem, ha közben besötétedik.

A Balaton legkülönlegesebb munkahelyei közül ugyan nem mind kötődik a vízhez, a hajók parancsnoki hídjai viszont kétségtelenül különleges helyek. Ezúttal a látszat csal: a szárazföldön, az Országos Meteorológiai Szolgálat siófoki viharjelző obszervatóriumában járunk, ahol a nyári időszakban számos feladat adódik. A legtöbb munka ráadásul nem is vihar idején, hanem amikor minden nyugodt, a körülmények azonban adottak arra, hogy ez gyorsan megváltozzon. Az itt dolgozó szakemberekre tehát az irigyelt panoráma mellett óriási felelősség hárul.

Budapest megnyugtató távolságban, a Pilis-tető oldalában álló Boldogasszony-kápolna bejáratától. Makovecz Imre egyik késői művét nem csak a kilátás miatt érdemes felkeresni – erről bővebben a szeptemberi Turista Magazinban olvashattunk.

Ami az ország egyik felében alig ismert különlegesség, ott helyben szinte a mindennapok része – talán erre rácsodálkozni a legérdekesebb az utazások alatt. Dunaföldvár városa és miniatűr vára ennek egyik igazán látványos példája. A város közepén álló őrtorony az 1970-es évekig állta az idők viharát, majd a simontornyai várat is jegyző építész segítségével, a környék legkülönlegesebb kilátóhelyévé vált.

A képen a természet kis és nagy csodáit, például mohát és a Dunát rejtettük el. Hazánk legnagyobb folyójának egykori medrében ma áthatolhatatlan, mocsaras vidéken virágzik az élet: gombák, mohák, fűzfák és az itt menedéket találó állatok, amelyeket az ember ma is csak felülről közelíthet meg.

A Bakony mélyén fekvő Hubertlaki-tó, avagy népies nevén a „bakonyi Gyilkos-tó” a környék egyetlen mesterséges állóvize. Eredetileg vaditatónak létesítették, immár közel negyven éve, de csak az elmúlt időszakban változott ismeretlen érdekességből turistalátványossággá: néhány év leforgása alatt a csak erdészek által ismert helyből a környék fő turistacélpontja lett, amit például az újjáéledt vándortáborok túrái is érintenek. Bár a legközelebbi tavak igen messze vannak, a rájuk jellemző élővilág így is megtalálta és belakta.

A galyatetői turistacentrumot már jól ismerhetjük a modern turistaszállásáról, vagy épp bivakszállásként használatos kilátójáról. A kelleténél viszont talán kevesebb szó esik a turistaház konyhájáról, ahol szinte bármilyen hagyományos ételt fantasztikus ízekkel, és persze bőséges adagban készítenek el. A nagy érdeklődés és pozitív visszajelzések pedig bizonyítják, hogy „bakancsos turistának” lenni nem feltétlenül jelent szendvicsebédet. Aki arra jár, annak mindenképp érdemes belekóstolni a kínálatba.

Egy hétköznapi reggelen a Bakony szélén, messze a Papod kilátójától, és szinte minden mástól, teljes az idill. Néhány perccel azután, hogy a készülő új cikk főszereplője átzakatolt hazánk egyik legnagyobb, fennmaradt vasúti völgyhídján, már-már a „levegőben lógott”, hogy hiányzik még egy meglepetésvendég. Bizony, aki erre jár, könnyen célkeresztbe kerülhet, viszont bízhat benne, hogy a 30 mm-es gépágyú cső túlsó végén ülők nem másért, mint a terepkövető mélyrepülés gyakorlásáért érkeztek ide. A szomszédos hajmáskéri lőtéren egész évben rendszeresek a kisebb-nagyobb hazai és nemzetközi hadgyakorlatok, amelyeken általában valamennyi fegyvernem tiszteletét teszi.

A falusi vendégházak kedvelt kiegészítői a régi időket megidéző használati tárgyak, megőrzött gyümölcsfák és háztáji munkaeszközök. Amíg a legtöbb helyen már csak mutatóban találkozhatunk ilyen kiegészítőkkel, a Rezi falu központjában lévő Laky Demeter turistaház hatalmas udvarán egy teljes időutazás várt kemencével, szalmával és „végtelen” kerttel. Az egyik legnagyobb kihívás volt mindezt egy-két képben visszaadni a nyomtatott lap számára, persze esély sem volt rá, hogy sikerül.

Az ősz csak néhány napig, hétig élő, elvarázsolt színei, ezúttal fentről, a kőszegi Bechtold István Természetvédelmi Látogatóközpont fölött.

Továbbra is Kőszeg fölött, ahol a magasság kapcsán hamar megtapasztaltuk, hogy a kevesebb ezúttal több: a hegyeket takaró zárt felhőzet belsejében hiába figyeljük a tájat az Írott-kő kilátójából. Ha látni nem is, hallani annál inkább lehet különlegességet: a kilátó kör alakú acélcsőből hegesztett korlátja a szélben óriási sípként működik, földöntúli hangokkal bélelve ki a ködöt.

Budapesttől alig hatvan kilométerre van egy hegység, ahol kilométereken át nem látunk jelzett turistautat, sőt néhány kivétellel a civilizáció egyéb nyomait sem: a Gerecse északi része. A Duna jobb partján lévő hegyvidék talán a városokhoz közelebbi kirándulóhelyek, talán az erdőgazdálkodás, de lehet, hogy csak véletlenek sorozata miatt került eddig perifériára. Az új évben viszont a részemről biztosan több figyelmet kap majd!