Az istenek lakhelyén jártunk Bulgáriában
Van egy olyan ország – tőlünk nem is olyan távol –, ahol nem a legmagasabb csúcs a leghíresebb. A 2925 méter magas Muszala ugyan Bulgária, valamint az egész Balkán-félsziget legmagasabb hegycsúcsa, mégis, ha megkérdeznénk a bolgár túrázókat, legtöbbjük azt válaszolná, hogy bizony a balkáni ország nevezetes csúcsai közül a Vihren örvend nagyobb népszerűségnek. Arra, hogy ez miért is van így, illetve, hogy milyen nehéz felmászni a 2914 méteres márványpiramis tetejére, most megpróbálunk válaszolni.
Istenek lakhelye, legendák szülőföldje
A Pirin-hegységben járunk, amely Bulgária magashegységei közül a legdélebbi. A földtanilag a Rila-Rodope masszívumhoz tartozó, viszonylag kis méretű hegység legmagasabb pontja a 2914 méteres Vihren, amely már messziről feltűnik klasszikus piramisalakjával. A megmászása sem technikai, sem különösebb fizikai felkészültséget nem igényel, ezt kihasználva napsütéses hétvégéken túrázó bolgárok százai lepik el a csúcsot és környékét.
Túrázók egy csoportja közel a Vihren-csúcsához. Egy napsütötte hétvégén több száz ember fordulhat meg errefelé
Mint a legtöbb impozáns hegycsúcs, a Vihren is megmozgatta a környéken ősidők óta élő emberek fantáziáját, így számos legenda alakult ki a heggyel kapcsolatban. Az egyik érdekesség, hogy a Vihren hegyet 1942-ig Eltepe csúcsnak hívták, ami „a viharok csúcsát” jelenti. A legenda szerint a Vihren legmagasabb pontja a félelmetes Perun isten – egy szláv mennydörgő – trónja volt, a hegység neve (Pirin) is a szláv főisten nevéből eredeztethető.
A fehér márványpiramis
A hegység fő tömegét alapvetően metamorfizálódott mészkőfélék, azon belül is a sok helyen látható márvány alkotja. A 40 km hosszúságban elnyúló Pirin déli részén aztán sok helyen találkozni gránittal, illetve hasonló metamorf kőzetekkel, palával, grafittal.
Kilátás a Vihren-nyereg felől Pirin-hegység délkeleti főgerince felé
A Vihren csúcsa a hegység legfelkapottabb síközpontja, Bansko felől is már elég jellegzetes alakkal bír, ám a csúcs alatti nyeregbe felérve, délről rajzolódik ki igazán az a klasszikus piramisalak, aminek a nevét köszönheti a legendássá vált hegycsúcs. A hegységet alakító egykori gleccserek nyomait vizsgálva kiderül, hogy a Pirin-hegység területén több, mint 160 glaciális eredetű, kristálytiszta vizű tengerszem is található. Szintén az egykori jégkorszaki gleccserek bizonyítéka a Vihren csúcsától 400 méterrel alacsonyabban, egy északkeletre néző kárfülkében fekvő Snezhnika nevű gleccsermaradvány, amelyet Európa legdélebbi gleccsereként tartanak számon. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy a hegység rejti Bulgária legidősebb fenyveseit és az ország területén élő veszélyeztetett fajok 20%-át, akkor már láthatjuk, hogy
nem véletlenül szerepel 1983 óta a Pirin Nemzeti Park az UNESCO Világörökségi listáján is.
A Vihren klasszikus, piramis formája délkelet felől mutatkozik meg először
Amikor a bolgárok ellepik a hegyet
A nemzetközi hírnév tehát szinte magától értetődő lenne, ám a keményebb túrázókon kívül egyik látogatásunk alatt sem találkoztunk nagyobb számú külföldivel. Persze nem beszélgettünk mindenkivel, de a hétvégi túráink alatt leginkább az a benyomás ért minket, hogy ide minden bolgárnak kötelező eljönni túrázni, legalább egyszer. Első csúcsmászásunk egy napos szeptemberi hétvégére esett, a csúcs körüli régióban pedig számtalan nemzeti színű trikolort magával hordó túrázót is láttunk, a hegyen legalább 2-300 ember volt. Az aktuális túra szintén szombatra esett, és már kora reggel teli parkolók vártak ránk. Bár tömeg ezúttal nem volt, de így is érezni lehetett, hogy sokan választották hétvégi programnak a Vihren megmászását. Szófia egyébként meglepően közel van, az 1950 méteren fekvő, legtöbbször a túrák kiindulópontját jelentő Vihren-menedékház 2 és fél óra alatt elérhető a fővárosból.
A Pirin-hegység főgerincének végig túrázására hívogató, párába vesző hegycsúcsok a Vihren csúcsáról lefelé jövet
És ez még csak a nyári szezon, az igazi őrületre telenként kell számítani, hiszen az egész Balkán talán legjobb, leghóbiztosabb sípályái várják a téli sportok szerelmeseit a Pirin-hegység északi lejtőin. Ennek köszönheti a Pirin lábánál fekvő Bansko városa is szédítő növekedését. Az egykoron állattartásból, kereskedésből élő apró hegyi település a 90-es évekig élte álmos kis életét, ám a 2003-ban megnyitott első síliftek után már nem volt megállás, és városszerte egymás után nőttek ki az apartmanházak a fölből.
Bár Bansko központja a mai napig megőrizte bájos vonásait, a külvárosban már turisták számára felhúzott lakótelepek várják a téli szezonban ideérkező napi többezer embert. A kedvező szállás- és síbérletárak miatt egész Európából járnak már ide téli sportokat űzni, a téli időszakon kívül pedig az aktív turizmus és a digitális nomádok jelenléte lendítették fel a város turisztikai életét.
Bansko főutcájának igényesen felújított épületei, háttérben a Pirin-hegység csúcsai
Egy nem is annyira nehéz túra a Vihren csúcsára
Ahhoz képest, hogy a Balkán egyik legmagasabb csúcsáról beszélünk, amely már szinte súrolja a 3000 méteres magasságot, a Vihren-csúcsmászás egyáltalán nem számít nehéz túrának Bulgáriában. A fentebb már említett Vihren-menedékháztól kezdtük mi is a túrát, ide pedig 25 perc alatt fel lehet jönni autóval Banskóból. Köszönhetően a tavaly felújított közútnak, osztrák minőségű aszfalton róhatjuk a kilométereket, ám pont ezért résen kell lenni, mert csak reggel 7:30-ig van esélyünk a ház közelében parkolni. Utána már csak az út széle marad, 8:00 után pedig már akár plusz 20-30 percet is kell gyalogolni a lehetséges parkolóhelyektől. Megoldás lehet még az a menetrend szerinti kisbusz, amivel Banskóból kényelmesen fel lehet jutni a házig és nem kell bajlódni a parkolással. A menetrendet a város hivatalos oldalán lehet böngészni.
Érdemes időben érkezni a Vihren-menedékházhoz, 8:00 óra után több km-es is lehet a kocsisor
Visszatérve a túrára, 1950 méteres magasságból indulva, követve az egyértelműen felfestett piros turistajelzéseket, kényelmes tempóban alig 3 óra alatt fel lehet érni a csúcsra. Sietni egyáltalán nem érdemes, mert bőven kell időt hagyni a pihenőkre, fényképezésekre is. A hegycsúcs már a parkolóból is fenségesnek tűnt, ám
amikor először szembesültünk a Pirin-hegység környező csúcsaival kicsivel 2600 méter felett, szó szerint leesett az állunk.
2300 méter körül, félúton a Vihren-nyereg felé egy kereszt őrzi a káprázatos panorámát
A Vihrentől délre kifutó nyeregtől még kb. 45-50 perc, amíg felérünk a csúcsra, itt egyedül csak arra érdemes figyelni, hogy a 3-4 párhuzamos ösvény közül megtaláljuk a legoptimálisabbat. Mi végül itt is követtük a jelzéseket, mert bár sok helyen keresgélni kellett őket, összességében jó volt a vonalvezetés, nem volt értelme letérni az alternatív turistautakra. Bár napos időre számítottunk, a Vihren csúcsa pont akkor került bele egy felhőpamacsba, amikor elértük a 2914 méteres magasságot.
A szerző 2914 méter magasan, Bulgária második legmagasabb csúcsán
Kisvártatva szerencsére kitisztult az ég, így bámészkodtunk és napoztunk egy hatalmasat, leginkább az északnyugat felé kifutó Koncheto-gericet szemléltük, ami egy alig fél-1 méter széles, több száz méter hosszú gerincszakasz, csak és kizárólag Pirin-ínyenceknek, visszatérő túrázóknak. A csúcsfotók után visszaindultunk a ház felé, ám a Vihren-nyeregnél néhány zerge az utunkat állta. Nekik (is) köszönhetően úgy döntöttünk, hogy egy kijárt, ám nem jelzett úton térünk vissza a menedékházba két tengerszemet is érintve.
A Nagy-Vlahino-tó madártávlatból: a tóhoz jelzett turistaút nem vezet, ám kitaposott ösvényeken letudunk túrázni bármelyik tengerszemhez
Amikor megéri letérni a kijárt ösvényről
A nyeregtől tehát először a Nagy-Vlahino-tó (Голямо Влахино езеро) felé kanyarodtunk le, és bár jelzések nélkül, de a kőbabákat követve világos volt, hogy merre tart az ösvény. A Vlahin-nyeregben (Влахин превал) már 2488 méteren jártunk, innen pedig szebbnél szebb panorámákat élvezve ereszkedtünk le a Pirin egyik legszebb tengerszeméhez, a Muratovo-tóhoz (Муратово езеро). A szikrázó napsütésben jólesett kicsit kifeküdni a fűre, lógatni a lábunkat a jéghideg vízben, és csak élvezni az eszméletlen hegyeket, bármerre is néztünk.
Még egy utolsó visszapillantás a Vihren-menedékház menzájáról a névadó csúcsra
Miután innen alig fél óra alatt már a Vihren-menedékházban voltunk, a jó időben folytattuk a délutáni sziesztát a ház nyugati színvonalú (szintén nemrég felújított) éttermében helyi fogásokkal. Összességében tehát elmondható, hogy a normál úton, a Vihren-háztól indulva a csúcstúra bárki által könnyedén teljesíthető, viszont ha errefelé túrázunk, ne felejtsük el alaposan megnézni, hogy milyen időjárás várható, érkezzünk időben a fenti parkolóba, és legyünk felkészülve fizikálisan is a túrára. Ha mindezek stimmelnek, biztosan nem fog csalódást okozni Bulgária második legmagasabb csúcsa, a szláv istenek kedvelt lakhelye.
Patagónia természeti kincsei El Chaltén környékén
2024.12.04.Patagónia neve szinte már egybeforrt az érintetlen, vad természettel, a számtalan outdoor lehetőséggel, na és persze azzal is, hogy a világ végére kell utaznunk ahhoz, hogy mindezeket átéljük. A következő cikksorozatban arra vállalkozunk, hogy bemutassuk Patagónia argentin és chilei részének leghíresebb látnivalóit, és egy átfogó képet kapjunk a dél-amerikai kontinens egyik legizgalmasabb vidékének természeti kincseiből.
→ Tovább
Az Albán-Alpok legszebb őszi túrái Theth környékén
2024.11.22.Albániát már régen felfedezték maguknak mind a turisták, mind a hegyvidéki részekre igyekvő, aktív turizmust preferáló utazók. Az Albán-Alpok legkönnyebben elérhető túrái még kora ősszel is egészen zsúfoltak. A technikailag könnyűnek számító trekkingek végén szédületes kilátás várja a túrázókat, az Elátkozott-hegység érintetlensége és vadsága pedig továbbra sincsen veszélyben, miközben remek szállásokon pihenhetünk élvezve a legendás albán vendégszeretet minden pozitívumát.
→ Tovább
Így szerettem bele a Retyezátba
2024.10.21.Éves kárpátokbeli gerinctúráinkat ezúttal úgy alakítottuk, hogy a Királykő mellett nyár végére még belefért egy másik három napos túra is, de sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy vajon merre is menjünk. Végül arra a Retyezátra esett a választás, ahol ugyan viszonylag sokszor voltam már, mégis mindig volt bennem valami hiányérzet a túrák után. A mostani vándorlás során viszont a Retyezát kegyes volt hozzánk, így szinte túlcsordultunk a hegység csodálatos világával. A hegységhez fűződő különös kapcsolatom tehát végre egyensúlyba került, és ezúttal úgy érezhettem, hogy igen, végre beleszerettem Erdély egyik legizgalmasabb hegységébe.
→ Tovább
