„Ha van egy jó témád, az még mindig csak a siker 99%-a; értened kell a technikához is!” Talán ez volt az egyik legfontosabb tanács egy jó értelemben vett régimódi fotós barátomtól. A sok utazással persze nem nehéz sok érdekes helyszín közelébe jutni, és az is előfordul, hogy az a bizonyos egy százalék is közbeszól, de ezalatt folyamatosan érkeznek olyan élmények és tapasztalatok, amikkel legközelebb talán még többet sikerül kihozni a helyekből - főleg úgy, hogy a több nem nagyobb számú képet vagy pixelt jelent majd.

 

A Lillafüred feletti Fehér-kő sziklái bár közel vannak, a téli hóban mégis igazi hegyi túra számba megy a megmászásuk - főleg, hogy akkor még a gyorsan alapfelszereléssé vált bakancsra tehető csúszásgátló „hólánc” is hiányzott az eszköztárból. Ha ehhez még hozzájön a korai sötétedés és a Fehérkői turistaház remek konyhája, máris napnyugta utánra csúszik az út vége - szerencsére! Bár a képen viszonylag világosnak tűnik, a valóságban már erősen sötétedett, így a fényképezőgépnek több mint öt egész másodpercen át kellett gyűjtenie a fényt ahhoz, hogy minden látszódjon. Ennyi ideig még úgy-ahogy sikerült egy helyben megállni, a távoli felhők viszont már kezdenek elmozdulni - talán erre mondják, hogy „észre sem vettem, hogy rohan az idő”.

 
„A Földről az égboltot és a csillagokat felhőtlen éjszakán ragyogónak látjuk. Ez a ragyogás azonban össze sem hasonlítható azzal, amely a kozmoszban tárul elénk. A csillagos égboltnak még a fekete színe is rendkívüli, olyan, mint a sűrűn felvitt tus, és a csillagok olyan ragyogóak, mintha belülről Volta-ívvel megvilágított kristályok lennének… Elrugaszkodtam, hogy lássam, mi lesz. Azonnal pörögni kezdtem, a köldökzsinór rántott vissza.” Alekszej Leonov, az első ember űrhajón kívül az űrben, 1965 március 18. Egy este egyedül a hatalmas Pazsagi turistaházban, a Bükk mélyén, ahol lényegében bármilyen elterveztt képet meg lehetett valósítani.

 

 

 
 
A mecseki Réka-kunyhónak és a bükki Damasa-szakadéknak ugyancsak közös jellemzője, hogy szinte szó szerint az Isten háta mögött vannak, ahol a bajban érkező segítségre, vagy épp zavaró társaságra egyaránt hiába várnánk. A különleges helyszínekhez a legjellemzőbb napszakokban különösen végletes fények is tartoznak, amelyek visszaadásához a maximumra kell járatni a technika képességeit - szerencsére mindez általában nem a helyszín felfedezéséből vesz el időt, hiszen a munka nagy része otthon, a számítógép előtt kezdődik.

 

A tavasz érkeztével eljött a látványos zivatarok ideje: közülük az egyik első a Bakony déli lejtőjén, a Maderspach Viktor-kilátó mellett ért. Adta magát a lehetőség, hogy a védett helyen várjuk meg a sűrűjét, miközben a körpanorámás épületből egyedülálló lehetőség is nyílt megfigyelni a természet percről percre változó jelenségeit. Ahhoz, hogy a fotón a két és a kétezer méterre lévő részek is élesek legyenek, már nagyon kicsire kell összehúzni a rekeszt, egészen f/22-ig... Az esőcseppek viszont másodpercenként nyolc métert is zuhannak, így egy ezredmásodpercnél hosszabb fénygyűjtés mellett már nem pontnak, hanem vonalnak tűnnek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy itt már napfény sincs, máris olyan magas érzékenységekhez érünk, ahol már a drága fénykpezőgép is egyesével küzd meg a fotonokért. A végeredmény ebből kicsit visszavéve készült, kicsit kevésbé csepp alakú esővel, de igazán emlékezetes tartalommal. Egy körpanorámás fedezékben átélt zivatar jövőre is kötelező terv.

A Bódvaszilas feletti Esztramos-hegy a kisebb-nagyobb barlangok egyedülálló gyűjtőhelye. Az egyik legértékesebb képződmény, a Földvári Aladár-barlang csak különleges alkalmakkor látogatható, így érdemes volt segítőt is bevonni a nehezen megismételhető képek elkészítésébe. A legfőbb, szélesen terítő, sárgás fényt a kezemben lévő elemlámpa adta, miközben a fejlámpa szűkebb fénycsóvája a közeli képződményeken maradt. A jobb oldali bejáraton egy harmadik lámpa világít be, míg az előtér létráját szintén magam világítottam be, eredetileg még egy másik fotón, amit utólag illesztettem a felső témák képére.

 

A Bükk-fennsík közepén, hazánk második Csillagoségbolt-parkjának mélyén valóban nincs szükség hosszú alkalmazkodásra, vagy egyéb trükkökre ahhoz, hogy érzésre az űr közepén sétáljuk. A tökéletes összképhez hozzátartozik a gépjárműforgalomtól védett övezet, ahol még az asztfaltút is olyan tiszta, mint az otthoni terasz. A fotózásban az egyetlen fontos trükk, hogy világítani csak enyhén sárga izzólámpafénnyel érdemes, hiszen a távolról jövő fényszennyezés is ilyen színű, így a kékesfehér LED-fény a lehető legtávolabb állna az ég árnyalataitól. 



A pilisi Strázsa-hegy egyedülálló óriás kőszivacsa, a Sátorkőpusztai-barlang bejárati előcsarnoka. A mélyben folytatódó barlangrendszer főként egzotikus gipszképződményeivel vált híressé, de sérülékenysége miatt csak szakvezetéssel látogatható. A bejárat környéke viszont bárkinek elérhető, aki vállalja az ide vezető meredek ösvény végigjárását. A sok kis bejárat és ablak a valóságban egy meglepően kis „előszobát” fog közre, így a teljes képhez olyan panorámafotóra volt szükség, amelyen a képek nem csupán egymás mellett illeszkednek, hanem több sorban és oszlopban „tapétázzák ki” a teret. Szerencsére, ha a fényképezőgép végig a helyén marad, az olyan modern panorámaillesztő programokkal, mint akár az ingyenes Microsoft Image Composite Editor, már pofonegyszerű a hasonló képek készítése.

Az Ausztriából a Balatonra tartó kerékpáros túrázók népes táborát idén nyártól saját táblákkal jelölt útvonal segíti végig a Kisalföld kisebb forgalmú, de érdekes tájain, Fertőd és Keszthely között. A táblázás elkészülte alkalmából szervezett túra nagyszerű alkalomnak ígérkezett az olyan egyszerű, hétköznapi látványosságok felfedezéséhez, amelyekért csak úgy magától nem sokan hagynák el a hegyek és városok sűrű vidékét. Sajnos azonban a biztosan elkészítendő képek fontosabbak voltak a helyszíni benyomásoknál, így először csak az út első felében, majd egészen a célig a velünk tartó kerékpárszállító teherautó lett a közlekedési eszközöm, folyamatosan vissza-visszaelőzve a résztvevőket. Innen persze nem látszott más, mint a nagy méretű, vagy közismert dolgok, de az út esszenciájához túl gyors volt a tempó: a hangulatos kertkapus, szántóföldhullámos, vagy vagy épp keréknyomsormintás képek helyett „csak” egy átlagos fotóalbum lett a végeredmény, amiben persze mérsékelt vigasz, hogy az el nem készült képeket elrontani sem lehetett.

 

A Duna rekord alacsony vízállása egybeesett a legmelegebb napokkal. A szárazra került mederből érdekes nézőpontok érhetők el, de az utolsó percben kiderülhet, hogy a víz mégis sokszor az ember útját állja ilyenkor is. Sebaj, a déli forróságban bármilyen textil gyorsan szárad, így különösebb probléma nélkül sétálhattam be a combig érő vízbe, így elkészülhetett a tervezett kép. A rendhagyó fürdésnek délutánra valóban nyoma sem volt, de egy alapos mosás jót tett az érintett ruháknak.

 

A Liszt Ferenc reptér zárt területén szervezett túrán igazán különleges helyekre nyerhettünk bepillantást. A technikai részletek mellett azt is láthattuk, hogy Ferihegy nevében nem véletlenül szerepel a hegy, itt ugyanis a budapesti Citadellánál is magasabban járunk: a reptér legmagasabb pontjáról szinte elvesznek a Duna völgyének mélyén Budapest belvárosának zavaró fényei. A túra egyik csúcspontja egy repülőgép közel egy percig tartó gyorsításának és felemelkedésének megörökítése volt, amelyhez a hátteret a Hármashatár-hegy csúcsát jelölő adótornyok adták.

 

Holdkelte a vértesi Vitányvárban. Sajnos szemléletes péla arra, hogy nem kell mindig mesterséges fénnyel, trükközni, mert a végére esetleg a fő látványosság, a természet fényei veszhetnek el: itt éppen az ablakban felkelő hold szorult méltatlanul mellékes szerepbe.

 

Nagykanizsa városának fúrótoronyból lett külenleges kilátója ugyan nem a legmagasabb hegyek fölé emelkedik, de egy távcsővel mégis érdemes elmerülni a Zalai-dombság távoli hullámai közt. Perezse ami élőben érdekes látvány, azfényképen sokszor kevésbé megoldható: ilyenkor digitális trükkök helyett akár a saját, fekete kesztűs kezem is segíthet, ami eltakarja a szemben lemenő nap vakító fényét. A következő túrán talán nem csak távolról köszön majd vissza ez a vidék!

 

A szőkedencsi hársfa a kutatók szerint valószínűleg hazánk második legöregebb lakója a hédervári Árpád-fa után, azomban társával ellentétben szerencsére ma is egész jó egészségnek örvend. A török idők előtti Szőkedencs falu közepén álló fa az elmúlt ötszáz évet már szántóföldek között, az új községtől távol töltötte. De ez alighanem csak előnyére válik, hiszen minden irányból szabadon kaphatja a fényt, és persze a csodáló tekinteteket. Késő éjszaka különleges hangulatot áraszt a hely, és bár a készítendő közeli képet elkerülhetetlenül a lombokról zölden visszaverődő fény határozza meg, egy váratlan látogatót sem ez, sem a zaj nem zavart abban, hogy elfoglalja kedvenc éjjeli pihenőhelyét.

Az esztergom fölötti Vaskapu menedékház főleg az egyedülállóan látványos panorámájáról ismert. A hegytetőn álló épületből a Börzsöny nyugati sarkától a Gerecse legtávolabbi dombjaiig is ellátni, de az utolsó órákban az is kiderült, hogy a ház fekvése másfajta panorámakép készítéséhez is alkalmas, háttérben a csillagos éggel. Bő fél órás séta után meg is lett a megfelelő hely, innen azonban már erős zoomra volt szükség a visszatekintéshez. Mindez azzal járt, hogy a Föld forgása már a lehető legrövidebb fénygyűjtési időnél is jól látszik a csillagok mozgásán. Mindez persze inkább hátrány, de az biztos, hogy enélkül a nézet nélkül nem lett volna kerek a végeredmény.

 

Szöveg és fotók: Gulyás Attila

 

Kapcsolódó cikkeink:

Lillafüred látványosságaihoz sosincs túl rossz idő

Kipróbáltuk a Déli-bükk legjobb turistaházát

A legendás Damasa-szakadék

Az Esztramos barlangcsodái - A hegytető világa