A ritka alkalmak egyike volt, hogy a rajtba Misi barátom juttatott el bennünket, így nem kellett autóba üljünk, így már kora reggel el tudtuk fogadni Magdika invitálását egy kupica szatmári szilvára, amely testünk-lelkünk kellemesen átjárta a zord időben.

Alig múlt reggel fél nyolc, és már kászálódtunk ki a jó meleg automobilból Gyulaházán a református templomnál, ameddig a múltkor jutottunk el. Mire ideértünk, már az eső is alább hagyott, épp csak szemerkélt, de a nap folyamán többször is rákezdett, és hát volt öltözés párszor. Pár békebeli tornamutatvány, és belecsaptunk a mai gyaloglatba az eső áztatta aszfalton, tócsákat kerülgetve. Már megszoktuk, hogy a Nyírségben nem a legelegánsabb részeken hagyjuk/érjük el a településeket, ezért már fel sem tűnt a házak, porták elhanyagoltsága.

Alig 800 lépést tehettünk meg, és az aszfaltot felváltotta a jó öreg rétközi homok, ami az eső hatására megkeményedett, és ezáltal kényelmesebb haladást tett lehetővé (mondom, hogy minden rosszban van valami jó). Eleinte széles, jól járható szekérúton poroszkáltunk szántók és akácerdő között. Egy éles kanyarnál aztán ez a jól járható út kifordult alólunk, mi meg megkaptuk a mindennapi dzsindzsánkat. Bár itt is volt halvány keréknyom, de ezt az erdőben vezető utat szemmel láthatóan elhagyták, és a szántók szélein tapostak újat. Belerongyoltunk a dzsungelba, és pillanatok alatt kötésig vizesek lettünk, bár az eső most éppen nem is esett.

Aztán, amilyen hirtelen kezdődött, ugyanolyan hirtelen vége is szakadt a rambóskodásnak, és újra jól járható út került talpaink alá. Egy hatalmas keresztnél elértük a 4105-ös utat, és Anarcs utcáin koptattuk jó öreg bakancsaink talpát. Pár száz métert trappoltunk a rákezdő esőben, és máris a majdnem 2000-es lélekszámú település központjában toporogtunk, melynek meghatározó épületei a gótikus református templom, az 1955-ben épült Máriapócsi könnyező Istenszülő görögkatolikus templom, és a klasszicista Czóbel-kúria a hozzá tartozó angolparkkal. Amíg az épületeket megnéztük kívül-belül (már amelyikbe bejutottunk), tartottunk egy rendhagyó történelemórát.

A település határa Szabolcshoz hasonlóan dombos, mivel egykoron a Tisza itt folyhatott, természetesen ezek is hordalékkúpok. A kedvező feltételeknek köszönhetően már az őskorban is lakottak voltak ezek a magaslatok, erről több előkerült lelet is tanúskodik, de a római korban is éltek a környéken, majd a honfoglalást követően a Tegzes család tulajdona. Később Szabolcs majd mindegyik jelentős családja tulajdonolta rövidebb-hosszabb ideig. A török hódítás során oszmán kézre kerül, de nem néptelenedik el, a lakói a Portának adóztak, ezt a defterek feljegyzései tanúsítják. A Rákóczi-szabadságharc idején állítólag maga a fejedelem is járt itt, akárcsak Kossuth Lajos az 1848-as szabadságharc idején.

III. Károly császár 1715-ben hűsége jeléül Czóbel Imre brigadéros kapitánynak adományozza a falut, annak minden javadalmával egyetemben. A Czóbelek jól sáfárkodtak a vagyonukkal, az idők folyamán házasodtak a környék főnemeseivel ( Vay, Mednyánszky családok), és a vármegye befolyásos családjává váltak.

A klasszicista földszintes kastélyt Czóbel László építtette 1826-ban, melyet az idők folyamán többször több stílusban átalakítottak. A II. világháború után volt orvosi rendelő, majd könyvtár, később szolgálati lakások kerültek kialakításra. Az épület az idők során teljesen leamortizálódott, használhatatlanná vált. Azonban a helyi önkormányzat minden követ megmozgatott, és sikerült állami támogatást találni, így az épületet 2016-ra renoválták, újra régi fényében tündököl.

Anarcs legismertebb szülötte Czóbel Minka költőnő, aki Anarcs-pusztán született 1855-ben. A főúri kisasszony, akinek felmenői között több felvilágosult főrendi művészt találunk, előkelő nevelést kapott Szabolcs eldugott zugában. Fiatal korában szinte egész Európát beutazta a számtalan nyelven beszélő, művelt fiatal lány. Többek között a Sorbonne-on is hallgatott órákat, itt ismerkedett meg a szimbolista francia költészettel, Verlaine műveit magyarra fordította. 1910 körül visszavonult Anarcsra, és itt halálig, mely 91 éves korában, 1947-ben érte.

Mire végére értünk a visszatekintésnek már át is sétáltunk a ma is csodálatos angolparkon, és a helyi Hannapi stadionnál értünk ki újra a falu utcáira. Már itt áldottam a Magyar Természetjáró Szövetség illetékes potentátjainak a nevét, hogy a nem oly régmúltban változtattak az AK útvonalán, és az addig jellegtelen kerékpárútról, melyen Kisvárdáig trappolhattunk volna, elterelték a park és a Hintós-hegy irányába a nyomvonalat. Ez utóbbinak van egy másik neve is: Kis-hegy, melyet az Ajakra vezető széles földútról lekanyarodva értünk el. Hát itt aztán tényleg földbe gyökerezett a lábunk.

Mintha a Göcsejbe, vagy az Őrségbe érkeztünk volna. Csodálatos, őszi színeiket felvevő erdők, szemmel láthatóan elhagyott, gazdátlan almások, szőlők és tanyák között kapaszkodtunk dombról dombra. Néha benőtt ösvényen, néha jól kijárt részeken andalogtunk, mert ennek a csodának minden percét ki kell élvezni. A felhagyott, tessék-lássék módon művelt gyümölcsösök, szőlők roskadoztak érett termésüktől, melyből mi is jó degeszre tömtük magunk. Pár szem alma még a hátizsákba is jutott.

Ez az örömtúrázás egészen Kisvárda határáig, a hatalmas ipari parkig eltartott, ahol evidens, hogy aszfalt került lábaink alá. Hosszan caplattunk az egyre jobban rákezdő esőben a modern vasúti aluljáróig, ahonnét először a vasútállomáshoz mentünk fel, hogy beüthessük az ittjártunk igazolását az ellenőrző füzeteinkbe, majd pótoljuk koffeinszintünket a retrós feelinget árasztó restiben. A kávé mellé egy kis szívmelengető szilvórium is dukált, melyből a büfés a jobbik fajtát tartja. Jó fél órát punnyadtunk, szárítgattuk gönceink, nagyon nem akaródzott indulni az egyre jobban rákezdő esőben. Mikor kicsit csillapodott, erőt vettünk magunkon, és belevágtunk a hosszú gyaloglásba a városon keresztül, hiszen Kisvárdát szinte széltében-hosszában átjárja a kék sáv.

A közel 5 km alatt, míg eljutottunk a már az őskorban is lakott város ÉNy-i részébe, volt időnk számba venni annak történetét, leghíresebb értékeit. A legrégebbi bizonyítékokat, melyek az őskori ember sírhelyei és használati tárgyai voltak, még 1870-ben Rómer Flóris tárta fel, ezeket a leleteket ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. Ekkortól már végleg lakott maradt a Rétköz védelmében lévő település.

Kutes kun fejedelem hadjáratát Kisvárdán állította meg Szent László 1085-ben, azóta a lovagkirályt különös szeretet övezi a környéken. A fényes győzelem emlékére a király Szent Péter és Szent Pál apostolok tiszteletére templomot alapított Kisvárdán. Mikor a város határvédő szerepe csökkent, Kisvárda a Gutkeled nemzetséghez tartozó Várday család tulajdonába kerül, kik jelentős szerepet játszanak a település felvirágoztatásában.

A 15. században épül meg a vár, amelynek elsődleges célja a lakosság védelme volt. Ebben az időszakban Kisvárda Szabolcs vármegye központjává vált. Országos vásártartási joga volt, jelentős gazdasági központ, első céhe már a 16. század végén megalakult.

Ennek a hihetetlen fejlődésnek a legfőbb mozgatórugói a betelepült zsidó lakosság volt, akik közül a II. világháború során több mint négyezret hurcoltak el haláltáborokba. A kialakuló kommunista rezsim üldözni kezdte a polgári lakosságot, és két évtizedes hanyatlás vette kezdetét, melynek az 1960-as évek új gazdasági szelei vetettek véget. 1970-ben kapta vissza városi rangját, ekkortól számtalan termelőüzem telepedett meg, ez a folyamat ma is rendületlen, Kisvárda fejlődése töretlen.

Hosszú vándorlásunk első megállója a járásbíróság épületénél volt, ahol fejet hajtottunk az aradi vértanúk emlékművénél, melyet 1989-ben állíttatott az akkori Városi Tanács. A következő megállónk Szent György nagyvértanú görögkatolikus templom volt, melyet 1897-ben szentelt fel a munkácsi görögkatolikus püspök. Csodás ikonosztázát csak szerettük volna megnézni, ugyanis a templomot renoválják, nem látogatható, az istentiszteleteket jelenleg egy közeli imaházban tartják. Így csak a templom előtti Barátság kertben ismerkedhettünk ennek a vallásnak a legjelentősebb ünnepeivel, szentjeivel.

Innét már K. und K. időket idéző polgári házak között vezetett sétánk a sétálóutcában egészen a központig, ahol a Városháza és egyéb közintézmények találhatóak. Kisvárda főterének központi helyén található a 2000-ben felavatott Szent László lovas szobra, amely Győrfi Sándor szobrász alkotása. A tér átellenes oldalán áll a hatalmas országzászló.

Az országzászló mögött a Várday István Városi Könyvtár homlokzatán kapott helyet a város egyik híres szülöttének, dr. Béres Józsefnek, a Béres csepp megalkotójának domborműves emléktáblája, melyet 2010-ben avattak fel. Átsétáltunk a római katolikus templomhoz, melynek elődjét a lovagkirály építtette, és Szent Péter és Szent Pál a védelmezői. A templom gótikus jegyeire ma csak a szentély emlékeztet, egyebekben barokk stílust láthatunk, melyet az erdélyiek támadásának következtében megrongálódott templom újjáépítésekor kapott. Sajnos ezen templom ajtaját is hét lakat őrizte, így csak szerettünk volna bemenni és megismerni, csakúgy, mint az átellenben lévő református templomba, melynek ajtaját akkor csapták be, mikor vagy 10 méterre voltunk. Úgy látszik, ezen a vasárnapon sehova nem tudtunk bejutni.

Továbbállva elhagytuk Kisvárda centrumát, és hosszú trappolásba kezdtünk a Vár- tó és a várkerti stadion között található kisvárdai várig, melyet tudtuk, hogy nem tudunk meglátogatni, mert valamiféle átépítés zajlik a napjainkban elsősorban színházként funkcionáló erősségben. A Várday család hűségük jutalmaként Zsigmond királytól kapott engedélyt a 15. század elején, hogy családi fészkükben kő- vagy favárat építsenek. Első fázisban a déli palota és annak két sarkán lévő bástya készült el. Ekkortól hosszú esztendőkig nem épült tovább, mert fenyegetést sehonnét nem vártak Várdayék. A török jöttének hírére aztán 1510-ben láttak hozzá az újabb építkezésnek, és erősítették meg a várat.

1558-tól hat évig Kisvárdát az erdélyiek ostromolták, mivel a Várdayak katolikusok voltak, és a Habsburgokhoz voltak hűek. 1703-ban Rákóczi seregei vonultak a falak alá, mert a várba zárkózott nemesség vonakodott a fejedelem pártjára állni, de a Vay fivérek végül is a szabadságharc oldalára állították a rendeket.

Később új tulajdonosok fémjelzik a várost, Zichyek, Esterházyak, akik kőbányaként tekintenek a várra, értékes köveit elhordják a városban zajló építkezésekhez. Ekkortól állaga romlik, bár állagmegóvás, renoválás többször volt. A kiállítások mellett elsősorban színházi funkciót töltenek be a megmaradt részei.

Majd az ipari részen haladtunk a város szélén lévő bevásárló negyed felé. ahol megkerülvén a hatalmas áruházat, annak hátsó bejáratánál elértük a Bélfő-csatorna jobb partját, melyen a következő kilométereket megtettük. Alig száz lépés, és máris a forgalmas 4-es főút szélén toporogtunk, melynek túloldalára majdhogynem születni kell. Mire végre átkeltünk, egy jó nagy zápor is kerekedett, így előkerültek a jó nagy poncsók is.

A Rétköz hatalmas ingoványos, vízjárta területe alacsonyan fekszik, így az állandó belvíz és a közeli Tisza hatalmas árvizei bizony nagyon megkeserítették az itt élők mindennapjait, állandó küzdés volt az életük. Erről Fényes Elek író a következőket írja: „ ... majd minden évben kiáradt a Tisza annyira, hogy a ház ablakán át fogták a halat. Bement a víz a házba is, és kivitte az ágy alól a kotlót, kakasostól, csak úgy libegtette. A kemencében a béka kuruttyolt. ” Ezeknek a gondoknak az orvoslására Széchenyi István és Vásárhelyi Pál kezdeményezésére az 1840-es évek elején megindult a Tisza szabályozása, melynek keretében 1846-ban megalakult a Felsőszabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat. Ez a társaság építtette meg aztán az 53 km hosszú Bélfő-csatornát 1860-70 között, a vízfolyás legfőbb feladata a nyírségi dombokról lezúduló víztömeg elvezetése és a mocsarak lecsapolása volt. A csatorna Bezdédnél kezdődik, és Tiszabercelnél ömlik a Tiszába. A mesterséges vízfolyáshoz 22 mellékcsatorna is tartozik 160 km hosszúságban, ezek fő feladata a belvizek, árvizek összegyűjtése és az ingoványok lecsapolása.

Bár az áthatolhatatlan mocsaras részeket lecsapolták, sőt ma is csapolják, de ennek ellenére a főcsatorna környéke ma is roppant vadregényes terület, igazi vadvízi részeken vezet keresztül. Árvízi erdők, nádasok, sások, hatalmas fűz-, nyárfák sorakoznak, és a szárazabb részeken szigetszerűen tölgyek. A kicsit távolabbi területeket pedig az ember a hatalmába vette, és szántókat alakított ki az egykori mocsarak helyén. Ezeken az új földterületeken most elsősorban kukoricaföldeket láttunk. Bár ezen a szakaszon rohadtul esett, de a Rétközberencsig tartó bő 4 km-es etapon igazi élménytúrázásban volt részünk.

Bár még van vissza az AK-ból jó pár szakasz, de már most megmerem reszkírozni, hogy a mai penzum mindenképpen TOP 3-ban lesz, de nagyon jó eséllyel pályázik a N°1-re is! És a Nyírség, valamint a Rétköz is felkerült azon listára ahová mindenképpen vissza kell térni!

A főcsatorna jobb partja jól felázott ebben a zuhogó esőben, felülete jó nyálkás lett, így bizony néha-néha bemutattunk egy-egy piruettet, kedvesem pár dupla lutzot mutatott be, de nekem volt egy leszúrt tripla axelem is, melyből majdnem a csatornában landoltam. Szép lett volna! Rétközberencset épphogy csak csippenti a kék nyomvonala, és persze azt is, hol máshol, mint a helyi gettón keresztül, abból is a legrobbantabb részen. Jöttünkre szép számmal jöttek ki a kalyibákból, kölcsönös üdvözlés, pár jó szó, kellemes beszélgetés, pár csoki a lurkóknak! Még frissítővel is kínáltak bennünket! Na, valahogy így kell hozzáállni ezekhez a szitukhoz, és nem lesznek atrocitások és félelmek, amiről a közösségi médiákban olvashatunk lépten-nyomon.

A valamivel több mint ezer lelkes Rétközberencs már az őskorban is lakott terület volt, földesurai a jól ismert szabolcsi főrendekből derültek ki. Elszigeteltségének köszönhetően soha senki nem tudta elfoglalni, ezért a történelem viharai messze elkerülték. Itt mindig csendesen folyt az élet. A Tisza szabályozását követően soha nem látott fejlődésen ment át a falu, mely fejlődés mind a mai napig tart. A falu elhagyása után felhágtunk a XV. csatorna töltésére, melyen pár száz lépés erejéig vonultunk. A jelzettség erre nagyon rossznak mondható, így el is szúrtuk a balraátot. Mire észrevettem, tartoztunk az ördögnek jó pár száz méterrel. Miután modern technikánkkal belőttük a helyes útirányt, egy hosszú gyaloglatba kezdtünk végcélunk felé.

Az eső előbb irtózatosan esett, majd alábbhagyott, a végére el is állt, sőt a nap is ki- ki kandikált. Említésre méltó esemény is csupán egy akadt, mikor átvágtunk a Barátság II. kőolajvezeték fölött, melyet 1972-ben helyeztek üzembe.

Annak ellenére, hogy eseménytelen volt ez a több mint 4 km, élveztük a változatos, zárt akácost, melyből csak Tiszakanyár első házainál léptünk ki, innét még jó pár méter a falu központjáig, majd a Menyecskeházig, ahol Magdika mi mással, mint jófajta muskotályszőlő-párlattal várt bennünket. Később beugrottunk Kisvárdára vacsorázni, a város egyik legfinomabban főző éttermébe, ezzel koronázva meg a mai napunkat. Bizony a mai több mint 25 km is jócskán kivett belőlünk, így ma sem kellett elringatni bennünket, mikor ágyba kerültünk.