A Szekszárdi Ifjusági Unió szervezésében immár 26. alkalommal rajtolt el a mezőny január közepén Szekszárdról a borvidék és a dombság felé. A vállalkozó kedvű turisták négyféle távon próbálhatták ki magukat: a családbarát 6 km-en, a klasszikus 15 és 30-as távokon, és a Bartina leghosszabbján, a maratonon.

A rajtközpont reggel 6-kor nyitott, oda is mentünk időre, hogy minél hamarabb, lehetőleg még világosban visszaérjünk, így csak reggel kelljen egy kicsit sötétben mennünk, még a városi szakaszon (fejlámpánk természetesen volt, mint kötelező felszerelés). Az igazolólap begyűjtése után neki is indult a négyfős társaságunk: édesanyámmal és egy baráti házaspárral vittük be a lyukasztóbélyegzővel az első nyomot a papírunkra. Már csak 9 rubrika van vissza, az utolsót ugyanitt kell majd beleharapnunk a célszerszámmal, csak akkor a startot már célnak fogják nevezni.

Az 5-ös iskola felől Szekszárd főutcáján startoltunk el északi irányba, hogy egy jó km után balra tartva a város főterén, a Béla téren találjuk magunkat. A Cserhát-tető volt az első nagy domb, ahova föl kellett menni, ez egyébként 274 méterével Szekszárd legmagasabb pontja. Úgy két km után fogyott el a lábunk alól az utca aszfaltja, és váltott át burkolt, majd egyre kevésbé burkolt útra a Szűcsény-szurdikon át. De addig még benéztünk Babits Mihály szülőházához is az első ellenőrzőponthoz.

A Cserhát-tetőnél újabb ellenőrzőpont volt, lyukasztottunk, és mentünk is tovább, még épp csak kezdtünk belemelegedni a túrába, bár az első combosabb emelkedő és a nehezebb, azaz jeges, csúszós útszakaszok is megvoltak

De az első igazi panorámát is itt kaptuk: remek rálátás nyílik innen Szekszárd városára és a borvidékre is, a távolban pedig a Gemenc rengetege alkotja a horizontot. A tájat porcukorként fedi épp annyi hó, hogy nagyjából fehér legyen, de a fákat és az épületeket nem fedi, a szürke időben így igencsak fekete-fehér az élmény, napsütésre semmi remény.

A Kerékhegy fele nagyjából szintben haladtunk tovább, a borvidék perifériáján, kisebb házikók között egy hangulatos útvonalon. Ennek egy rövid, másfél kilométeres részén jövünk ma még szembe majd: a túra 7. és a 37. kilométere átfed. A Bati-kereszt kilátó az első olyan ellenőrzőpont, ahol nagyjából kétórányi gyaloglás után nemcsak lyukasztunk a papírunkra, de ellátmányt is kapunk.

A kilátó a dombság egyik legmagasabb pontján épült fel, a források leírásai megoszlanak a pontos magasságában, de 280 m körül járunk, az bizonyos. Ez csak azért érdekes, mert társaságunk egyik tagját a későbbiekben meggyőztem, hogy egy rövid kitérő árán látogassuk meg a beszédes nevű Óriás-hegyet, ami 280 méterével a dombság legmagasabb csúcsaként szokott tetszelegni. De erre majd délután, a 32. km-ben visszatérünk…

A kilátó után elsétáltunk az 1887 óta álló Bati-kereszt mellett, majd a regényes Szarvas-szurdikon át kezdtük meg az ereszkedést Sötétvölgy felé a K+-en. Sötétvölgyön első körben épp csak keresztülrohanunk a halastónál, az első célunk most Kakasdra eljutni a Rák-patak mentén. A falu szélső utcáját érintettük csak a túrán,

Mi se szomorkásak, se punnyadtak nem voltunk szerencsére, ráadásul színes kabátban is voltunk.

Sötétvölgybe egy másik útvonalon, egy jókora dombot megmászva érkeztünk vissza a vadászház közelében, ahol csokival, krékerrel és almával várták a túrázókat. A ház udvarán felállított frissítő- és ellenőrzőpont nagyon hangulatos volt, ráadásul aki kicsit melegedni akart, az a tábortűznél ezt is megtehette. A hőmérséklet egész nap nem emelkedett fagypont fölé, így legalább sárban nem kellett most dagonyáznunk. Ezt több résztvevő erősen kifogásolta is…

A rövid pihenő után talán az egész túra legszebb ösvényén kanyarogtunk a völgy végénél levő Haramia-forráshoz, ahol újabb emelkedő következett a dombság egyik főgerincéhez, 250 méteres magasságra. Bepecsételtük az igazolást, majd hamarosan meredek ereszkedésbe kezdtünk a Grábóci vadászház környékén. Itt pár hete vastag, pépes sárban evickéltem fel, de nem volt könnyű, annyira meredek és csúszós volt. Most a jeges földúton lefelé sem volt sokkal egyszerűbb.

A vadászházat követő szakasz egy érdekes rész volt, a szervezők itt csendzónát jelöltek ki, ahol másfél km-en át halkan, lehetőleg beszélgetés nélkül kellett elhaladni a fokozottan védett terület élővilága érdekében. A zóna elejét és végét is táblával jelezték, és mire a végére értünk, meg is másztunk egy újabb meredek emelkedőt – elképzelhető, hogy itt amúgy se sokan akartak volna hangosan beszélgetni. Persze nem a Mátrában vagy a Börzsönyben vagyunk, de meglepő meredekségekkel szembesülhetünk néha még ezen a távolról nézve barátságos vidéken is!

A vízválasztóról már Grábóc legelőihez érkezünk meg: az eddigi sűrű erdő kinyílik, a legelők kopársága látszik most, amerre a szem ellát. A tájat csekély hó szépíti és világosítja meg, mi pedig nemsokára befutunk a grábóci polgármesteri hivatalba, aminek az udvarán igazolunk, a beltérben pedig rövid táplálkozó és melegedő pihenőt tartunk.

A grábóci szerb ortodox kolostor és templom mellett feltöltekezve haladunk el a nemrég burkolt korábbi szurdikon, túratársaimat pedig a Szálkára vezető út tetején tájékoztatom a kilátásról, ami most a szürke szmötyis pára miatt nem látszik: délnyugatra a Zengő jellegzetes kúpjáig is ellátni tiszta időben. De most inkább a lábunk elé kellett nézni egyébként is: az út jegesre fagyott, kifejezetten óvatosan kellett tipegni egyes részein. A hangulatot két szép piros traktor is fokozta,végre egy kis színt hozva a szürke napba. De valójában nem színt, hanem fát szállítottak Grábóc felé.

Szálka határában a faluba vezető út helyett most élesen balra fordultunk, és megkezdtük a visszatérést Szekszárd felé a főként erdészek járta K+ jelzésű úton. A széles út mindig nehéz terep, a nehéz erdei munkagépek mély bordákat, tócsákat hagynak maguk után, az út vagy rendkívül sáros, vagy ha megfagy, akkor marsi tájhoz hasonlóan nehezen járható. Most az utóbbiban volt részünk, de azért átvergődtünk ezen a nem túl élvezetes részen is. Balra nézve egy ponton még látszottak Grábóc házai és a templomtorony teteje is a távolban, de aztán végleg eltávolodtunk a környéktől.

A túra második felén már nem volt sok szintkülönbség, a dombság másik nagy gerincén battyogtunk Szekszárd irányába. Egy ponton rövid kitérővel a már említett Óriás-hegy felé fordultunk ketten, a társaság nő tagjai pedig a közeli frissítőpontnál vártak be minket. Az Óriás-hegyen nincs túlzottan sok minden: a turistautak elágazója miatt iránytáblát állítottak fel, kicsit arrébb pedig a csúcsot jelző követ lehet kibogarászni az erdőből – nyáron nem mindig könnyű megtalálni.

Az ellenőrzőpont utáni részen sajnos megfogyatkoztunk: túratársnőnk esése erősen a térdére ment, fájdalmai pedig már nem okoztak kellő örömöt a folytatáshoz, így már egészen a végén, a 35. km körül ki kellett szállnia. Na majd jövőre! A többiekkel a Bati-keresztet most alulról kerültük meg, és a már bejárt rövid pályarész után a Nagybödő-Kisbödő dombokon át sétáltunk a történelmi Szekszárd borospincéi között. Alattunk a város, szép kilátásunk van az ország második legkisebb megyeszékhelyére (Salgótarjánt is csak épp, hogy lenyomja).

Innen már egyenesen ereszkedünk az iskolához a legrövidebb úton – kár, mert így az aranyos nevű Csacska-szurdikot pont nem érintjük –, ahol az utolsó pecsét mellett a jól megérdemelt forralt bort és zsíros kenyeret is benyomtuk.

Ha megjött a kedved a Bartina túrához jó ha tudod, hogy limitálva van a létszám, és akár már hetekkel a nagy nap előtt betelhetnek a helyek, így érdemes időben regisztrálni. Az infókat a túra honlapján és Facebook-oldalán találjátok.