Egyáltalán nem aludtam nyugodtan, olyan izgalom vett rajtam erőt, mint kisgyermekkoromban, mikor sátoros ünnepek közelegtek vagy utaztunk valahova. Forgolódtam, sokszor néztem az órát, ráadásul a túra után még haza is szerettünk volna utazni, így korán, 5.30-kor kukorékolt őkelme.

Gyors reggeli, csomagolás és fél hét még el sem múlt, mikor becsuktuk szállásunk ajtaját, majd autóba szálltunk és meg sem álltunk Füzérig. Hét után pár perccel már az Árpád-kori alapokon nyugvó Szent István római katolikus templom környékén kerestem megfelelő parkírozó helyet hazánk legészakabbra fekvő településeinek egyikén.

A Vár-hegy egy magányos andezitkúp, melynek csúcsán már messziről kivető a vár, mely feltehetőleg már az 1200-as évek elején állt, hazánk egyik legkorábbi várainak egyike. A falu első ismert tulajdonosa az abaúji ispán, Bánk bán. Később II. András vásárolta meg a várral egyetemben, innentől királyi vár vagy főúri birtok volt, azonban igazi hadászati jelentősége sohasem volt.

Később is főurak voltak a hűbérurak, birtokolták a Perényiek, Báthory István (később lengyel király), Báthory Erzsébet, majd a Nádasdyak. A mohácsi csatavesztést követően Perényi Péter koronaőr a várba menekítette a magyar Szent Koronát, amit 1526-27-ben őriztek itt.

A vár és az uradalom jelentősége egészen a török kiűzéséig megmaradt, majd a végvárvonal 1676-os felszámolásával a császári udvarban kimondatott a verdikt, a füzéri várat is „el kell rontani”! A vár pusztulásával a falu jelentősége is egyenes arányban csökkent, majd pestis- és kolerajárvány következtében időszakosan ki is halt.

A terület lassú fejlődése a Károlyiak birtoklásával kezdődött, a falu is ekkor népesült be újra. A vár pedig évszázadokig tartó pusztulásnak indult, Csipkerózsika álmát aludta. Rockenbauer Pál a Másfélmillió... forgatásán így beszélt róla: „A legszebb és legépebben megmaradt része a 15. században épült gótikus várkápolna. Egyes kőcsipkéi Pozsony, Buda, Vajdahunyad építőinek művészetével mutatnak rokonságot.”

A pusztulásnak indult vár értékeit, hasznosításának lehetőségeit először a romantika idején fedezték fel, ekkor vált az örökségvédelem részévé. Régészeti feltárása 1977-ben indult el, 92-től renoválási munkák indultak, majd 2014-15 között rekonstrukciós munkák elvégzését követően vált hazánk egyik legjobb állapotú középkori várává.

Idáig jutottunk gondolatainkban és máris Füzér piciny központjába, a helyi szellemi élet központjához érkeztünk. Most nem volt késztetésünk betérni az üres kricsmibe, ezért rögtön elvégeztük az adminisztrációt az egyedi hangulatú Trianon-emlékkőnél, melyhez egy szomorú történet is tartozik.

A helytörténetben így emlékeznek meg a falu egykori bírájáról: „A Trianon-emlékkő, amely a két templom közötti sétányon található, Kristóf Jánosnak és 4 hitesnek állít emléket. Kristóf János füzéri bíró volt. Amikor a cseh csapatok a trianoni határmeghúzás idején a demarkációs vonallal elérték Füzért és a falu sorsa forgott kockán, ő és társai kiálltak Füzér Magyarországhoz való tartozása mellett. Aláírást gyűjtöttek azért, hogy Füzért ne válassza ketté az új trianoni határvonal, emiatt őket a volt kocsma előtt deresre húzták, elrettentésképpen pedig 50 botütést kapott a bíró, 25-25 botütést kaptak a társai. A bíró ennek következtében belehalt a sérüléseibe. Szomorú, hogy bár megjárta az I. világháború színtereit, Isonzót, Doberdót, hadifogságban volt Oroszországban, mégis saját szülőfalujában verték meg azért, mert magyar akart maradni.”

Nem szívderítő útravaló volt ezen sorok olvasása, komoly gondolatok kavarogtak fejemben, míg elvégeztük a szokásos bemelegítő törzskörzéseket, nyújtásokat. Ezúttal azonban nem volt nézőközönség, hacsak azt a pár falurádió-szerkesztőt nem számolom, akik a jól kivehető függönyhúzogatások mögül meglesték szokatlan szertartásunkat.

Pár perc gyaloglat után aztán megkezdődött az emelkedő, mely egészen a Nagy-Milicig ki fog tartani. Először az 1785-ben épült református templomot érintettük, melynek festett kazettás mennyezete egyedi értéket képvisel. Balra át után rátértünk a vár parkolójához vezető széles műútra, mely elég szigorúan emelkedett egyre feljebb, ezzel már meg is adva a nap hangulatát.

Tájházak, hatalmas napelempark mellett emelkedtünk, egyedi lámpákat csodáltunk, és szerénységem persze fújtatott a kapaszkodás alatt, de volt még tartásom és a parkolóig egyben lenyomtam a távolságot, sőt, még itt sem álltam meg, amíg állandó túratársam ellőtt pár képet, hanem a lépcsőn felkapaszkodva a széles, apró bazalttal felszórt sétaúton elbattyogtam a duzzasztott dísztavak mellett a Vár-forrás pihenőjéig. Több mint egy kilométer volt száz méter emelkedéssel.

Utolért felvezetőm, és csak egy rövid forrásprocedúrát engedélyezett, aztán máris továbbálltunk. Kellemes emelkedővel értük el az Ördög-vár (549 m) alatti Senyánszki-rétet. Innen érdekes sziklaalakzatok mellett szinteztünk hangulatos erdőben, míg jobbra pár helyen csodás kilátás nyílt a völgyben elterülő, hatalmas hegyek ölelésében lévő Pusztafalura.

Tartottunk egy rövid szusszanásnyi frissítőt az Alsó-patak kőhídjánál, hisz tudtuk, innét szigorú emelkedő fogja kezdetét venni a szűk, szurdokszerű völgyben, félhomályban a hatalmas bükkök között. Vadregényes patakmeder, hatalmas bükkök kísérték utunkat a Csata-rétig, ahol tartottunk volna egy hosszabb pihenőt, ha lett volna hova leülni.

Elmaradt a pihenés, kezdődött a nekigyürkőzés, ezért kiadtam a jelszót: „Egy életem, egy halálom, ez a rettenet előttünk áll, adjunk neki!” 1300 m tornyosult előttünk nagyjából 280 m kapaszkodással, de az micsoda kapaszkodó. Még az ellenségemnek sem kívánom, nemhogy magamnak! Az OKT talán legnehezebb, legmeredekebb emelkedője várt ránk, utólag elmondhatom, így is van.

A Gete, Csóványos, Bánkút csak kisöccsei lehetnek ennek. Az első 200-250 m még enyhén emelkedett, élveztük is a zárt bükköst. Aztán jött a feketeleves, egyre meredekebb, egyre több szikla, kő, egyre több gyökér. Csak tyúklépésekben lehetett haladni, szerénységemnek nagyon hamar elfogyott a levegője, pillanatokon belül csurom vizesek lettünk mindenhol. Itt még a jól bevált trükk sem segített, mert még jeltől jelig sem jutottam el!

Sőt, kedvesem is meg-megállt egyre gyakrabban, ő is légszomjjal küzdött, pedig ha valaki bírja a „fönek” gyaloglatot, hát ő bírja. A millió megállás után egyszer aztán csak világosodni kezdett, és a kilátó faszerkezete is felsejlett előttünk. Még pár lépés a hatalmas sziklák közt, és felértem a Kis-Milic csúcsára! Életem párja eddigre már kifújta magát és vigyorgott, mint egy jóllakott napközis a szenvedésemen.

Első felindulásomban azt mondtam, ha lesz még OKT, biztos, hogy nem ebből az irányból vesszük be a Miliceket, de megnyugodva jobban belegondoltam, hogy itt milyen lehet a lemenetel? Szörnyű, szörnyűbb, mint a mászás!

Már a messzelátó tisztásán állva is csodás panoráma tárult elénk a környékről, de az igazi ámulatba ejtő látványért be kell venni a közel 17 m magas Károlyi-kilátó panorámaszintjét. Ez kis csapatunkból csak kedvesemnek adatott meg, mert engem állandó társaim, a majré és a tériszony már az első emeletről leparancsoltak, de az onnan látottak is felértek egy kisebb csodával.

Az Északerdő Zrt. szakemberei 2015-ben építették a kilátót, és úgy döntöttek, a nagykárolyi Károlyi család előtt tisztelegve Károlyi-kilátónak nevezik el, mivel a család évszázadokon keresztül volt birtokosa a környéknek. Párom beszámolójából csak címszavakban a felső járószintről (11 m) a látottak: Hegyköz, az egész Zempléni-hegység, alattunk Kassa és a kisebb szlovák települések, és persze a hófehéren ragyogó füzéri vár, mely talán innét mutatja a legszebb alakját. Kicsit távolabbra aztán tiszta időben feltűnnek a Magas-Tátra és a Kárpátok hófödte csúcsai is.

Asszonykámat csak a csípős, hideg szél parancsolta le a toronyból, azt mondja, órákig tudta volna élvezni az eléje táruló látványt. Mikor leért, gyorsan tovább is álltunk, még nem értünk fel a csúcspontra. Sziklás ösvényen ereszkedtünk pár métert, majd a határköveket kerülgetve, hol magyar, hol szlovák (?) földön kapaszkodtunk fel a Nagy-Milic 892 m magas csúcsára. Mióta vártunk erre, majd 9 esztendeje! Szólni sem tudtunk az OKT ikonikus hegycsúcsán, elérzékenyültünk...

Ő kicsit szolidabban ünnepelt, még gazdag könnycseppek is legurultak az arcán, nem tudom, mennyi ideig tartott ez a katarzis, 5 perc, negyed óra...

Mikor lenyugodtunk, jöttek a csúcsfotók, még székesvárosunk zászlaja is előkerült. Aztán a jutalom gyanánt felcipelt két kis üveg pezsgőt durrantottunk el, de megadtuk a módját, mert túratársam pedig két üvegpoharat cihelt fel. Volt csúcscsoki is, aztán csak ültünk szótlanul. Lassan vége az OKT-nak! Beszélgettünk még a két ország határán található csúcsról, mely szétrobbant óriási vulkán lepusztult maradványa a többi Miliccel egyetemben.

A csúcs nemcsak két országot választ el, hanem vízválasztó is egyben. Valamikor egy országzászló és egy fakilátó állt a csúcson, de ez a tákolmány a 70-es években összeborult, azóta sem pótolta senki, a csúcsról semmit nem látni jelenleg, mivel teljesen visszavette a természet. Kivéve a hatalmas kőobeliszk környékét, mely szlovák területen tör az égbe. Na, ennek a környékét a derék tótok bőszen rendben tartják... Innét indult el 1979-ben a Másfélmillió... stábja, hogy Rockenbauer Pál vezetésével bemutassák hazánk északi részeit, és egyúttal teljesítsék az akkori OKT-t.

Kis mellékcsúcsokon ereszkedtünk sziklás talajon a Herma-ház-tetőig (855 m), majd dobtunk egy éles balra átot, elköszöntünk az államhatártól, és tényleg a csodák birodalmába léptünk. Hatalmas montán bükkök ölelésében kanyargó, széles, egyenes talajú sétaútra váltottunk. Valóságos örömtúrázás kezdődött a szó minden értelmében. Kényelmes ereszkedéssel jutottunk egyre mélyebbre, mellettünk-felettünk hatalmas partoldalak, a Hajagos oldalában ereszkedtünk. Mondtam is volna, ha lett volna hangom a kiabálástól, így csak suttogtam: „Erre mennyivel könnyebb lett volna felmenni a Milicekre!” Átmásztunk pár hatalmas, kidőlt bükkön, de most ez is jólesett, eufóriában jutottunk mind lejjebb.

Egy meredekebb lejtő után kiléptünk a László-tanyára vezető műút mellett. Egykoron a Károlyi (Hubertusz)-vadászkastély ősfái között volt a Kéktúra- emlékmű és hazánk legészakibb pontját jelképező kopjafa, de miután a kastély a 90-es években magánkézbe került, nem lehet bemenni. Drótkerítés, vérebek és szekusok őrzik a kiváltságosok nyugalmát. Az emlékművet és a kopjafát 2001-ben Hollóházán pótolták.

Az aszfalton felvezetőm tekert a potmétereken, és pillanatokon belül a Bodó-réten, az egykori Panoráma büfé mellett lassítottunk, ahol pár szót váltottunk a kertet rendező új tulajdonossal, aki hétvégi háznak vásárolta meg az egykoron jól menő frissítőpontot. Hiába, no, változnak az idők, új szelek fújnak. Még elbattyogtunk pár üdülőház mellett, korlátozott kilátást élveztünk, és máris fékezni kellett az egyedi hangulatú pihenőhelyen, ahol a pecsét is lakik.

Adminisztráció után beültünk a „gombába”, frissítettünk és kicsit füstölögtünk. Ugyanis itt vezet a K+ útvonal, ami rengeteg csalásra ad lehetőséget, hisz Füzérről sokkal könnyebben ide lehet jutni, a Nagy-Milic megkerülésével és roppant csekély szinttel. Zuhanyhíradókban rengeteg rémtörténetet hallani, és vannak, akik nyíltan vállalják is, hogy erre jöttek. Mit csinálni azonban nem lehet, mert a pecsétjei így is rendben vannak. Egy megoldás lehetne: pecsétet a Nagy Milicre! Ezt már többször többen javasolták a potentátoknak, de eddig süket fülekre talált a javaslat. Sajnos több ilyen hely is van, ami nagyon adja a „könnyítés” lehetőségét (Badacsony, Gete, Naszály és még lehetne sorolni).

Dörmögés után erős tempóban folytattuk a jó hangulatú aszfaltkoptatást, megtehettük mert elég szépen lejtett az út alattunk. Azonban ez mindössze ha két kanyarig tartott, mert jelzéseink újból csodás őszeleji erdőbe szólítottak, és gombák, kidőlt fák között ereszkedtünk a Drahosi-rét északi végéig, ahol újból aszfalt kanyarodott bakancsaink alá. Azonban ez csak pár száz méter volt, és újból elnyelt a sűrű erdő bennünket. No, itt elég komoly lejtőt kaptunk a bükkösben a talpaink alá, néhol totyogtunk, mint azok a bizonyos ludak a jégen, de mit számított már ez, hisz alig két kilométer és beérünk Hollóházára!

Dög-rét, Sarjános-rét, vízmosásos mély árok melletti bükkös, és egyszer csak minden előzmény nélkül kiléptünk a falu szélső házához! Emlékfa, erős ereszkedés aszfalton és egy kerekeskút helyén lévő kék kútnál jobbra át és a célegyenes! Nem szokásunk, de most futva tettük meg az utolsó pár száz métert, csakhogy megadjuk a módját! ....és egyszer csak ott volt előttünk a kilométerkő: 1160! Ez egy régebbi adat, de üsse kánya.

Úgy be voltam rekedve a csúcson való ordibálástól, hogy most még a kiáltozás is elmaradt.

Volt viszont pityergés, még szerénységem is elmorzsolt pár könnycseppet: célba értünk! Ennek meg kell adni a módját, egész nap cipeltem egy üveg pezsgőt, hogy mint a nagyok, tudjunk locsolkodni. Durrantás után folyt is mindenfele a nedű, kedvesem megtehette, még bele is kortyolt. Mindezt pár várakozó buszsofőr és a helyi postáskisasszony hangos ovációjának kíséretében, akik még a dolgok dokumentálását is vállalták. Bőszen kiörömködtük magunkat, de rögtön az üresség érzése is hatalmába kerített, mint minden túramozgalom befejezésekor.

Megkerestük járatunkat, mely tíz percen belül indult Füzérre, és már itt kényelmesre váltottunk. Megbeszéltem a pilótával, hogy megvár bennünket, míg beugrunk a Porcelángyárhoz az utolsó pecséteket beütni az itinerekbe, és elkérni a portástól a gyár kedvességét, két porcelán hollóházi kupicát, „Gratulálunk” felirattal. Füzérig útközben kedélyesen elbeszélgettünk Hollóházáról és miegymásról.

Hollóháza jelenlegi határainkon belül hazánk legészakabbra fekvő települése, úgynevezett irtásfalu, mivel az első telepesek az erdőség kiirtásával kaptak földművelésre, gazdálkodásra alkalmas területet. Írások először a 13. sz. harmadik felében említik. A 18.sz-ban üveghuták alakultak, közben szorgos geológusok arany után a környéken kaolinra bukkantak. Ezen felbuzdulva a környék mecénásai, a Károlyiak majolikagyárat alapítottak, melynek bérleti jogát időről- időre versenytárgyaláson ítélték oda a legalkalmasabb bérlőnek.

A modern porcelándísztárgy-gyártást Istványi Ferenc üzemeltető honosította meg, aki a használati tárgyakon kívül már porcelán dísztárgyakat is gyártott a módosabb rétegnek. A modern ipari üzem a 60-as években kezdte meg a működését, és olyan jeles grafikusok dolgoztak ekkortól a gyárban, mint Kovács Margit, Szász Endre és társaik, akik teljesen új porcelánművészetet honosítottak meg. Azonban a világhírű porcelángyár is megsínylette a piac hektikusságát és a 2020-as évekre a korábbi üzemet be kellett zárni, azóta mint manufaktúra üzemel, így tartva életben hazánk egyik leghíresebb védjegyű termékét.

Mire eddig értünk a diskurzusban, a járat már be is gördült a füzéri buszfordulóba, ahol vegyes érzésekkel kászálódtunk le. Hazafele Sátoraljaújhelyen a megszokott éttermünkben pótoltuk energia-veszteségeinket, majd a Pelso felé fordítottam a kormányt. Majd éjfélt ütött az óra, mikor a távirányítón megnyomtam a kapunyitó funkciót, de azért kicsomagolást követően egy flaska pezsgőt még eldurrantottam jutalom gyanánt. Nincs más hátra, mint várni a szigorú inkvizíciós testületnek a határozatát, akik hivatalossá is teszik OKT-teljesítésünket.