Lassan azt is felfogja az agyunk, miért is a Cserháton kanyarog a leghosszabban a „nagy kék út”. Ez a hétvége igazán „másfélmilliósra” sikeredett. Küzdöttünk az elemekkel, volt, hogy kerestük a jó utat, rengeteget beszélgettünk a vendégszerető „jó palócokkal”, helyi specialitásokat kóstoltunk. Szállásunk talán a legrendezettebb, legszebb cserháti faluban, Rimócon volt, ahol aztán végképp a kultikus filmben éreztük magunkat.

Most is hajnalban indultunk, hogy időben odaérjünk „Civitas Fortissimába”, ahonnan a buszunk 9 órakor indult. Szerencsénk volt, gyenge forgalmat fogtunk ki, így volt egy kis időnk megismerkedni Nógrád vármegye egykori székhelynek nevezetességeivel. Ez azonban egy másik történet.

Reggel kilenckor vígan fütyörészve szálltunk fel a buszra, mely majd egy óra alatt ért el az alig 20 km-re lévő Terénybe. Közben persze bejártuk a környék összes apró települését. Még egy hasonlóság a Göcsejjel: ott is így közlekednek a tömegközlekedési járatok, falunézősen, ráérősen. Így alig pár perccel tíz előtt értünk az indulási pontunkhoz. Csepergős, szeles, őszi idő fogadott, de ez szerencsére gyorsan elmúlt – elfújta a szél – így kellemes túraidőben tudtuk megtenni az aznapi távot.

Rövid szerelvényigazítást követően nézelődtünk a most is csendes faluban, csak az Asszony Bosszantó nevű műintézményben volt némi élet. Beizzítottuk „magyar királyi turistalábainkat” és belecsaptunk a lecsóba. Elrongyoltunk a hazánkban nem olyan sűrűn előforduló „Bócsa stadion” mellett, és autentikus nógrádi házak közt megkezdtük mai első hegyünk megmászását. Közben egy villanykarónál egy kis folyékony bélést, serkentőt vettünk magunkhoz, őrségi almapálesz formájában.

Innét nem szokványos helyen emelkedtünk tovább, hisz a megváltozott túraútvonal most a Hrabina oldalában található temető sírjai közt vezet. Jöttek sorba az emelkedők: Hrabina, Öreg szőlő, Hársas-hegy, Dobrák. Közben vízmosta szekérutakon, meredek emelkedőkön kapaszkodtunk. Az elmúlt napok rengeteg esőjének ellenére ezt a szakaszt megúsztuk dagonya nélkül, úgy látszik, az erős szél jótékony hatású volt.

A Dobrák tetején aztán földbe gyökerezett a lábunk, olyan csodás panoráma tárult elénk délre és keletre. Előttünk a Cserhát dombjai, települései, és a látképet az őrt álló Szanda hegylánca zárta le. Még egy emelkedő, és felértünk a gerincre, ahol rengeteg szamócát találtunk, amiből jól be is lakmároztunk. Széles szekérúton rongyoltunk le a Bodó-völgybe és máris Cserhátsurány aszfaltját koptattuk.

Mai első pecsétünket a Flamingó Presszó teraszán szereztük be. Fentük a fogunkat, hogy itt frissítünk, de a helyi szellemi élet központja csak délelőtt 10-ig van nyitva, aztán csak délután nyit újra. Másik műintézményt nem akartunk keresni, így sajátból oldottuk meg a folyadékpótlást. Fújtunk egyet, közben pedig számbavettük a falu történetét.

Cserhátsurány középkori település, már a 14. században említik. Ekkor a Surány és a Csór nemzetség birtoka, később Szandavár tartozéka. A török hódoltság alatt a budai pasa fősolymászának a birtoka volt. A török kiűzését követően a Lónyayak, majd a szandai Sréter család birtoka. Ők építették a műemlék evangélikus templomot. Sréter János részt vett a Rákóczi-szabadságharcban is, a Fejedelem dandártábornoka volt. Nevezetességei közül meg kell említeni a Jánossy-kastélyt, mely 1602-ben egy erőd helyére épült. Jelenleg magántulajdonban van, nem látogatható, ránézésre elhanyagolt állapotú. Ezenkívül még itt található a Simonyi, a Sréter és a Majláth kastély is.

Dombmászással hagytuk el a falut. A Nagy-patak után a Kaponkánál iszonyatos dagonya fogadott. Újabban már nem keresgéljük az ilyen helyeken a kerülőutat. Már tudjuk, hogy úgysem járunk jobban, így toronyiránt átvágunk ezeken. Az Öreg Hárs után a hatalmas gabonatábla mellett elbizonytalanodtam. A telefonom lemerült, arra volt rátöltve a HeyJoe.hu-n megtervezett útvonal. Térkép volt nálunk, de úgy voltam vele, mint Provolone úr, tudtam, de nem hittem el, hogy a kaponkától másfél kilométeren egy jel sincs. Vissza is mentem félútról a kereszteződésig, elmentem pár száz métert az erdőben, aztán vissza. Zavarodottságomban telefonos segítséget kértem barátomtól, az egyik legtapasztaltabb „kékezőtől”, CsG-től. Állítom, több ilyen nehezítés is ráférne az OKT-ra. Nehogy már folyton Bergendyt énekeljünk – „sajtból van a Hold....".

Ezután a kis intermezzo után hamar felkapaszkodtunk a Hegyes-hegy gerincére, ahol már tempósabban tudtunk haladni. A csúcson betoltunk egy csúcscsokit, hisz ma már nem törtünk magasabbra. Egy északi tisztáson lévő magaslesnél frissítettünk. Első menyasszonyom felmászott az ingatag építményre, engem legendás tériszonyom a földön maradásra parancsolt. A mászás célja egy kis Tátranézés volt, melyből ma csak az alacsonyabbik mutatta meg a csúcsait.

Innét mocsarat kerülve, vadszedresen keresztül ereszkedtünk le mai célunkba, Nógrádsipekbe. Hosszú utcákon, rendezett, jellegzetes porták közt értük el a falu központját. A bélyegzőnek helyet adó Coop már zárva volt (14-kor zár), így a buszindulásig visszalevő bő félórát a faluval való ismerkedésre használtuk fel.

Alig fertályóra alatt ért járatunk a fejedelmi városba és mivel volt bőven időnk a balassagyarmati járatig, így ennek a nagy múltú településnek a főbb nevezetességeivel is megismerkedtünk. Ez azonban szintén egy másik történet.

Szállást a Kéken akartam foglalni, de ez nem sikerült, így Rimócra a Cserhát talán legszebb, leggondozottabb településre esett a választás. A település híres róla, hogy itt még a fiatalok is ápolják a hagyományokat, nem szégyellik a népviseletüket sem. A Piros Csizma Vendégházban szálltunk meg, melyet az önkormányzat üzemeltet. Egy régi nógrádias parasztház lett felújítva a mai kor követelményei szerint. Az este Rimócé volt, ismerkedtünk a falu nevezetességeivel. Az este 8 órai szentmisén is részt vettünk, amin több asszony is helyi népviseletben volt.

A misét követően csodálatos beszélgetéseket folytattunk az ízes tájszólást használó hölgyekkel, urakkal. Csodálatos élmény volt, mintha a „Másfélmillióba” csöppentünk volna. Euforikus érzés kerített a hatalmába bennünket. Este még megkoronáztuk a napot egy flaska vörössel.

A szombat aztán az orkános jelenetek napja volt. Reggel 6-kor hatalmas esőre ébredtünk. Eredetileg Nógrádsipekről a Bableves Csárdáig terveztünk menni, de látva az eget, ez ingatag kategória lett. Sorba jöttek a B, C stb. tervek, de ugye túrázni akkor kell, amikor jólesik. Így a biztonság kedvéért a kocsit Hollókőn parkoltuk le, és innét buszoztunk ki a Bableveshez. A menetrendek.hu-t böngészve úgy vettük észre, ha végigmegyünk, ide könnyebb lesz visszatömegközlekedni. Aztán ha úgy alakul, itt meg is szakíthatjuk a túrát. Nem árulok el titkot, így lett.

A Bableves az OKT egyik ikonikus helyszíne, itt szinte kötelező megkóstolni a számtalan bableves valamelyikét. A közelmúltban azonban az étterem régi jó híre a kritikák, társaink tapasztalatai alapján mintha kissé megkopott volna. Reggel még zárva volt, de legközelebb mindenképpen leteszteljük a helyet, hogy valós képet láthassunk. Beütöttük itinerjeinkbe az indító pecséteket, az esőből még a füzetekbe is jutott, így jól elmosódott lenyomatokat produkáltunk.

A Csárda után az Alsó-szurdok vadregényes, látványos részén, a régi kockaköves úton mintha csillapodott volna az eső. Azonban ez csak hiú ábránd maradt, mert a Bézsma oldalában rettentően rákezdett. Alsótoldig nem is volt baj, mert hamarosan aszfaltra váltottunk. Még élveztük is az esőben a trappolást. Megismerkedtünk a falu útba eső nevezetességeivel, közben dióhéjban felvillantottuk történelmének jelentős pillanatait.

A mondák szerint Alsótoldról származott a legendás, nagyerejű vitéz, Toldi Miklós, akit a nógrádi és bihari nép Mátyás király korára tesz. Azonban a nemes, tanult vitéz írások szerint korábban I. Károly és I. (Nagy)Lajos korában élt. Katonai szolgálatai során többször kitüntette magát, mindig a király szűkebb környezetéhez tartozott. Később több vármegyében is ispánságig vitte. A legendás vitéz alakját a néphagyomány mellett Ilosvai Selymes Péter és Arany János őrizték meg műveikben. A falut először a 13. sz. közepén említik oklevelek, melyek azt is tanúsítják, hogy a környék a Toldi család tulajdona volt. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy Toldi Miklós itt született volna. A török időkben a falu elpusztul, és csak az 1700-as években népesül be újból. Ekkortól több nemesi család rendelkezik itt birtokokkal, melyek közül a Mészáros és a Gonda család volt.

A közelmúltig az OKT a Csárádtól Felsőtoldig aszfalton vezetett, de a mostani nyomvonal sokkal izgalmasabb. Alsótoldon vettünk egy jobbost és pár lépéssel, egy hatalmas dagonyán átgázolva máris a Zsúnyi-patak ingoványos völgyében találtuk magunkat. A hatalmas esőnek köszönhetően hatalmas saraskodás vette kezdetét. A szántók közt kilós sarak ragadtak a bakancsokra, melyek hamarosan huszonkét kilóssá váltak. Mindnyájan tudjátok, milyen így menni, legalább másfélszer több erőt vesz ki belőlünk minden lépés. Ha a füves részen mentünk, az sem volt jobb, hisz rövid túragatyában fittipaldiztunk, így a víz a lábszárunkról szépen befolyt a bakancsba.

Ahogy átkeltünk a Szekerce patak fölött, egy darabig folytatódott a dagonyázás , de aztán jött a java. Kaptatás a Háló-hegy oldalában az andezit(bazalt) „utcán”, a néhol méretes kövek közt. Ez még jó időben is szuszogtató lehet, de most még a víz is zubogott lefele. Ha a sziklákon lévő „folyómederben” mentünk, akkor ott, ha kint a bozótosban, akkor ott csúszott a baki. Kis túlzással egyet előre léptünk, egyet visszacsúsztunk. Rendesen fogyott az erő, igazi felüdülés volt elérni a gerincet, ahol aztán már tempósabban lehetett haladni a Szár-hegy csúcsa felé. Útközben volt még egy-két izgalmasabb, csúszkálós ereszkedés. Hiába volt rajunk orkánkabát, azért a hatalmas esőben csak be-be szivárgott a víz alá. A megpróbáltatásokat igyekeztünk a tisztásokon elénk táruló csodás görbeországi táj panorámáival feledtetni.

Nagy kövek gördültek le, ahogy elértük a Gomb-hegyi rétet, és elénk tárult a Hollókői vár morózus tömbje. Mire a padokhoz értünk, az eső is alábbhagyott, sőt, el is állt, így átcseréltük csuromvizes pólóinkat a vízhatlan hátitatyóban lévő szárazakra. Gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, mivel az eső lába továbbra is lógott, meg a szokásostól több erőt is vett ki belőlünk ez a rövid szakasz, hogy megszakítjuk a túrát, és a következő alkalomra tervezett hollókői vár és a település látogatását most ejtjük meg. Így a maradék napot ezzel töltöttük.

A rétről a csúszós, füves, meredek lejtőn rongyoltunk le a vár szintjére, de ott meglepetésünkre egy villanypásztor állta az utunkat. Bujkálás, átlépés következett, kinek-kinek vérmérséklete és magassága szerint. Szokás szerint most is rengetegen tartottak a várba. Voltak köztük „körömcipőshúszcentiskörműplazacicák” ugyanúgy, mint „öltönyösúriemberekszandálban”. Mi igazi csodabogaraknak számítottunk.

A hollókői vár egy kiugró sziklaszirten, egy szakadék szélén áll, ahonnan könnyű volt a cserháti völgyeket szemmel tartani. A vár valószínűleg már a tatárjárás előtt is funkcionált. Az Öregtorony alsó szintjeit ekkor építtették a Kacsics nemzetség tagjai. A tatárjárást követően fokozatosan bővítették, erősítették. A Kacsicsok a belviszályban két részre szakadtak, voltak köztük királyhívek, de a hollókői várat birtokló ág a lázadó Csák Mátét támogatta. Ennek bukásakor Anjou Károly a család hozzá hű tagjának, Szécsényi Tamásnak adományozta. Azonban a várat csak több ostrom után tudta birtokba venni.

A várat az új tulajdonosa és annak leszármazottai tovább bővítették, fejlesztették. Zaklatott évek jöttek, hol családi belviszályok, hol a huszita csatározások jellemezték történetét. Miután a Szécsényi Család fiú ágon kihalt, házasságuk révén a Losonczi és az Országh család birtoka lett. Ők bővítették, tették lakhatóvá a palotaszárnyat. Miután a török elfoglalta Nógrád várát, a Habsburgok betagolták a királyi végvárrendszerbe. A várat Ali budai pasa 1552-es hadjáratakor puskalövés nélkül elfoglalta, a védők ellenállás nélkül elmenekültek. Ezután többször gazdát cserélt, katonai jelentőségét fokozatosan elvesztette. 1701-ben I. Lipót a kurucoktól való félelmében Hollókő felrobbantását is elrendelte, de valami csoda folytán erre nem került sor.

A Rákóczi szabadságharc alatt sem játszott jelentős szerepet, az akkori várrombolást is megúszta, de az idő vasfoga megviselte, így egyre rosszabb állapotban említik. Bár a századok során sok kövét elhordták a környékbeli lakosok, mégis Nógrád legépebben maradt, az eredeti középkori jellegeket megőrző várat láthatunk ma is. Régészeti feltárása, felújítása az 1960-as években kezdődött meg, melyek máig tartanak. A vár környéke 1977 óta tájvédelmi körzet.

Majd kétórás vártúra, panorámakukkolás következett. Közben beugrott, hogy a csúcson nem toltuk be a csúcscsokikat, így ma várcsokit nassoltunk. Ezután leereszkedtünk a parkolóban lévő autónkhoz, ahol száraz zoknit, cipőt váltottunk és következett a városnézés az UNESCO világörökségi listáján szereplő palóc településen.

Hollókőt a Világörökség Bizottság 1987-ben vette fel az UNESCO Világörökség listájára, az első hazai értékek között. A kritériumoknak a falu azzal tesz eleget, hogy a 17-18. században kialakult faluképet a mai napig megtartotta, a falusi életet sikerült eredeti állapotában megőriznie, máig élő falu, és nem vált egy szabadtéri skanzenné. A falu története a fölé magasodó várral szorosan összefügg.

A falu történetét a vár határozta meg, a vár jelentőségének csökkenésével alakult ki a mai is látható településszerkezet. Az ősi palóc építészetet alapozás nélküli, fából készült, zsúptetős házak jellemezték. Ezért a falu többször porig égett. A 20. század eleji óriás tűzvész után modernebb technológiát alkalmaztak, az Ófalu 1910-ben nyerte el mai formáját.

Már többször jártunk Hollókőn, de ma is megtaláltuk a minket érdeklő értékeit, bár itt is kezd gyökeret ereszteni az igénytelenség. Az Ófalu majd minden házában a múltat bemutató tematikus kiállítások, népi hagyományos kézműves termékeket árusító piciny üzletek találhatóak.

Élmény sétálni a Postamúzeum, az Oskolamester háza, a Fazekasház és a többi hasonló épület között, egyik ámulatból a másikba esni. Aztán ott a piciny fatornyos katolikus templom, mely a Másfélmillióban is meghatározó szerepet játszott.

Mivel a Bableves Csárdát elvetettük, így a Kemencés Vendégházban pótoltuk energiaszükségleteinket. A népi építészet, népviselet, helyi hagyományok mellett a gasztronómia is a Világörökség részét képezi, így kár kihagyni itteni látogatásunkkor valamelyik autentikus hely felkeresését. Ha már itt jártunk, evidens, hogy tájjellegű étkeket választottunk. Mindketten Palóc levest kértünk, persze, hogy cippodromban. „Fojtásnak” egy-egy sztrapacska (haluska brindzová) következett. Degeszre tömtük magunkat, így utólag tudjuk, elég lett volna csak egy-egy levest rendelni, hisz olyan bőséges adagok.

Nem is vettük észre az idő múlását, mire az óráinkra pillantottunk, majd ötöt mutattak a mutatók. Így visszacihelődtünk a parkolóba és a „Nyergelj, fordulj” jelszót kiadva hazafele vettük az irányt. Itthon aztán jó lokálpatriótaként egy üveg BB ezüst Cuvée-vel jutalmaztuk meg magunkat, e kettő csodás nap megkoronázásaként.