Az elmúlt hetekben csupa olyan helyen jártunk, ahol pazar kilátású szirtek sziklagyepes tisztásokban, tágas-füves fennsíkokban folytatódtak, és ez a formáció a kedvencünkké vált. Ilyet kerestem az elmúlt hétvégére is, amikor eszembe jutott a szlovák határon is átnyúló Medves-fennsík Salgótarján mellett. Szirtek, sőt a szirteken várak: pipa, nyugodt, tágas magasfennsík: pipa. Ha úgy vesszük, ide már amúgy is elköteleződtem, hiszen nyolc éve, amikor a fiaimmal megmásztuk a szomszédos Karancsot, megfogadtam, hogy visszajövünk.

1 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

Lepörgött a nyolc év és máris a 21-es úton robogtunk Salgótarján felé barátnőmmel. A város észak-keleti határán, a Tatárárok Sportcentrum parkolójában tettük le a kocsit, és vágtunk neki a Medvesi Zöld nevű, zöld jelzésű turistaútnak, ami a túránk gerincét adta. Az út elején több terepfutóval is találkoztunk, lévén a közelben terepfutóversenyt tartottak. A negyedik-ötödiknél Gabiban feléledt a még pislákoló járványreflex, és kijelentette, ha még egy szembelihegő futóval találkozunk, visszafordul. Szerencsére a zöld lekanyarodott a versenyútvonalról, és végre csendes magányban kaptathattunk felfelé az erdei úton.

Az ösvény egy egyre szélesedő árok mentén haladt, az árok túloldalán pedig párhuzamosan terepbringaút húzódott. Először, amikor meghallottam a túloldalról a morgást, rögtön medvére gondoltam, elvégre a Medves-vidéken jártunk, ahol az utóbbi időkben többször is megfordult már medve. Aztán a hang inkább egy közeledő kisrepülőgépre kezdett emlékeztetni, majd végül megpillantottam az erdei kerékpárúton felfele kapaszkodó két quadot a túlfélen. Én nagyon szeretek motorozni, volt terepmotorom, quadoztam is egy keveset, de nem erdőben, kijelölt túraúton - megvan annak a maga kijelölt helye. Mostanában azonban tényleg nem volt olyan túránk se a Bakonyban, se itt, hogy ne ütközzek beléjük, és kezd tényleg elég lenni. Tenni nem sokat tudtam, kicsit feljebb maximum bottal üthettem a négy kerék által kikapart nyomot, ezért inkább elképzeltem egy olyan terepmotort magam elé, aminek a kipufogójából madárcsicsergés szól. Meg bagolyhuhogás. Máris jobb volt.

Olyan 200 méternyi szintet kaptattunk felfelé, jobbára bükkösök árnyékában, amikor nagyjából felértünk a hegy széles platójának a szélére. Itt még az erdő volt az úr, legfeljebb egy-egy kisebb tisztáson haladtunk át. Az egyiken egy fanyúl figyelt minket.

2 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

Közeledtünk az elágazáshoz, ahol a Medvesi zöldről balra térve a Salgó várához, jobbra pedig a Boszorkány-kőhöz lehet kisétálni. Az ösvény itt már kényelmes erdei úttá szélesedett, és megnőtt a kirándulók száma is, akik a közeli eresztvényi vagy a salgóbányai parkolókból sétáltak főleg a Medves nagy attrakciójának számító Salgó várához. Mi is először arra vettük az irányt.

Kétszáz méter gyaloglás után ott is voltunk a várnál, ahol egy tábla tájékoztatott mindenről, amit a várról tudni kell: A várat források először 1341-ben említették. Építettője a környék birtokosa, a Kacsics nemzetség őse lehetett. A várnak a török elleni végvári harcokban volt a legnagyobb jelentősége. 1554-ben csak elfoglalták (a trükkös Kara Hamza bég cseléről korábbi posztomban lehet olvasni), de szerencsére 1593-ban már vissza is foglaltuk. Sajnos az ostromágyúk rendesen leamortizálták a falait, tornyait, amiket nem építettek vissza, mert a környező magyarkézen levő várak (Somoskó, Fülek, Ajnácskő) átvették a stratégiai szerepét. 1845-ben a vár mellett vándorolt el Petőfi Sándor, és nagy megindulásában egy verset is írt róla Salgó címmel.

3 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

A várhoz lépcső visz fel, és egy kis csúcsíves kőkapun lehet belépni az udvarára. A teraszról is nagyon jó a kilátás, főleg Salgótarján és a Karancs felé, de a 625 méter magasan meredező toronyból teljes körpanoráma élvezhető. Jól látszik északra a magyar-szlovák határ mellett álló Somoskői vár is. Így hát letelepedtünk a romok fölött, ahol Petőfi szelleme lengedezett: "Verőfényes nap volt, tekintetem, nem lelve gátot, mérföldekre szállt".

Mivel egyre több kiránduló jött, elhessegettem Petőfi szellemét, és elindultunk visszafelé, hogy megnézzük a Salgóvártól délre eső 571 méter magas Boszorkány-kő csúcsot, ahonnan, mint egy páholyból lehet nézni és fotózni a szemben álló várat.

4 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

A Salgóvár is óriási bazalttömbökön áll, és a Boszorkány-kő csúcsa is egy látványos módon, rétegesen lekopott bazaltcsúcs. Ez a két kiemelkedés tanúhegyként jelzi előre az erre járónak a Medves-fennsíkot átlag 50 méter vastagságban borító bazalttakarót. A két kilométerre kezdődő fennsík gyepszőnyege miatt nem látszik ez a különleges réteg, de jó tudni, hogy ha már fölötte vagyunk, hogy Európa legnagyobb területű, majdnem 13 négyzetkilométeres bazaltplatóján bóklászunk.

De maradjunk egyelőre a Boszorkány-kőnél, ami korábban a kevésbé misztikus Kis-Salgó névre hallgatott. Drexler Szilárd helyi kutató blogja szerint valószínűleg egy közeli szikláról vándorolhatott át a csúcsra az elnevezés, ami most már annyira mérvadó lett, hogy a helyszíni információs táblára is azt költötték: a legendák alapján a fura bazaltlapon valaha boszorkányok szoktak táncolni. Le is modelleztettem Gabival, mire gondolhatnak a turisztikai agytrösztök, ha boszorkánytánc, akkor legyen boszorkánytánc.

5 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

A csúcs majdnem olyan jól körbejárható, mint a Salgóvár, és lehet hogy a varázslat megzavarta az agyamat, de sokkal érdekesebbnek és szebbnek tartottam, mint a várat. A kilátás szintén 360 fokos, egyszerűen alig bírtam lemászni róla.

A Boszorkány-kőről visszatértünk a Medvesi zöldre, ami innen bevitt a kelet felé található Salgóbánya kistelepülésre. A szerencsés helyen fekvő falu épp a második hullámát éli a hegyi szabadidős pihenőhellyé alakulásnak. Az első hullámnak olyan mementói vannak, mint a kívülről elég avíttasnak, elkopottnak tűnő, kb hetvenes évekbeli Medves Hotel, de látszik a falun, hogy át tud lépni ezen az örökségen. A hotel mellett kénytelenek voltunk elmenni, mert úgy döntöttük, hogy letérünk egy kicsit az útról, hogy megnézzük a Zagyva 500 méterre található forrását. Elég ritka ugyanis, hogy egy nagyobbnak számító folyó (a Zagyva azért benne van a hazai TOP10-ben) Magyarországon eredjen. A forrás egyébként nem különösebben látványos, korrektül kiépített foglalással, vasas ízű vízzel.

6 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

A kitérő után folytattuk az utat a Medvesi zöldön a füves fennsík felé, amit hamarosan el is értünk. Értem én, hogy Salgó vára, meg emelem a kalapom a Boszorkány-kő előtt, de ami igazán megfogott a Medvesen, az a lágyan hullámzó fűvel borított zöld fennsík. Az egyértelműen érződik, hogy magasan vagyunk: bár elsőre blikkre olyan, mint az Alföld, azért jó 500 méterrel feljebb van. A távolban félhegyek sziluettje rajzolódik ki, még a Kékesnek is csak a csúcsa látszik. Egy pontról megláttam a bükki Bél-kő jellegzetes formáját is.

7 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

Eleinte még találkoztunk pár túrázóval, de beljebb érve már nem volt senki. Fennsík sztyepprétjén ezernyi virág bólogatott a szélben, bogarak zümmögtek, madarak csiripeltek - az egész egy túlrajzolt Szinyei Merse Pál festményre emlékeztetett a maga derűsen bukolikus hangulatában. Ahogy bevillant a Majális, rögtön megéheztem, és azonnali pikniket javasoltam barátnőmnek, aki örömmel pakolta elő a szendvicseket.

8 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

Amíg eszegettünk, átvettem a wikipédia alapján a fennsík növényvilágát: a Medves-fennsíkon nagy kiterjedésű erdők nincsenek. Foltokban előfordulnak tölgyesek, bükkösök, valamint ligeterdők. Lágyszárúakban gazdag terület, többek között fekete kökörcsin, odvas keltike, ikrás fogasír, tavaszi lednek, erdei galambvirág, bársonyos tüdőfű. Sokfelé található még tarka nőszirom, sarkvirág, zsálya, terebélyes harangvirág lengedez, írja az internetes közlexikon.

A névadó barna medve Magyarország mai területéről az 1850–1860-as években kipusztult; az ezt követő másfél évszázadban csak egy-egy esetben fordult elő, 2014 elejétől azonban újra állandóvá vált a jelenléte. Találkoztunk is egy figyelmeztetéssel valahol az erdőben, hogy nem kell meglepődni, ha előbukkanna.

Az ebéd után még hosszabb menet várt ránk Somoskő felé. Észak felé néhány pontról jó messzire elláttam, a távolban kibontkozott a Nagy-Fátra egyik csúcsa, a Krizsna, ahol nemrég jártunk. Egy ponton megláttam a nevezetes Somoskői várat is, és elcsodálkoztam, hogy milyen alacsonyan van. (Persze kiderült később, hogy inkább mi voltunk még relatíve magasan.)

9 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

Somoskőhöz és a szlovák határhoz közelítve nagyon jó pontokat találtam a vár fotózásához. Nyolc éve, amikor erre jártam, közelebbről is megnéztük a várat és a mellette látható bazalt vízesést, ezért most nem tértünk ki arrafelé. Aki szeretné megnézni milyen belülről, kattintson ide.

10 / 10

Fotó: Tenczer Gábor

Terveim szerint Somoskőtől egyenesen délre fordultunk volna, hogy az Eresztvényi kőbányákon és nagyszerű bányataván keresztül térjünk vissza Salgótarján felé, de a hűvösebbé váló idő, és barátnőm hűvödödő tekintete meggyőzött arról, hogy jobb lesz a gyorsabb, és egyenesebb utat választani. Ezért a széles úton legaloppoztunk Eresztvényig, majd onnan tovább a Medvesi zöld már megjárt részéig, ahol a Fanyúl üdvözölt minket. Onnan már csak pár kilométer volt lefelé Tatár-árok és a parkoló, ahol a kocsit hagytuk.

Konklúzió: A Medves-vidék ma már könnyen és gyorsan elérhető kocsival, nekünk másfél órán belül megvolt Budapestről. Aránylag szűk területű kistáj, de meg van szórva így is szép erdővel, látványos bazaltcsúcsokkal, várakkal, bányaudvarokkal-tavakkal, és persze a nagyszerű füves fennsíkkal, szóval van mit nézni errefelé. A túránk 20 kilométer hosszúra sikeredett, mintegy 500 méteres össz-szintemelkedéssel, ami azért nem nevezhető túl nehéznek, igaz kisebb gyerekekkel inkább szakaszolnám. Aki egész hétvégére akarna maradni, úgy vettem ki, hogy mind Salgóbányán, mind Somoskőn lehet találni bőven szállást, a Kádár-kort megidéző erdei hotelekről nem is beszélve.