Tágabb határai északról a magyar-szlovák államhatár, nyugatról a Bódva, délről a Sajó, míg keletről a Hernád. Egykor hatalmas cseres-tölgyes erdők borították a lágyan hullámzó dombságot, melyből napjainkra már csak mutatóban maradt, erre a tényre lassan már csak a terület elnevezése utal. A Cserehát hazánk egyik legelmaradottabb része, gazdasági, infrastrukturális és társadalmi szempontból is.

A jó minőségű termőföldben, ásványkincsekben szegény vidéken a lakosság szétszórva él a völgyekben szétterülő aprófalvakban, így a munkaerő nincs jelen koncentráltam: városok csupán a Cserehát peremén lévő Bódva, Sajó és Hernád völgyeiben találhatók. A trianoni határok meghúzásával ráadásul a Cserehát elvesztette kapcsolatát gazdasági, közigazgatási és kulturális központjaival, egyúttal Magyarország perifériájára is került. Ezen okok miatt az elmúlt korok gazdasági és társadalmi rendszereinek sem sikerült megtalálnia a terület fejlődését előremozdító megoldást.

A térség népessége drasztikusan csökken: a kevés munkalehetőség miatt, aki csak teheti, elköltözik innen a jobb élet reményében, az aprófalvak így válnak fokozatosan szellemfalvakká. A csereháti aprófalvak egy részén már napjainkban is csupán néhány tucat ember él, akiknek nagy része idős, a népesebb településeken pedig egyre nő a cigányság aránya, akiknek nagy része mélyszegénységben él.

A perifériás helyzet, a szemmel látható szegénység, a dombságot körülölelő „népszerű” hegységek együttesen eredményezték azt, hogy a Cserehát turisztikai szempontból is elmaradott: bár az Országos Kéktúra (OKT) ketté szeli, az ezt teljesítőkön kívül a legtöbb hazai természetjárónak egy hatalmas fehér folt a régió. Ezen próbált meg változtatni az MVSC Természetjáró Szakosztálya, akik a '90-es évek közepén elindították a Cserehát turistája túramozgalmat. Teljesítéséhez a nagyjából 110 km hosszú Csereháti Piros turistaúton kellett végigmenni, mely összesen 18 települést és a Cserehát legszebb lankáit fűzi fel. Nem véletlenül használtam egy mondaton belül két igeidőt is: a mozgalom ugyanis a kevés teljesítő miatt hivatalosan 2016-ban megszűnt, ám a Csereháti Piros turistaút – bár már meglehetősen kopott és sok helyen hiányos jelzésekkel ugyan – napjainkban is létezik.

„Ahol a csend még hallható” – olvasható a szlogen a Cserehát turistája honlapján, a kedvcsináló részben. Az elmaradottságnak ugyanis vannak „előnyei”: ide még nem ért el a rohanó, zajos életforma, itt még hallani lehet a csendet, a nyugalmat, megtapasztalni a hagyományos vendégszeretet.

Az egykori mozgalom üzemeltetőivel felvéve a kapcsolatot pedig még az is kiderült, hogy van még nekik „elfekvőben” néhány díjazásuk! Szerettünk volna egyet-egyet magunknak, így az internetről továbbra is bárki által letölthető igazolófüzettel érkeztünk meg a Cserehátba. A Cserehát turistája mozgalmat hosszas tervezés után végül két nap alatt teljesítettük, kevésbé edzett turistáknak inkább 4 etapra osztva ajánlanám: elég komoly tempót kellett diktálnunk, hogy a betervezett látnivalókra elég idő jusson.

Túránk kiindulópontjának Becskeházát választottuk, mely a Csereháti Piros turistaút legészakibb települése. Becskeházát a Csereháton keresztül közelítettük meg, a felkelő Nap első sugarainak köszönhetően már az autó kényelméből is bepillantást nyerhettünk a Cserehát különleges világába. A szegénység egyből szemet szúrt, számos jobb sorsra érdemes portát láttunk, ezeket csupán néhány példás állapotú próbálta meg ellensúlyozni.

Az utak állapotában is kettősséget állapíthattuk meg: hol frissen felújított aszfaltcsíkon roboghattunk, hol gyök kettővel haladva „keresd a kátyútengerben az utat” játszottunk. Az autóút legemlékezetesebb pontja egyértelműen a Tornaszentjakab feletti domboldalban volt: a reggeli fényekben fürdőző Tornaszentjakab házai mögött az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt mesés, hófedte vonulatai tűntek fel. A tornaszentjakabi templomtorony mögött kiszúrtuk a Hosszú-hegy keleti oldalában működő – szlovák – kőbányát, a külszíni fejtés „jóvoltából” a Szádelői-völgy is teljes pompájában üdvözölt minket, kis keresgélés után pedig még Torna vára is „meglett”.

Becskeházát így a tervezettnél később értük el, a Nap már relatíve magasan járt, amikor begördültünk a zsákfalu panorámás „bejáratán”, hogy végre gyalogos üzemmódba válthassunk. A falu központjában található református templom kerítésén leltünk rá az első fémbélyegzőre, melyet alaposan betintázva elkészítettük igazolófüzeteink első lenyomatait. A Cserehát belső részein tapasztalt kettősségnek itt nyoma sem volt: a portákra a rendezettség volt jellemző. A túra első szakaszán a Tornai-dombságban (kistáj) haladtunk, melynek Csereháthoz (kistájak csoportja) tartozása nem egyértelmű: mészkő sasbércei inkább az Aggteleki-karszthoz kapcsolják, a köztük lévő laza üledékből felépülő dombhátak, széles völgyek viszont a csereháti tájkép jellegzetes tartozékai. Tartozzon akárhová is, igazán hangulatos része hazánknak!

Becskeházát magunk mögött hagyva megkezdtük az emelkedést az Egres csúcsa felé, szerencsénkre az elején mezőkön keresztül vezetett az utunk, így hátrafordulva ismét remek panorámában gyönyörködhettünk: az Aggteleki- és a Szlovák-karszt mellett az újdonságot a Szalonnai-karszt jelentette, sikerült még a szinte teljesen lebányászott Esztramos-hegy maradékát is kiszúrnunk.

Búcsút intve a mezőknek, erdők mélyén folytattuk utunkat egészen Debrétéig. A piros sáv jelzéseket minőségüket tekintve három kategóriába tudtuk besorolni: régi, hatalmas jelzésekből láttunk szinte már teljesen lekopott és „frissnek” látszó verziókat is, ezeken kívül még néhány viszonylag új, már a mostani MTSZ szabványnak megfelelő méretű társuk is felbukkant. A jelzéssűrűségre a teljes káosz volt jellemző: hol minden harmadik fán láttunk jelzést – néhol indokolatlan módon –, hol pedig hosszú perceken keresztül egyet sem. Ennek köszönhetően Debréte előtt sikerült alaposan „eltévednünk”, de hibánkat korrigálva végül sikeresen elértük Debrétét. A falu hasonló benyomást keltett, mint Becskeháza: méretét tekintve tipikus aprófalu, ahol omladozó házak helyett takaros portákat lehet találni. A falu közepén görögkatolikus templom áll, annak szomszédságában világháborús emlékmű és egy régi tűzoltókocsi látható. További nevezetessége a falunak a 20. század elején készült olajütő szerkezet.

A völgyben elterülő Debrétéről felfelé vezetett utunk: elérve a dombhátat hosszasan déli irányba sétáltunk. Sikerült újra eltévednünk a telefonos térképem alapján, ám a hagyományos térképem szerint a helyes úton haladtunk... Mint később kiderült, nem ez az egyetlen ilyen szakasz, ahol még a különböző térképek is ellentmondanak egymásnak, a jelzések ezen a szakaszon pedig egyszerűen nem léteztek. Aggodalom helyett inkább élveztük a dombhátról időnként elénk táruló panorámát: a Szalonnai-hegységtől – ezt könnyű beazonosítani a legmagasabb pontján álló tv-toronyról – nyugatra felbukkant a jóval alacsonyabb Rudabányai-hegység is.

A Tornai-dombságnak búcsút intve a Rakacai-völgymedence mélyén található Rakacát céloztuk meg. Mivel a falu a Rakaca-patak völgyében fekszik, így esélytelen volt a házakat már a távolból megpillantanunk, a falu feletti dombtetőn álló impozáns görögkatolikus templomot azonban már kilométerekről kiszúrtuk, így annak tornyát figyelve próbáltuk tartani az irányt a település felé. Az utolsó kilométerek már hamisítatlan csereháti tájon vezettek: lágyan hullámzó szántóföldek mögött a Zempléni-hegység is megmutatta magát.

Rakaca már „klasszikus” csereháti falu, már ami az összképet illeti: sok-sok romos ház, melyekben mélyszegénységben lévő emberek laknak. Méreteit tekintve a népesebb csereháti falvak közé sorolható. Végigsétálva a főutcán szerencsére láttunk néhány „pofás” házikót is, ám tény, a legtöbb porta elég ramaty állapotban van, az összkép elszomorító. A falu határában láttuk az első illegális szemétlerakót, melyből aztán – számunkra kissé meglepő módon – nem sokat láttunk az utunk további részén.

A már távolból kiszúrt régi görögkatolikus templomhoz az új templom mellett lehet felmenni, ez azonban nem volt kitáblázva, a helyiek segítségét kérve jutottunk fel oda. Az erődfallal körbevett templom bejáratától – belülről sajnos nem sikerült megnéznünk – mesés panorámát élvezhettünk, újdonságként a martonyi kolostorromot azonosíthattuk be a Szalonnai-karszt oldalában, valamint a Kojsói-havasok világa tűnt fel észak felé. Hosszú perceket töltöttük itt el, nehéz volt betelni a látvánnyal! A rakacai pecsételőhelyet nem találtuk meg, helyette az új görögkatolikus templom ajtaján bekukkantva annak díszes ikonosztázával vigasztalódtunk.

Átkelve a Rakaca-patakon újra hegymenetbe kapcsoltunk: a domboldalban velünk szemben, lefelé haladó traktor vezetője csak mosolygott rajtunk, vagy azért, mert nem tudta hová tenni, hogy mit csinálunk itt, vagy pedig mert tisztában volt azzal, hogy hamarosan nyakig sárosak leszünk. A sáros domboldalból visszatekintve már-már megszokott módon remek kilátásban gyönyörködhettünk: láttuk Rakacát, annak felhagyott kőfejtőjét és a távoli hófedte felvidéki csúcsokat.

A Szendrő-Rakacai-rögvidék kapujában jártunk, mely a szűken értelmezett Csereháttól mind felépítésben, mind morfológiájában erősen eltérő kistáj. Itt találhatunk szürke, részben kristályos mészkövet, sötét agyagpalát vagy épp homokkövet is a felszínen. Az általunk érintett részen a rögvidékbe több helyen is benyúlik a fiatal, laza üledékes köpeny. Ezen a részen maradt meg a legtöbb erdő a Cserehátban, ennek oka, hogy a karbonátos alapkőzet és a domborzat miatt talajai a csereháti „átlagnál” gyengébb termékenységűek. Mi a rögvidék főbb jellemzői közül leginkább a végtelen erdőségeket és a néhol előbukkanó szürke, nekem ránézésre metamorf, palás szerkezetű sziklákat vettük észre, miközben a sarat dagasztottuk. Hosszasan haladtunk a Bátor-patak mellett a Szent István-völgyben, majd megkezdtük az emelkedést a Cserehát legmagasabb pontja, a Kecske-pad felé. Szerencsére az emelkedővel együtt a dagonyázás – egy időre – megszűnt, helyette az eddig csak a távoli magasabb hegycsúcsokon látott hópaplan tűnt fel, a lehető legvékonyabb verzióban. Látványnak tökéletes volt, ám a tempónkat sem lassította, kívánni sem lehetett volna jobb körülményeket a sárban cuppogás után.

A felvidéki hegyek itt rajzolódtak ki az eddigi legnagyobb pompájukban, a Szádelői-völgy és Torna vára itt sem tudott elrejtőzni előlünk. El voltunk kényeztetve felvidéki panorámákkal, ám a hazai hegyeket ez idáig a csereháti erdők eltakarták. Egy-egy irtásnál azonban előbukkantak a Zempléni-hegység és – először – a Bükk vonulatai is, de természetesen a lágyan hullámzó csereháti dombok is megmutatták magukat.

Az egyik legkönnyebben beazonosítható dombot, a Szanticska felett magasodó Magas-hegyet sikerült is beazonosítanunk: ennek tetején geodéziai mérőtorony áll. Meglepetésünkre annak közvetlen szomszédságába egy új kilátót pillanthattunk meg, végre balesetveszély nélkül lehet onnan megcsodálni a körpanorámát! A Cserehát legmagasabb pontját, a 339 méter magas Kecske-padot táblával nem jelölték, így csak sejtettük, hogy megérkeztünk, amikor az emelkedő végén az út mellett egy betonkövet találtunk.

A Kecske-padról már csak be kellett „síelnünk” Irotára: e rövid szakaszon a Csereháti Piros és az Országos Kéktúra fonódva halad, ezen a szakaszon az eddigieknél is vendégmarasztalóbb, agyagos talajon korcsolyázhattunk. Ennek köszönhetően a lejtmenetben jobban elfáradtunk, mint a jól járható talajú emelkedőn...

A falu a látványosabb, pozitív összképű csereháti falvak közé tartozik: a porták példás állapotban várják a túrázókat, sok épület már felújított hétvégi házként funkcionál, nem pedig hagyományos lakóházként. Az egyik kerítés mögött meglepetésünkre egy riadtan szaladgáló őzet pillanthattunk meg, nagy sebességgel próbálta megtalálni a rést, ahol bejutott az elkerített területre. Ezen az eléggé aktív jószágon kívül számos további állatot láttunk „ledermedve”, mellettük meseszereplők csábítottak játékra minket. Különleges volt még az egységes házszámtáblarendszer is!

Itt léptünk be a szűkebben értelmezett Cserehátba, innentől sok-sok kilométeren keresztül lágyan hullámzó dombokon át túrázhattunk: szántóföldeken-erdőkön vegyesen. De ez már egy következő történet lesz.