Még a tavaszi tőzikék virágzása idején gondoltam arra, hogy talán én is láthatok és fotózhatok párat úgy, hogy nem kell értük egészen Csáfordjánosfáig utaznom. Azt tudtam, hogy az országban sok, számára megfelelő erdei élőhely lehet, ahol kellőképpen nedves a talaj, de azt nem, hogy a Csepel-szigeten is létezik egy Tőzike tanösvény, mégpedig Ráckeve mellett, Szigetbecsén. Kisebb nyomozás után kiderült, hogy most ezen a helyen sem fogok tőzikével találkozni - és hogy miért, arról kicsit később. De ligeti csillagvirággal biztosan, így ez nekem épp elég volt ahhoz, hogy felkerekedjek és megnézzem magamnak ezt a rövidke tanösvényt. Már csak azért is, mert az egyik kedvenc élőhelyemre, egy ártéri erdőbe vezet.

Tó a falu közepén

Míg Budapestről Ráckevéig zakatoltam a HÉV-en, még nem sejtettem, hogy egy kis béke szigete felé robogok. Lehet, hogy csak a vasút mellett folyamatosan felbukkanó szeméthalmok nem hagytak ráhangolódni a dologra, mindenesetre nagyon elszomorított ez a látvány, amely csak Szigetcsép után kezdett alábbhagyni. A kicsivel több, mint egyórás HÉV-ezés után Ráckevétől még egy tízperces buszút várt rám, de szinte feleszmélni és megérkezni se volt időm, mert ahogy a busz lassított a Szigetbecse központjában található Makádi út alsó megállónál, egy, a többi utas furcsálló tekintetét kiérdemlő „Aztaaa!” álmélkodás csusszant ki belőlem a szemem elé táruló látványtól. A falu közepén ugyanis egy tó várt, benne egy nagy kócsaggal, így még szinte le sem szálltam a buszról, már dobtam is le a hátamról a táskát és kaptam elő a teleobjektíves gépet.

Tudván, hogy a gémfélék általában – és különösen a nagy kócsagok – nagyon félénkek, így igyekeztem minél kevesebb mozdulattal ráállni a madárra, de úgy tűnt, ez a példány szokta az emberi közeget, bár egy bizonyos ponton túl ő sem engedett magához közelebb. A Balassi téren található tó teljesen beszippantott, mert a kócsag mellett két hattyú és egy szárcsa is a vízben úszkált, jobban mondva folyamatosan táplálékért buktak alá, és ezt figyeltem jó sokáig, megkerülve közben a tavat. Nem tudom mennyi időt tölthettem el itt, de nehéz volt elszakadni a helytől, a napfény, a víz, és a csend, nagyon békés hangulatot árasztott.

A tó mellett még két érdekességgel találkoztam, az egyik egy a buszmegállóban álló hajó, egy úgynevezett ulmi dereglye, illetve annak kicsinyített mása.

Szigetbecsét sem kímélte a török uralom, a 150 évnyi hódoltság végére lakossága teljesen kihalt. A 18. században pedig – ahogy oly sok magyarországi településre – a Dunán ilyen hajókon érkeztek Bajorországból és Stájerországból a német telepesek, hogy újra benépesítsék és újjáépítsék a falut. Aztán fordult a kocka és 1946-48 között a német lakosság nagy részét, úgy 400 embert kitelepítettek Németországba, kb. 100-at pedig elhurcoltak Málenkij robotra. Mindezek ellenére a település a mai napig őrzi történelmét azzal is, hogy jelenleg is több nemzetiség lakja.

A másik érdekesség a hajótól pár lépésre található „életfa”, amelyet ugyanabban az évben, 2007-ben avattak fel, mint a Tőzike tanösvényt, amiért igazából a faluba érkeztem. A harmadik évezredben Becsén világra jött gyermekek nevét és születési dátumát egy-egy tűzzománc emblémára vésik és ezeket anyák napján helyezik fel az apukák az életfára.

Kitérők a faluban és egy világhírű rajongó

A tó körül kényelmesen időzve csak egy dolog nem hagyott nyugodni, hogy ha nem indulok tovább, nem marad időm a tanösvényre, így gyors léptekkel vágtam át a Kereszt utcán a tanösvény kiindulópontjához.

És végre a tanösvény! Gondoltam ekkor kissé naivan, ugyanis az első ismertető táblán az olvasható, hogy az érdeklődőknek a polgármesteri hivatalban szerezhető be a Tőzike tanösvénnyel kapcsolatos kiadvány. És én egy komoly érdeklődő vagyok, ezért hiába hívogatott már nagyon az innen is látható, a holtág felett átívelő kis fahíd, amely tulajdonképpen a tanösvény bejárata, előbb még elsétáltam az innen 3 perc gyaloglásra található hivatalba.

Nagyon kedvesen fogadtak, és egyből kezembe nyomtak minden fontos szóróanyagot Szigetbecsével kapcsolatban, a tanösvényesen túl a falusétásat is, amelynek néhány állomását, a tavat, az életfát és a keresztet már láthattam. De nem láttam még annak a világhíres szigetbecseinek az emlékházát, aki a falut művészetének bölcsőjének nevezte.

„Becse sem a rokonok miatt lett meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem. Később akár Tiszaszalkán, akár Esztergomban vagy Harasztiban, akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képemen.”

Fotósként nem hagyhattam ki, hogy ne kukkantsak be az innen 5 percre található André Kertész Emlékmúzeumba, amit most csak a kedvemért nyitottak ki. Természetesen ez a kiváltság nem csak nekem jár, a múzeum az év nagy részében eleve így működik, előre be kell jelentkezni Deminger Ágnesnél ezeken az elérhetőségeken: +36 24 789 236 vagy kulturkoz@szigetbecse.hu. De a nyári hónapokban szokott lenni bejelentkezés nélküli nyitva tartás is, hogy idén pontosan mikor, azt a múzeum oldalán fogják kiírni, érdemes tehát megnézni itt.

Tőzike királykisasszony birodalmában

„Csak a lábnyomaidat hagyd itt és az emlékeidet vidd haza!”

A kis kulturális kitérő után most már tényleg irány a természet! Visszatértem a kezdőponthoz, és a fahídhoz, a kapott szóróanyagba belepillantva pedig átadtam magam Tőzike királykisasszonynak, hogy vezessen végig a tanösvényen. Elhagyva az első táblát a holtág felett átívelő hídnál egy horgász pecázgat, én pedig két hattyúval kezdek ismerkedni, de mellettük tőkés récéket is látok. A tavaszi idő és a leírhatatlan nyugodt hangulat már itt magába szippant, megértem mi foghatta meg André Kertészt egykor, itt tényleg azt érezheti az ember, hogy magába fogadta a természet.

A 2007-ben átadott szigetbecsei Tőzike tanösvény a Becsei-holtág és a Ráckevei-Soroksári-Duna közt elhelyezkedő szigeten vezet végig, hossza mindössze csak 700 méter, mégis nagyon változatos. A holtágon átkelve, szántók mellett elsétálva érünk be egy keményfás ligeterdőbe, majd a nádasok világába. A tanösvény könnyen járható, így kisgyerekekkel és babakocsival is végigsétálhatunk rajta, miközben öt információs tábla segít megismerni a különböző élőhelyek élővilágát.

Miért pont Tőzike?

Komoly nyomozást igényelt a név eredete, ugyanis a helyiektől igencsak eltérő válaszokat kaptam arról, nyílik-e tőzike ezen a helyen. Ami biztos, hogy nem tavaszi, hanem nyári tőzikéről tudnak itt páran, de az se nyílik a ligeterdőben jelentős számban. Akkor vajon honnan a név?

A valóság persze ennél jóval prózaibb, bár van benne valami bájos. A tanösvényt a Sziget-csücske Természetbarátok Egyesülete hozta létre, nevét pedig elnöküknek, Szabó Béláné Marikának köszönheti. A természetért rajongó matematika-kémia szakos tanár rendszeresen vitte túrázni tanulóit és szüleit, többek közt ide, a becsei szigetre is. Marika egyik kirándulása alkalmával fedezett fel néhány tőzikét az itteni ártéri erdőben, és annyira megörült a különleges virágoknak, hogy végül ezt a nevet javasolta a tanösvénynek.

Átkelve a kis hídon, és a holtágat megtörő gáton átérve, kinyílik a tér, és szántók mellett találom magam, ahol már ott is van a tanösvény második táblája.

Nagyon megörültem a csillagvirágoknak, és miután készítettem róluk pár fotót, leheveredtem melléjük a fák hűs árnyékába, hogy megegyem ebédre szánt szendvicsem, mert már nagyon megéheztem. Mindezt megtehettem volna a szántó szélére létrehozott vadiúj kalandpark padjainál is, de én inkább vízközelben maradtam. A nemrég átadott játszótérnek köszönhetően a tanösvény még vonzóbb lehet a kisgyermekes családoknak, de persze a helyi lurkók is levezethetik itt felesleges energiáikat a szülők nagy örömére.

A második ismertető tábla egyébként a vizes élőhelyeket mutatja be. A Becsei-holtág süllők, csukák, harcsák ideális ívóhelye, partján találkozhatunk mocsári teknőssel, békákkal, madarak közül pedig akár jégmadárral is.

Harkálykopogás és fácánrecsegés, millió csillag a földön

Hétköznap lévén engem sem zavart gyereklárma, egyedül élveztem a természet hangjait, csak egy-egy pecás jött-ment a part mellett. A kijelölt út a mezőn keresztül, a játszótér mellett vezet tovább, azonban a magasles megmászását nem tudtam kihagyni.

A röpke illúzió után lemásztam a lesről, majd elsétáltam a harmadik tábláig az erdő széléhez, ahol őszapók hangoskodtak épp. Sajnos képen nem sikerült megörökítenem őket, viszont a tábláról megtudtam, hogy nemcsak őzeket, hanem vadmalacokat, nyulakat, vagy fácánokat is láthattam volna a magaslesről. Utóbbiakat, ha látni nem is, de folyamatosan hallottam, a fácánok jellegzetes recsegésétől visszhangzott az egész sziget.

Ami itt fogadott, azt nehéz szavakba önteni. Az egyembernyi ösvény mellett mindkét oldalon milliónyi ligeti csillagvirág virított. Úgy éreztem, itt elvesztem, sose fogok ennek a valóban nagyon rövid sétaútnak a végéhez érni, ugyanis innentől kezdve a földön hemperegve próbáltam jó szögeket találni hogy ezeket a szépségeket megörökítsem, közben folyamatos kopogással jelezték az erdő fakopáncsai, hogy nem vagyok egyedül.

Egészen odáig nem éreztem, hogy bármi furát művelnék, ameddig egy kedves pár meg nem jelent az erdő szélén és gyanakodva nézték az ösvényen elterült énemet. Természetesen ezt a mutatványt nem a virágok között műveltem, hisz a ligeti csillagvirág védett, és ahogy helyesen az első táblán is jelezték, az ösvényről nem szabad letérni. Így nem volt mit tenni, szó szerint akadályt képezve, az útról fotóztam, így még inkább örültem, hogy nem hétvégén érkeztem, amikor elég sokan látogatnak ki erre a helyre. Miután észrevettem őket és felálltam, a pár megkönnyebbülve konstatálta, hogy jól vagyok.

De a környéken találkozhatunk még füzénnyel, sövényszulákkal, mocsári nőszirommal, és láthatunk sárga virágú salátaboglárkákat is, bokrok közül pedig veresgyűrű somot, amelynek gyümölcséből régen lekvárt főztek, és hasfájás ellen eszegettek belőle.

„A ligeterdőbe sokféle fát ültettem. Hogy segítsem neked megjegyezni nevüket, kis táblákra kiírtam, melyikük a kőris, a vénic-szil, a nyárfa és a kocsányos tölgy” - tudom meg Tőzike királykisasszonytól az ismertetőben, és valóban, ott vannak a kis fatáblák a keményfák előtt.

Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen különleges helyen időzhettem, ugyanis az árterek legmagasabb szintjein kialakuló keményfás ligeterdőknek, amelyek egykor Magyarország mintegy 20%-át (2 millió ha) borították, mára már csak 1%-a (20-25 ezer ha) maradt meg. Sok ezer éve tart a fogyatkozás, kezdetben a szántók és legelők kialakításakor voltak útba, majd a folyószabályozások gyorsították fel a szárazodás folyamatát az amúgy vizes talajt és az évi átlag 4 hétig tartó elöntést igénylő élőhelyeken. Itt, a Szigetbecse melletti kis szigeten is már csak a kiadósabb csapadék és az olvadó hó táplálja a megmaradt kis vízállásokat, ugyanis a Tassi-zsilip beüzemelése óta, a közel állandó vízszinten tartott Ráckevei- Soroksári-Duna már nem önti el ezeket a területeket.

Illegális átkelések

Miután úgy éreztem, kimaxoltam a nappali fényben készíthető csillagvirágos képeket, a negyedik táblától továbbsétáltam a tanösvény végéhez. Az ötödik táblához közeledve, egy kis lápos vízállásra lettem figyelmes, jelezvén hogy változik a terep, hamarosan a nádasok világába érek.

„Ha séta közben kígyót látsz, az biztosan vízisikló. Ne félj tőle, nem mérges rád, épp ebihalak után néz” - meséli Tőzike királykisasszony.

Nem félek én, ez amolyan ösztönös tartás a kígyóktól, de ha egy királykisasszony ilyen bátor, én sem majrézhatok. Azzal nyugtattam magam, hogy még talán telelésben vannak, és a tavaszias meleg sem csalogatta ki őket, bár a virágokon nyüzsgő rengeteg méh és rovar, a pókok és szitakötők már visszavonhatatlanul a természet ébredését jelezték.

A tanösvény végénél, az utolsó táblánál ért be egy kisebb család, akik láthatólag jól ismerték a helyet, mert bár innen egy útjelző nyíl vezet ki jobbra az erdő melletti kis mezőre, és ezzel a tanösvényen vissza, ők mentek tovább előre, a kitaposott ösvényből ítélve pedig biztosan nem ők voltak az egyetlenek. Mondták, hogy arrafelé még át lehet kelni két kis patakon, nekem viszont javasolták, hogy forduljak inkább vissza. Persze ilyenkor az embernek csak felpiszkálják a kíváncsiságát, így nem túl okosan, de letértem az útról, be az erdőbe.

A vadregényes helyszín csalogató volt, az első átkelésig még a kis család mögött haladtam és persze kiderült, hogy a patak sem patak, hanem egy hosszúkás medrű megmaradt kis lápos vízállás, amelyen kikerülés helyett faágakon lehetett átkelni. Itt is fotóztam párat, ezalatt a család már messze járhatott, amelynek nagyon örültem, így nem láthatták a fura kétlábas egykezes átkelési mutatványom. Ugyanis a másik kezemmel a nyakamban csüngő fényképezőgépet óvtam. Sikeresen és szárazon értem a túlpartra, ahol a még látható csapást követve haladtam tovább az egyre érdekesebb és érintetlenebb erdőben.

A második „pataknál” még nehezebb volt az átjutás, az ágak kevéssé tűntek biztosnak, csúsztak is, így a kétlábas egykezes kapaszkodás mellett sűrűn imádkoztam magamban, hogy ne fürödjek be a lápi kalanddal. Ismét szárazon, de bizonytalanul folytattam az utat, ugyanis innentől a kitaposott ösvénynek nyoma veszett, ahogy a kis családnak is. A csendben és a tekintélyt parancsoló fák között szemléltem a már alacsonyan járó nap sugarait, a levegőben nyüzsgő apró rovarokat, és azon méláztam, vajon mikor bukkan elő egy vaddisznó, vagy más állat, és vajon merre mehetett tovább a család, ugyanis visszafelé nem jöttek, más utat pedig nem láttam.

A sűrű ártéri növényzet és az egyre mocsarasabb talaj pedig nem épp kirándulásra alkalmas. Komolyan megfordult a fejemben, hogy talán nem is voltak itt, csak képzeltem, de ezt már nem fejtettem ki jobban magamban, inkább visszafordultam, hogy még a naplemente fényeiben is készíthessek képeket a gyönyörű csillagvirágokról.

Maradtam egészen addig, míg a napkorong lebukott a horizont alá, de mivel gyorsan hűvösödött és sötétedett, sietve vettem az irányt a tanösvény végén jobbra, ki a mezőre, majd vissza a kis fahídhoz, ahol egy helyi család jött szembe egy esti kutyasétáltatásra.

Még épp elcsíptem a buszt Ráckevére, majd felpattantam a HÉV-re, hazafelé zötykölődve és Szigetbecsétől távolodva pedig visszaidéztem a nyitótábla gondolatát, hogy csak a lábnyomaimat hagytam ott, a tündéri tanösvénynek köszönhetően pedig sok szép és izgalmas emlékkel térek haza, no meg rengeteg megörökített pillanattal a memóriakártyámon.

A cikk először 2021 márciusában jelent meg.