Csúcstámadás a Kékesre

A száraz tények: 21 km táv, 800 méter szint a Mátrában. S a valóság: megannyi szépség, kaland. Induljunk az ország tetejére, hazánk legmagasabb csúcsára a februári tavaszban!

Az alaptábort a pálosvörösmarti Hagyóka utcában állítottuk fel. Innen alpesi stílusban, csak hátizsákot cipelve indultunk el, kihasználva a szombati jóidő-ablakot. A nepáli buddhista kolostor helyett a település északi csücskében lévő Mária Parkban fohászkodtunk a Hegy Szelleméhez a sikeres túráért. Szent Pál-emlékfala előtt sokáig morfondíroztunk hosszú és mozgalmas életén, de a fóliába csomagolt szentek szürreális látványa hamar visszarántott a valós világba.

1 / 15

Fotó: Németh Imre

Egy kerítéskapun átjutva hagytuk el a települést, és indultunk a bő négy órán át tartó emelkedésre. A piros háromszöggel jelzett út, egyben a környék természeti értékeit bemutatót tanösvény is nagy, tartalmas mondanivalójú táblákkal. Az előttünk lassan magasodó Rónya-oldal változatos volt; a tölgyek között feketefenyő-ligetek díszlettek, köztük rétek indultak zöldülésnek.

Egy meredekebb emelkedő után sziklásba váltott a táj. De milyenbe! Mintha nem is a Mátrában lennénk! De legalábbis az egyik legvadabb, legszebb helyén! A Holló-kő egy hatalmas sziklatető andezitlávakőbe dermedt „tava” meredek peremi leszakadásokkal.

Igazi sziklakert ez, bár most még csak a zuzmók és mohák színkavalkádja ékesítette a sziklák felszínét.

4 / 15

Fotó: Németh Imre

A távolba is érdemes volt eltekinteni: délnyugatra a Sár-hegy, rajta túl Gyöngyös városa veszett párába, míg északnak a Kékes-tető zárta a látóhatárt.

Innen – jelzés és serpák híján – magunk kutatgattuk a Rónya-bérc széles hátán kanyargó keskeny ösvényt a keleti perem felé tartva. Meseszép volt a ligetes táj: kis tisztások, tölgyes facsoportok és sziklahalmok váltakoztak a délceg sziklakiugrásig, a Tekeres-kőig. Szemben, a túlsó sziklás oldalban a Hajnács-kő vadaskertje bújt meg. Itt, a talajhoz és sziklához lapulva leltük fel az év első kinyílt virágát, egy szerényen sárguló boglárkát.

6 / 15

Fotó: Németh Imre

Továbbhaladva először balra, majd lefelé tartott az utunk, egészen egy „kőkunyhóromig”, az ott lévő pihenőig. Innen kb. nyugatnak tartva a piros sávig meglepetéstúra következett: sár, vizenyős rét, forrás, vaddisznótúrások, vadetető, hófoltok, az út eltűnése… Szóval tudtunk örülni a meglelt jelzett útnak vagy negyedóra bóklászás, keresgélés után. Ettől felgyorsultunk. Sajnos nem a látvány miatt; hatalmas, villanypásztorral (és nyitott kapuval!) védett tarvágások kísérték sokáig utunkat. Csak a Négyeshatárhoz közeledve kezdett visszatérni az igazi erdő.

8 / 15

Fotó: Németh Imre

Kapcsolódó cikkek

A kékestetői csúcskő titka

Tovább

Miért a Mátra Magyarország teteje?

Tovább

9 / 15

Fotó: Németh Imre

A hegyvállon lévő turistacsomópontnál szusszantunk egyet. Megvolt a dopping is: a Kékes már csak 2,6 km! Szükség is volt a lelkesítésre, mert erős kaptatóval indult az első kilométer. Szerencsére az öreg bükkök és a zord fenyvesek szépsége feledtette a fáradságot a Hidas-bércre felfelé. A Disznó-kút (a Mátra legmagasabban fakadó forrása!) közelében, a Kékes laposán nagyon csúnya erdőirtás lassította a haladásunkat. Úton és útfélen (szó szerint) kivágott fatörzsek, ágak, csonkok hevertek szerteszéjjel. Ezért kivételesen megváltásnak éreztük az országút aszfaltját Kékestetőn. Itt, hó hiányában, és az erős szél miatt nem volt nagy élet, aki tehette, beült melegedni, falatozni valahová. A kötelező csúcsfotó után mi is így tettünk, s ettünk.

10 / 15

Fotó: Németh Imre

Kis erő- és kalóriagyűjtés után a zöld sávot követve indultunk lefelé. Ismét az akadálypályával kezdtük: kidöntött fákat kerülgetve, rajtuk átgázolva haladtunk hazafelé a kiszálalt, megmaradt bükkösben. Egyszer csak valami furcsa deszkautat kereszteztünk. Ez kérem rollerpálya! Volt. Most, amit láttunk belőle, az sorsára hagyva rohad, korhad, használata életveszélyes kihívás lenne.

11 / 15

Fotó: Németh Imre

A Vályús-kút vize igencsak alászállt, úgy kellett az út kövei alól előbányászni egy kézmosáshoz. Nagyobb örömet okozott a fölötte omladozó romos vadászkunyhó. Fedett terasza biztonságosabb menedéknek tűnt, mint a házikó belseje. Próbáltuk megfejteni titkait, és felmerült a megmentésének a lehetősége is. Aztán győzött a józan ész. Vagy a bátortalanság?

12 / 15

Fotó: Németh Imre

Egy széles erdei feltáróutat keresztezve pár száz méter után a Mátra egy ritka természeti kincse, egy jókora kőtenger vonzotta a tekintetünket.

A hatalmas kövekkel borított oldal fás széle zöld mohás, míg a fényben gazdagabb közepe világos (zuzmós) kövekkel volt tele. Ez volt a „Fehérköves”.

13 / 15

Fotó: Németh Imre

A következő forrás, a közeli Kossuth-kút nem okozott volna különösebb izgalmat, talán azért, mert vize egy csepp sem volt. Innen, és a „tengernyi kőtől” sziklába vájt és vájódott egykori szekérút vezetett lefelé. Megfejtésünk szerint anno itt vitték le a kőtengerből összegyűjtött sziklatömböket az építkezésekhez. Tovább, lefelé haladva egyre vizesebb, sárosabb lett az út. Persze, a Vizes-kesző völgyében járunk! És lám, vidám csobogással megjelent egy patakocska is. A völgye egyre komolyabb lett, vize egyre több, s bizony csak a völgyperemen akadt egy kis ösvény a turistaútnak, ahol igencsak a lábunk alá kellett nézni.

15 / 15

Fotó: Németh Imre

A Csurgó-patakot a Csepegő-forrásnál hagytuk el, ahol a piros négyzetre tértünk át. A szép helyen fekvő, de csúnyán romos Peresi vadászháznál volt egy erős iránytörés az utunkban, de onnan már szinte egyenesen haladtunk szállásunk felé délkeletnek. Úgy alkonyatkor lehettünk a „Delelő” dombján, majd a Pipis-oldal következett, ahonnan már feltűntek Pálosvörösmart közeli házai. A Mária Park padjain – a hely szellemének (és a fáradtságnak) megfelelően – még jót merengtünk a mai túra szépségein. Soha rosszabb túrát. Ámen!

Kapcsolódó cikkek