Szóval hol is van? Tolna és Baranya határán, a Mecsektől keletre, a Dunától nyugatra hullámzó lankákról van szó. Északon a Lajvér-patak, délen pedig a Karasica-patak határolja már Villány környékén, és a Geresdben ered a mohácsi csata közben a zivatartól megáradt Csele-patak is, amelyben II. Lajos a halálát lelte.

A dombság névadó települése a pécsváradi járáshoz tartozó Geresdlak, és határeset, hogy Ófalut hova soroljuk, de most soroljuk ide, hiszen túránkon ezen a falun is keresztül mentünk!

A felkelő nap sugaraiban mászunk a mecseknádasdi várromhoz

2 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

A Geresd dombjai zömében 250 m körüli magasságot érnek el, a maximum is csak 300 m körül alakul. Nem tűnik vészesnek túraszempontból, de óvatosságra intek mindenkit, jócskán össze tud gyűlni itt is a szint a lábakban a nap végére. Elég, ha csak a dombság széléről a Duna irányába húzódó löszhátakon áthágó M6-os autópálya alagútjaira gondolunk. Aki járt már erre, máris beláthatja a műtárgyak létjogosultságát.

A megpróbáltatásaink természetesen még az autóbuszra felszállás előtt megkezdődtek: a kinézett közeli buszmegállót a hétvégén nem érintették a Volán-járatok, mivel azon az útszakaszon tartották a Szekszárdi Szüreti Napokat – és erre már csak hajnalban gondoltam félúton a megállóhoz.

Na nem baj, akkor irány a buszpályaudvar, ahol viszont már pont nem értük el az elterelt járatunkat. Szerencsére azonban fél órán belül volt egy másik lehetőségünk, így nem vesztettünk túl sok időt. Mondjuk ez a fél óra pont jól jött volna a legvégén, de majd visszatérünk erre.

Schlossberg, Mecseknádasd

4 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

Szóval autóbusszal Bonyhádra, majd onnan egy másik járattal Mecseknádasdra. Itt már ezer éve meg akartam nézni a Vár-hegyi kilátót, amihez szerencsére várrom is tartozik: a Schlossberg. Nádasd első írásos említése 1235-ből való, akkor a hegyen még erődített plébániatemplom állt. Pécs 1543-as eleste után a török Nádasdot is elfoglalta, a templom anyagának felhasználásával pedig dzsámit és házakat is építettek.

Még épp csak bemelegedtünk az első emelkedőn, de máris negyed órás megállás jött: a várrom igazán érdekes látnivaló, és a kilátó sem rossz, de ha valaki továbbmegy a túraúton, akkor még ennél is jobb kilátásokat talál majd Mecseknádasdra és az Óbányai-völgy bejáratára. Mi pedig továbbmentünk a Mária út és Magyar zarándokút kettősén. A jelölések elég esetlegesek, nem könnyen követhetőek, és ez egyébként majdnem az egész túraútra érvényes, így erősen javasolt valamilyen offline mobilos térkép használata.

Mecseknádasd panorámája a turistaútról

9 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

Ófalu felé haladunk az erdősávokkal tagolt legelők között. A legelőknek hála végig csodaszép kilátásunk van, azonban Mecseknádasd látképe elképesztően nehezen adja magát, száz méterenként meg kell állni, mert mindig lehet tökéletesíteni a korábbi tájképeken. De végül elfordulunk a Mecsek észak-keleti kapujától, és a 280 méter körüli magasságú domb után már az aszfaltos úton ereszkedünk Ófalu felé. Itt van egy hosszabb, de erdei utasabb alternatíva: a P jelzést követve autóforgalom-mentesen lehet eljutni Ófaluba.

Hol is kezdjem... Ófaluba megérkezni egy külön élmény. Még a környékbeli sváb falvakhoz képest is igazi ékszerdoboz, igényes porták, út szélén legelésző kecskék, az egyik első ház udvarában ezüst-, arany- és gyémántfácánok szaladgálnak néhány további egzotikus madár társaságában, köztük nyuszik jönnek-mennek. Mindegyik ház udvara kidíszítve, kis szobrok, köcsögök, itt egy varrógép, ott egy régi kút kikerázva. Itt kell lenned, hogy elhidd!

Békés zsákfalu

12 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

A falunak pontszerű látnivalója nincsen, az élmény maga az utcakép, és hogy nem feltétlen értjük az embereket, ha szóba elegyedünk velük, és korábban nem ragadt ránk otthon egy kicsi a svábok nyelvéből. Bár nagymamám még folyékonyan „cváncigolt”, én már semmit nem értek ebből a fura nyelvből.

Ófalu keleti végénél találjuk egy rövid kitérővel az eszterpusztai romtemplomot. Ide gyorsan kiszaladunk, lövünk pár fotót, ez tényleg egy torzó csupán, a középkori templom tornyának maradványa, amiről a szakirodalom is csak olyasmiket ír, hogy ismeretlen korú, eredetű.

Pihenőhely Szent Vendel, a pásztorok védőszentjének kipingált (bár már megfakult) szobránál Ófalu határában

15 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

Na de induljunk is tovább a Z sáv jelzésen az előttünk meredező domb felé. Lankás táj, mi? Ahogy Mecseknádasd panorámájától is nehezen szabadultunk el, úgy Ófalu és környékének kilátása is magával ragad. Ahogy egyre feljebb mászunk a domb gerincén, egyre többet látunk.

A nem is olyan távolban egyszer csak ismerős forma hegyeskedik elő a füves legelőkkel borított dombok mögül: a Zengő légvonalban nagyjából 13 km ide, még a kilátó is kivehető a tetején. Mennyi kellemes emlék... De most nem erre megyünk, olyannyira nem, hogy hátat fordítunk a Mecseknek, és a megyehatáron cikázva haladunk a Geresdben a másik vége, Bátaszék felé.

Eszterpuszta, kilátás a romtemplomból

18 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

A Harsányi keresztnél eltöltött pihenő után rátérünk a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrára, így elmondhatjuk, hogy egy kis mainstream útvonalat is érintettünk. De még két km-t sem megyünk rajta, az első lehetőségnél, a K● jelzésű úton lefordulunk jobbra. A terv az, hogy sem Bátaapátiba, sem Mórágyra nem térünk most be, itt már voltunk, fedezzük most fel az eggyel lejjebb vezető utakat!

De legalább a legelők helyett erdőben haladunk, árnyékolás szempontjából ez igen hasznos. Egy ponton döntés elé érkezünk: mindkét (K◼ és K●) út nagyjából ugyanolyan lefutású, az egyik talán picit hosszabb, de jelöl rajta egy régi üveghutát a térkép. Nyert a kíváncsiság, és ezt választottuk, jó a csapat! A kék pötty folytatása nem derült ki, hogy milyen, majd egyszer megnézzük, a kék négyzet viszont egy kiváló útvonal, változatos, vadregényes. Az üveghuta romjáig nem kellett sokat menni, és ahogy kanyarogtunk az erdészeti úton, izgalmas meglepetésként ért minket, hogy üveghuta helyett egy magas, jó állapotú harangtorony fogadott minket.

Mész az erdőben, és egyszer csak torony.

A volt üveghuta emlékére állított torony

28 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

A torony hátsó oldalán találni egy márványtáblát, amelyen magyarul és németre fordítva ez áll:

A torony közelében az árnyékban rejtőzik egy fedett, fából épült, cseréptetős pihenőhely, ami kiváló alkalmat nyújt egy hosszabb szusszanásra így féltáv körül. Közben a torony magával ragadó hangulata folyamatos fotózásra késztet, valami miatt 50-szer megcsináltam ugyanazt a képet. Ez az egyik kedvenc tornyom mostantól.

A pihenő után elindulva benéztünk az úttól jobbra fekvő területre, ahova konkrétan a régi üveghutát (vagy Üveghuta települést?) jelöli a térkép. A mi avatatlan szemünk csak a sűrű aljnövényzetű erdőt látja, nem időzünk tovább, követjük a jelzést, ami nemsokára lekanyarodik a kényelmes erdészeti útról. Egy nevenincs patak mellett bandukolunk, az útvonal rendkívül vadregényes.

Nehezebb útszakasz

29 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

Mindjárt az elején az út teljes szélességében meggyűlő tavacska fogad, az út szélén csupa szúrós, csípős növénnyel, így az átkelés mindhármunk eltérő stratégiája miatt időbe telik. Viszont ezek az érintetlen tócsák nagyon jók, szinte mindben látunk unkákat, az egyikben egy atletikus erdei béka is bemutatta a világ legszebb mellúszását.

A romantikus patakvölgynek kisvártatva búcsút intünk, és akármennyire is vadul néz ki, szinte nyílegyenesen mászunk fel a tőlünk bal kézre eső domboldalra. Bő 50 méter szintet teszünk meg nagyon hamar, cserébe fölérünk a nap legmagasabb csúcsára, a 302 méteres névtelen dombra. Itt rácsatlakozunk a S sávra, ami nagyrészt szintben vezet Mórágy felé, így most jó 3 km eseménytelen séta következik.

De még a Kéktúra és Mórágy előtt gondosan elkanyarodunk a lakott területek elől a Z jelzésre, ahol 300 m megtétele után végre egy működő, kiépített forrást találunk az út mellett. Az érdekes nevű Tértörő-forrásnál tartjuk a következő leülős pihenőnket. Bár nem túl nagy a vízhozama a helyi gránitba foglalt, fémcsöves kifolyóval felvértezett forrásnak, feltöltjük magunkat és palackjainkat is a friss, hideg vízzel (ennek időigényét a fáradó túratársak nem kifogásolták), majd indulunk is tovább.

Útjelzőtáblák a S utak kereszteződésében

30 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

A Z jelzés egy helyen igencsak követhetetlenné válik, de csak megtaláltuk a helyes utat, és máris egy sűrű, sötét erdőben találtuk magunkat a Kövesdi-völgy felé ereszkedve. Csak a kalandvágy vezet el a Marika-forráshoz, és a rövid kitérő megéri: bár csak alóla szivárog némi víz, maga a környezet annyira ősi és ottfelejtett, hogy muszáj áldozni pár fotót ennek az oltárán is. A forráshoz jelölt túraút vezet, ha valaki megtalálja a jobb kéz felé eső, megkopott Z●-öket, akkor úgy 50 m után meg is érkezik Marikához. Nem sokkal később pedig a következő, jobbról becsatlakozó völgy felé egy ugyanilyen úton lehet elzarándokolni a Bükkös-forráshoz – ezt idő szűkében most kihagytuk.

Föcisek hátrányban, akik tudják, hogy Kövesd az már Bátaszék része. Egyrészt Kövesd még ide elég messze van, másrészt Kövesd is még messze van Bátaszéktől, harmadrészt pedig nem is arra megyünk. Mivel a 2015-ös év fájában határoztam meg a túra végpontját, a Z jelzésű útról jobbra letérünk egy jelöletlen útra, ami az egyik régi agyagbánya területe mellett kezd felmászni a nap utolsó emelkedőjére.

Hangulatos erdőben túrázunk

39 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

Bátaszéken az 1960-as évek vége óta működött a Bátaszéki Cserép és Vázkerámiai Gyár. Az üzem az 1970-es évek közepéig az ÉM Tégla- és Cserépipari Egyesülés (Budapest) gyáraként üzemelt, később a Baranya- Tolna Megyei Tégla- és Cserépipari Vállalathoz (Pécs) került.

A gyárat 1994-ben vásárolta meg a Wienerberger, és egészen 2008-ig folytatta a termelést. Mivel már több, mint 15 éve nem bányásszák az agyagot, a természet teljesen visszavette mindkét bányaterületet, így ha az ósdi táblák nem jeleznék a veszélyt, senkinek eszébe sem jutna a bányatevékenység miatti rettegés ezeken a szép mezőkön.

Mély patakvölgy mentén vezet a turistajelzés

38 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

A jelöletlen utakon néha kalandos a közlekedés, de nem most: teljesen jó az út, nem fogy el félúton, a kereszteződések is megvannak, nincs köztük kerítés, sem 20 méter szintkülönbség. A domb tetejére felérve (újra 220 méteren járunk) már halljuk az M6-os autópálya zaját, de csak a bal fülünkön. Ennek oka, hogy az egyik olyan löszháton járunk, amibe alagutat fúrtak, ráadásul az A jelű, leghosszabb csövet, aminek az északi bejáratához közel haladunk el.

Az út közben már szántóföldek, szőlők közt halad, és a burkolata is lett. A távolban látszik az a piros-fehér adótorony, aminek a tövében van a híres molyhos tölgyhöz vezető út. Tulajdonképpen már látótávolságban van a túra vége, de addig még elhaladunk néhány kukoricás és szőlőültetvény mellett.

Érkezés a 2015-ös év fájához, a bátaszéki híres molyhos tölgyhöz

46 / 47

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

A toronyhoz érve még van másfél percem megcsinálni a nap utolsó napsütéses fotóit, de a molyhos tölgyek alatti pihenőhelyen már a Sárköz felé sem látunk napos felületeket a síkságon. A távolban Baja gabonasilói, a másik irányban a Zengő csúcsa tűnik elő újfent, de már sokkal halványabban, és sokkal kisebben, mint reggel Ófalu fölött. De szép keretet adott a túránknak, ami végül itt ért véget, az ország 2015-ös, Európa 2016-os fája alatt.

Akiért nem jönnek el autóval ide, annak még lenne jó 3 kilométere a bátaszéki központi buszmegállóig, vagy ha vonattal menne haza, akkor 5 km-e a vasútállomásig.