Még az elején tisztázzuk: nem vagyok mániákus önsanyargató. Nem okoz örömöt a fájdalom, vagy a fizikális szenvedés. De ezen egyszerű emberi érzések mellett, mégis állandó kíváncsiság hajt a határaim megismerése felé. A „meddig bírom”-ba, és ami utána jön. Ez a kíváncsiság persze hétköznapi értelemben véve olykor őrült dolgokra sarkall, de mit tehet az ember, ha a határait őrült magaslatokban vagy távlatokban találja? Egyszerűen addig megy, amíg el nem éri…
 

Ez a hétfő semmilyen különlegességet nem tartogatott. Előtte a szokásos módon lementek a hétvégi edzések, majd a hétfői átmozgató 10 kilométer is megvolt. A délelőtt folyamán leszerveződött két munkamegbeszélés időpontja és témája. Az egyik Gyöngyösön, a másik Budapesten. Minden simának és természetesnek tűnt, de akkor a Gyöngyös szó hallatán valami motoszkálni kezdett bennem.

A Mátra.

Ott a Mátrabérc… Hümmm,hümmm.

Talán egy bő hete voltam éppen arra, mert a Téli Mátra útvonalait kellett lemérnem nagy pontosságú mérő műszerekkel. Két nap, hatvan kilométer, igazi reggeltől estig tartó programban.

Igen ám, de a Mátrabérc útvonalával is ugyanezt kell tennem mostanság, valamikor. Ez a valamikor pedig lehetne éppen most is! Most este, amikor jövök hazafelé a megbeszélésekről…
 

Ahááá. Az időjárás viharosnak ígérkezik, hiszen az eső mellé 80-90km/órás széllökéseket ígértek a meteorológusok. Ez most pluszban kapóra jön, hiszen gyakran keresem a rosszabb időjárásban történő teljesítéseket. Ami jó időben könnyű, az viharban már egész „emberes” tud lenni. Ha a fejlődésünk lelassul, hívjuk nyugodtan edzőpartnerül az időjárást… a fejlődés garantált!

 

Az időjárás az immunrendszer legjobb edzőpartnere...

 

Már csak a logisztikát kellett megoldanom. Mivel a hegy egyik oldaláról indulok és a másikra érkezek, valahogy vissza is kellene jutnom. Motorizálva ez nem kihívás, ezért marad a kerékpár. Bepakolom a kocsiba a bringámat, amit majd Szurdokpüspökin hagyok, hogy aztán a tervem teljesítve vissza karikázzak Sirokra. Mindez éjszaka, rossz időben, az ország legnehezebb természetes útvonalán. Remek. Végül is biztos izgalmasabb, mint a hétfő esti tévé műsor…
 

A terv kész, gyors ebéd majd összekapom a felszerelést. Nem viszek sok cuccot és még kevesebb kaját. Három 20 grammos müzli szelet a porcióm. Folyadék nulla, de azért beraktam egy üres kulacsot. (majd iszok a forrásokból) plusz a mérőműszerek több kilós tárháza. Egy fejlámpa a tartalék aksival és egy kisrádió, ha unatkoznék….
 

Lemegy a gyöngyösi megbeszélés Tamással, és mikor délután továbbindulok, Budapestre már olyan rossz idő van, hogy csak úgy dobálja a szél a kocsit az autópályán. A Mátra fekete felhőkbe burkolódzva nehezedik a látóhatárra. Könnyen védekezek ez ellen a kocsiban, egyszerűen csak feljebb tekerem a fűtést... Pest, rohanás, dugó, stressz, értelmetlen kockázatvállalások sora. Kicsit kések a megbeszélésről, majd annak végeztével gyorsan kocsiba pattanok. Este nyolc óra, irány Szurdokpüspöki.

 

Ez nem az a naplemente...

 

Útközben megvacsorázom a Tamástól kapott két almát és körtét. Az eső alábbhagyott, de a szél az gyúr rendesen. Háromnegyed kilencre begurulok az igencsak elhagyatott községbe. Most gyorsan kell találnom egy helyet, ahová beteszem vagy lelakatolom a bringám. Pár kört megyek, de sehol egy megszólítható ember. Végre, mivel kilenc óra van, pont zárják az egyik helyi italboltot (ahol olyan jó lángost csinálnak a Mátrabérc után) így az aranyos tulajdonos asszony megengedi, hogy oda berakjam a gépem. „Persze rakja csak, de reggel kilencig érjen vissza….” Nem csodálkozik különösebben a szándékomon, én pedig szentül fogadkozok, hogy addig vissza/ide érek. 12 órám van rá, hogy betartsam az ígéretet.
 

Gyorsan bepattanok a kocsiba, irány Sirok. A tíz órás híreket mondják éppen, mire megérkezek.

Nagy levegő és ajtó kinyit…

Gyors átöltözés, műszerek beállítása majd 22.22-kor nekivágok. 6 fok a hőmérséglet, de lesz ez még hidegebb is. Az eső elállt, minden vizes, sáros.

A szél felhőket kerget az égen, a fél darabra olvadt Hold előtt. Az erdő fái nyögve nyikorognak a túlzott levegőáramlás hajlító hatásától. Roppan, zúg, recseg minden. A hideg hamar utat talál a ruházatom nyílásain, és egyre több fehéres szempár pislog a lámpám fényében.

Na, most kezd el pánikolni a civilizált énem.

Tele a gatya, félek.

 

Ne nézz ilyeneket, akkor nem ez jut majd az eszedbe...

 

A tudatom mindenbe azt látja, amit a civilizáció a hétköznapokban sugall neki.

Köt, társít valamit, ami nincs is. Viszont a természetben alapvetően nem léteznek „rossz” dolgok.

A harmadik kilométernél még vívódok a félelmeimmel, mérlegelem a visszafordulás lehetőségét, de amint ráfordulok az ösvényre, a tovább utat választva, lehámlik rólam a modern ember minden félelme. Innentől kezdve felszabadult és teljes biztonság érzetében haladok, egy csöppnyi félelem nélkül. Részeseként ennek az estének, ennek az erdőnek, ennek a hegynek.

 

Futnom most sajnos nem szabad, mert a mérőműszer pontosságához gyalogló sebességgel kell haladnom. Egyszerű munkahelyi ártalom...Tizenhétszer voltam már ezen az útvonalon, de még egyszer sem gyalogoltam. Most ezt is kipróbálhatom…

Közben az ég egyre jobban kitisztul.

A szél eltakarít minden felhőt.Iránya északi, ami annyit tesz, hogy jobbról kapom teljes erejével, hiszen én egy nyugat felé tartó gerincsoron haladok. Ahogy emelkedek, és ahogy tisztul az ég, úgy hűl a levegő. Már látszik a leheletem, amit a szél egy pillanat alatt el elrabol.

Kékestető tornyának vörös fényei, mint egy karácsonyfa világítanak a távolban. A lenti falvakra egyre szebb panoráma nyílik. Több ezer apró fény világítva mutatja az emberi életek világát.

Itt fönt az erdő lakóinak szempár alapján történő megismerkedésével szórakozhatok. A fehér fényűek az őzek és a szarvasok. A zöld fényűek a rókák. A sárgák pedig a macskaszemek fényei, de ezek csak a lakott területek közelébe világítanak...

Nagyban nehezíti a haladást a nagy mennyiségű avar takaró.

Elfedi az útvonalon található sziklákat, köveket. Ráadásul vizesen szappanszerűen csúsznak.

Fél háromra érek fel Kékesre. Nem is értem, de most sehol egy turista. Megeszem az első müzli szeletem, sajnos vizem nincs, mert egyik forrás sem folyt. Jön a meredek lejtmenet az északi oldalon.

A szél telibe kap.

Óvatosan kell ereszkednem, mert milliós mérőműszerek vannak a kezeimben. Itt most nem lehet hibázni. Ezért jöttem, az ilyen részeket, az ilyen szituációkat szeretem a legjobban. Csór-hegytől ismét totális pofaszél.

Elő kell vennem a második porciónyi müzlimet. Galyatetőre érve a Nagyszálló leg legényebb vendégeinek kiszűrődő hangorkánja mosolyogtat meg. Hát akkor, most aki éjjel legény az nappal lepény…?

 

Piszkéstető előtt már igen hideg van, bár lehet a fáradság is generál rajtam pár fokot. Nem fizikálisan fáradok főként, hanem a fokozott figyelmet megkívánó haladásom fáraszt, amit a digitális műszerek kezelése csak tovább fokoz. Itt lemerül a lámpám aksija, így a csere közben felkapom a dzsekimet is.

Közben a tudatom mellé a szememmel is érzékelem a hajnal közeledtét.

Furcsa egy érzés ez.

Olyan mintha megállna az idő. Minden csöndes, mozdulatlan. A feketeségben pedig valami kékes ezüstösség vegyül. Mire ezt felismerjük, már mozdul is a hajnal. Tört árnyalatú csíkot húz az ég tetejére. Furcsa, de a hegyekben a hajnal mindig fentről jön. Talán mert lent a fák sötétje van...
Még fél óra és kivilágosodik. Jó érzés lekapcsolni a lámpát. Szemem vidáman barátkozik a természetes fényekkel.

 

Napfelkelte Ágasváron

 

Megeszem az utolsó müzlimet, majd a napfelkeltét már Ágasvár csúcsán üdvözlöm.

Legurulok Mátrakeresztesre, ahol nagy a csábítás a pihenésre. Most reggel azonban még itt is minden zárva van, így ezen a ponton én is könnyen átléphetek. Nekikezdek a Múzslának. Konstatálom, hogy akárhogyan is szeretném, nem fogok kilenc órára Szurdokpüspökibe érni. Gyors telefon a bicaj ügyében, majd először az utam folyamán végre emberekkel találkozok.

 

Egy idős párocska éppen gombát keres.

Kérdezik, láttam e valahol gombát?

Láttam hát! -vágom rá.

Na, és merre?

Hát Sirok felett tele volt az erdő…

Hát odáig most nem megyünk-, jött a válasz nevetéssel keveredve.

 

Közben ragyogóan szép idő lett. Sehol egy felhő és a szél is lecsendesedet. A Diós- árok után akkora a sár, hogy csak terpeszben tudok lépni. Erőt rabló közlekedési mód.

Tizenegy órára nagy nehezen leverekedem magam az iskolához, ahol leállítom a műszereket. 55kilométer 12 és fél óra.

Jó, most pedig irány a bringa.

Gyorsan átveszek pár ruhát és már indulok is. Furcsák az első méterek, csak egy dolog ismerős.

A szél, ami szemből fúj megint...

Az energetikám akadozni kezd, érethetően lassulok. Nehézkesen gondolkodok, és beszélek. Az elmúlt 24 órában csak a három müzli szeletet és pár almát ettem. Persze bemehetnék egy boltba és jól „feltankolhatnám” magam, de nem. Ez is valahol része ennek az egésznek. Elmenni a saját emberi erőm puszta határáig. Mert tolhatnám az izót, meg a gélt, meg sok ezer kalóriát, meg a sporttudományt.

De most nem, ez nekem nem erről szól. Így Pásztón csak a minimumot veszem magamhoz, ami még mozgat és tovább visz.

Két banán meg egy piskóta tekercs. Ennyi elég.

 

Na ki a piskóta...?

 

Ráfordulok a Hasznostól Galyatetőig tartó emelkedőre. Aszfalton megyek, mert a terep borzasztóan sáros. Biztos lenne a háton cipelés és újabb rám sötétedés, ha terepen haladnék. Így maradok a kisforgalmú aszfaltos hegyi utaknál.

Közben egyre szomjasabb vagyok, hiszen melegen süt a Nap. De az is igaz, hogy már 14 órája nem ittam semmit. Egy temető kerítésénél megállok,(a temetőkben ugyanis mindig van kút) hogy töltsek végre a kulacsomba, de elvétem a pedál kicsatolását, és eldőlők a partoldalon, mint egy zsák krumpli.

A sírokat ápolgató nénikék nagy örömére…

- Ejj-ejj fiatalember,hát lépni is alig tud. Nem kellene annyit inni...

Mosolyogva feltápászkodok, víz a kulacsba majd vissza a nyeregbe, hogy neki lendüljek újra. Makacsul taposom a pedálokat és közben átesek több fajtájú és tartalmú holtponton. Lassan fogynak az utolsó kilométerek, de végül csak felérek Galyára. Innen jön a nagy gurulás, le egészen Parádsasvárig. Felveszem minden ruhámat, megiszom az összes vizem és próbálom megsaccolni, hogy mennyi időm van még sötétedésig. Mert még világosban vissza kell érnem Sirokra. Nem lehet kiengedni, sötétedésig az még két óra.

Ok, gyerünk. A tudatom kitisztul, koncentráltan száguldok lefelé. Nagyon hamar leérek. Most jön a főúton, nagy forgalomba való jó húsz kilométernyi tekerés.

Hamar megvan ez is. Még naplemente előtt el is érem az autót.

Gyors átöltözés, bringát be a kocsiba, pár telefon és irány haza. Az autóút végén, a sötétedés beálltával rám tör a fáradság és a kalória hiány.

A végén már csak nagyon lassan tudok haladni, mert egyre nehezebb a koncentráció.

Tudom, mit kell csinálnom, de mintha részeg lennék, és bódultan kívülről látnám az eseményeket. Összeszedem magam még egyszer, felülkerekedek a nehézségeken, és szerencsésen hazaérek.

Eszek pár falatot, mert eddig tartott egy kérdés önmagam irányába, majd fürdés közben egyszerűen elalszok a kádban.

A víz kihűl, én felébredek, majd kisvártatva újra álomba zuhanok, de ezúttal már az ágyamban, teljes biztonságban.

Határtalanul...