A tavasz naptári közeledtével elérkezett az idő, hogy egy kicsit ismét belekóstoljak a nemzetközi terepfutó mezőny erejébe. Ez nem jelent alapjában különleges eseményt, hiszen évről évre így történik, a különbséget csak az időpontok változása adja. Valamikor ugyanis csak nyáron van lehetőségem külföldön versenyezni, de mostanság már a tavaszi időszakban is megmérettethettem magam.

Nehezebb, de jobb így. Nehezebb, mert nem a saját „jó” távomon és terepemen versenyzek, így ez eleve magában hordozza a vereségek lehetőségét. Ennek ellenére viszont korábban kiderülnek a hibáim, a hiányosságaim, és még van időm javítani a nyári főszezon főversenyei előtt.

Az sem elhanyagolható tény, hogy ezeken a versenyeken már láthatom, hogy hol tartanak a vetélytársaim, kinek hogyan sikerült a téli öt hónapos felkészülése.

Elsőnek az ECU sorozat egyik versenyét néztem ki a franciaországi Rouffarch-ban. Gyors, lapos pálya, sokszor vezet széles dózer utakon, amolyan „egy levegővel” is végigfutható útvonalon.

200 méter tengerszint feletti magasságból rajtol, majd gazdagon művelt szőlős keretek között egészen az 1245 méter magas Petit Ballon csúcsáig emelkedik. A gyephavas Ballon és környéke nagyon hasonlít a mi Alacsony Tátránkhoz, csak az alacsonyabb régiók szőlősei különböztetik meg őket egymástól. Az útvonal fele ugye emelkedik, de a „Kis Labda” csúcsának elérése után szinte végig kellemesen lejtős utakon gurulhatunk vissza Rouffach városkájába.

Egyszerűnek tűnik ugye?

Mert az is.

Semmi extra, csak jól futható dombocskák, szőlőskertek, lombhullató erdők és feljebb zúgó fenyvesek.

Fel és le, 49 kilométeren át és már jöhet is az ebéd…

1 / 3

Szőlőhegyek között a „Kis Labda” csúcsán…

Igen ám, de itt lép be az outdoor sportok (szebben mondva terep sportok) örök kellékese, az időjárás.

Már a versenyt megelőző napon szakadni kezd az eső, és a levegő is lehűl.

Nyoma sincs a tavasznak, a körülmények inkább az ősz végét idézik. A rajtban 1 fok és eső.

Ennek ellenére sokan rövidnadrágban indulnak. Közlik a rendezők, hogy módosítanak a pályán, mert fent egész éjjel havazott.

Rendben, ez érthető. Csak a módosítás furcsa, ugyanis hosszabb lesz a pálya! Csak a meredek részeket cserélik ki kevésbé meredekre.

A többi marad a régiben. Értve? Igen, értve. Jó, akkor 3-2-1 és rajt.

Kulturált népeknél ez így működik. Tanulhatnánk tőlük…

Nagy tempóban kezdünk, repülnek a kilométerek. Ahogy emelkedünk az eső hóra vált. Szétszóródik a mezőny, mindenki keresi a saját helyét, tempóját. Második harmadik hely körül futok, de nem megy jól a futás. Ég a tüdőm a párás levegőtől és a vastag nadrágom is nehéz lesz a víztől. Egyre nagyobb hóban futunk, így a nyomtaposásnak kezd jelentősége lenni. Persze értem én, hogy miért maradnak mögöttem páran látótávolságon belül…

Előttem csak Malarde „hétmérföldes” léptei, meg egy másik futó kósza rugaszkodásainak nyomai.

Én aprózva töröm a havat, míg a többiek okosan, taktikusan és persze vígan követnek. Nem baj, ettől enyém az etikai győzelem…

Kiérek az erdőből. A csúcs környékén bedurvít a szél. A hóból méteres torlaszokat épít, így vagy derékig hóban vagy a puszta füvön futok. Itt már repdesnek a mínuszok Az eddig vizes ruhák egy pillanat alatt rám fagynak.

Recsegve törik hajlításoknál a nadrág. Itt nincs idő öltözködni. Menni kell minél hamarabb le innen. Szerencsére rövid ez a szakasz. Beérve a fák közé csendesedik a szél, és a mozgásból eredő hőre hamar visszamelegszek. Örömöm nem tart soká.

A lejtős részen hamar utolérnek az emelkedőkön a nyomomban potyázó sporttársak.

2 / 3

Csak jönnek, aztán mennek. Ez van. Nincs elég sebességem tartani őket. Jön egy frissítő állomás, ahol elkezdek végre energiát pótolni. Éppen ideje volt, hiszen már a32. kilométert is elhagytam. A csendes hóesésben kellemesen haladok a lejtős útvonalon. Megnyugodva, sorsomba és itteni helyezésembe beletörődve haladok.

Olyannyira belefeledkezem a gondolataimba és a tájba, hogy a következő frissítő pont mellett észrevétlenül elfutok.

Azaz 37 kilométernél semmit sem eszek és iszok. Pedig ha kell valahol, hát azt itt kellene…

Mire észreveszem már ki is futottam a kis faluból.

Na, ez szép lesz. Kissé szédelgek, apró görcsök a vádlimba és még 12 kilométert kell mennem saját „nyálamon”.

3 / 3

Rendezem magam kívül és belül. Felveszem a túlélő tempót és mindenre kiterjedő kontrollációt.

Mint egy robot, úgy működök ilyenkor.

Az évtizedek és a kilométer ezrek formálták, alakították ki nálam ezt az „üzem” módot. Tartom a tempót és a versenyben elfoglalt pozíciómat.

A ködből és az erdőkből kiérve mélyen lent meglátom Rouffach-ot. A szőlőtőkék között már a folyékony sarat taposom.

Még egy kanyar, és már bent is vagyok.

A franciák elismerően tapsolnak. Felsorolják, hogy miket és hogyan futottam már eddig életemben. A nézők bólogatnak, gratulálnak és veregetik a hátam.(csak az nem sáros).

Kérdezik, hogy milyen volt és én rutinból dicsérni is kezdek mindent. A pályát, a rendezést, az időjárást. Valójában nem füllentek nagyot. Tényleg jó volt minden.

De ezt már csak a tusolóban, a sok sáros ruhától megszabadulva a forró víz alatt állva értem meg. Minden viszonylagos. Csak a dolgokhoz történő hozzáállásunk alakítja át a jó és a rossz fogalmát.

Tehát, JÓ kis játék volt ez a „Kis Labdával”… Soha rosszabb szezonkezdést…
 

Holnap folytatom a beszámolómat a hét másik versenyéről, az olasz Mare Montana futásomról.

Ott, a pálmafák között, a tenger parton sétálva, egy mediterrán terület belsejében még csak nem is sejtettük, hogy pár óra múlva a hideg miatt, már nem a helyezésekért, hanem egyszerűen az éltünkért fogunk futni…