Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2024. október 10.

Egy nap az Országos Kéken, Tapolcától Tördemicig

„Helyjegyet már nem tudok adni, de talán nem lesz tele ilyen korán a busz, menjen, csak fel fog férni” – javasolta a jegypénztáros szombat reggel 7-kor a Népligetnél. A jóslattal és a korai időponttal ellentétben a busz megtelt, de még pont felfértem, azzal a kislánnyal együtt, aki egy, az anyukája szerint már lezárult eseményre szeretett volna mindenáron ellátogatni. „Nem érdekel, ha vége, én akkor is el akarok rá menni” – makacskodott tovább. Ilyen akarattal biztos vagyok benne, hogy hegyeket fog megmozgatni, ha felnő. Most azonban csak Kapolcs környékéig utazik, ami furcsán kihaltnak tűnik a Művészetek völgyéhez szokott látogató számára. „Alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály…” – mondaná Radnóti. A kéken azonban már nem lesz ekkora a csend!

Pár lépés a Neoton Famíliával

Tapolcán is pezseg az élet. Tele vannak a kávézók, nyitnak a butikok, indulnak a kirándulók. A reggelit ledolgozó sétálók melegítik az arcukat a napsütésben a Malom-tó partján. Még a halak is napoznak a csodálatos nyarat idéző fényben. Kellett volna eltenni naptejet? Igen. Tettem el? Nem. Már előre látom a nap végére vöröslő orromat, trükkös ez az őszi napsütés. A Tapolca utáni szakaszon azonban nemcsak a erős UV-sugarakkal kell megküzdeni, az elhúzó autók is egyel kellemetlenebbé teszik a gyaloglást.

Szerencsére csak pár kilométerről van szó. Jobbról kedves lovak szurkolnak az egyszeri kirándulónak, balról a Csobánc teteje csábít: innen nézz szét, innen várd be a naplementét. Tény és való, a Csobánc tetején aludni varázslatos élmény. Végre szőlősorok közé érek, ide már nem érdemes nagy csomagokkal jönni, mert a tábla szerint három és fél tonna feletti járművek nem hajthatnak rá a földútra, amin tovább kell menni.

Felfelé indulok árnyas fák és apró pincék között. Az egyik háznál a Holnap hajnalig ritmusára dübörög a betonkeverő, akaratlanul is erre az ütemre kezdenek mozdulni a lábaim, egy kicsit a Neoton Famíliával gyaloglok tovább.

A leukoplaszt összeköt

Kusza lépcsőkön, néhol eltorlaszolt ösvényen jutok fel a Szent György-hegyi kulcsosházig. Szépen felújították a házat, népszerű helyszín lehet, mert a pecsét mellett még egy darabka papír is van, hogy tehessünk egy próbát, mielőtt élesben telemaszatolnánk a Kéktúra-füzetünket. Persze, engem még ez sem ment meg attól, hogy egy elmosódott foltot nyomjak csak pecsét gyanánt. Talán a 221. alkalomra majd belejövök.

Másnak ennél nagyobb gondja is akadt egy kisebesedett láb formájában. Szerencsére a leukoplaszt összeköti az embereket, hidat képez az idegenek között is. A felajánlott ragtapasz révén tudom meg, hogy Juli és Petra a IX. kerületből még 2022-ben kezdték bejárni a kéket, amolyan anya-lánya programként haladnak rajta darabonként, ahogy az idejük és a tömegközlekedési lehetőségek engedik.

A szokásos kérdés nem maradhat el, hogy nem rossz-e egyedül gyalogolni, de hát sosincs az ember igazán egyedül.

Útravalóként még megtudom, hogy a legfontosabb, amit egy szülő adhat a gyerekének, az egy jó név.

Egy kicsit kell csak mászni, és már jönnek is a bazaltorgonák. Vannak, akik taktikusan csökkentik a rajtuk lévő rétegek számát, hogy ne melegedjenek ki annyira a hegymenetben, de persze én azt a tábort erősítem, aki inkább kockáztatja, hogy leizzadva megfázik a hegytetőn, mint hogy megálljon, megtörje a lendületét és öltözködni kezdjen egy emelkedő előtt. Pedig itt nemcsak az egészség sarkallhatna jólöltözöttségre, hanem a kiváló fotózási lehetőség is. Lányok pózolnak a három-négy millió évvel ezelőtt megdermedt lávával, meg kell hagyni, tényleg impozáns háttér.

A felfele út olyan, mintha óriások játszóterére, lávába dermedt időbe vagy űrlények építészeti remekére tévedtünk volna. A felfelé meredő kisebb-nagyobb oszlopoktól bekapcsolhat a bennünk élő gyerek, vagy éppen kecske, ahogy körbeugrándozunk a köveken.

„Akartak jönni a fiúk is, de nem engedtem nekik”

„Te vagy a megmentőm!” – kiált fel Gabi, ahogy meglát az útkereszteződésben. Ugyanis kis ösvény vezet egy kilátóponthoz, ahonnan lelkiismeretesen ki is nézett, de a letérő után elfelejtette, merre is van az előre Szigliget felé. Nem mondom, jó érzés három kilométeren belül másodszor szuperhősnek lenni. Juliék akár tőle is kérdezhették volna, hogy jó-e egyedül kirándulni, mert Gabi kifejezetten az egyedüllétet kereste, amikor belevágott a Kéktúrába.

„Akartak jönni a fiúk is, de nem engedtem nekik” – meséli. Három fia van, jól jön egy pár nap egyedül feltöltődni és szépen lassan megvalósítani egy régi álmot, kihúzni a bakancslistáról a Kéktúrát.

Azt akartam, hogy ez semmiképpen se maradjon ki.

A kilátáshoz vezető leágazásnál lévő esőbeálló a szikrázó fényben okafogyottnak tűnik, de a kis faépületben számos füzetre bukkanok. Látogatási napló néven futnak a kirándulók könyvei, telis-tele üzenetekkel. A tizenharmadik, ha jól látom, 2010-ben telt be, az utolsó üzenet új füzetet követel. Van igény arra, hogy nyomot hagyjunk magunk után, hogy jelezzük, mi is itt voltunk. Jó érzés olvasni a bejegyzéseket, kicsit osztozni azokkal, akik korábban ugyanerre jártak, ugyanezt a kilátást nézegették, és talán ugyanannyira szerettek volna a kaptatótól kimelegedve egyenest a Balatonba ugrani, amikor meglátták a tó kékjét a távolban.

Amíg fő a körömpörkölt

Megyünk Gabival egy darabig, a Balaton-felvidékről egy kicsit Békés vármegyébe utazom vele gondolatban, mielőtt elköszönünk egymástól. Így gyorsabb odaérni, mint neki egy egész napot zötykölődni Zalaszántóig, ahonnan pár napja elindult. Máris átértékelem a rövidke, három órás buszutat Tapolcáig. Fogytán a vizem, nemcsak a naptejre, hanem a megnövekedett vízigényre is fittyet hánytam induláskor.

Errefelé nincsenek közkutak, mint kiderül, a házakban sincsen vezetékes víz. Fúrt kút van és palack, tudom meg Somlóéktól, akikhez találomra beköszöntem, hátha megtölthetem a palackomat. Nemcsak, hogy megtölthettem, de a víz mellé gyorsan egy hatalmas fröccsöt is adott a korábban kertészmérnökként dolgozó házaspár. „Még úgyis fő a körömpörkölt, ráérünk” – mondják. Lassan kirajzolódik előttem a történetük, a nyaralónak vett telek, ahol aztán leginkább mégis dolgozni lehetett pihenés helyett, mert muszáj volt szőlőt is művelni, anélkül nem vehették volna meg a területet.

Ezzel annyi lett az álmoknak a pihenésről, de lehettek baráti szüretek, összejárások, borkóstolók. Ott jobb a pogácsa, itt jobb a bor, intenek a domb másik oldala felé, így osztották el a területeket. Még fényképek is előkerültek, és mesélnek: „Látod, így zajlottak ezek a borkóstolók, itt van a Dönci, nézd meg, rendes nevén Nyári Ödön, akinek a fia is Nyári Ödön. Ő elment Franciaországba, mármint a fiatalabb Ödön, ahol pékként dolgozott, de aztán hazajött és átvette a borkészítést. Már 20 éve is volt hűtőládája, bizony. Azóta persze átalakult a hegy, kicserélődnek lassan az emberek, változik a hangulat. Nem olyan, mint régen, nem is járunk már ide annyit.” A körömpörkölt elkészült, nekem is indulnom kell, vár a Lengyel-kápolna, Szigliget, Tördemic.

Egy elhaladó vonat is lehet ajándék

Hegymagas után hosszú egyenes vonalat húztak az úttal egészen a szigligeti vár dombjáig. Látszanak körben a hegyek, a Badacsony, a Gulács és a várhegy is. Lefogadom, hogy Gabinak egészen otthonos ez a kis laposság. De nem lehet nagyon elmélázni, egy jobb és egy bal kanyar, majd hirtelen elénk ugrik a várhegy.

Szigligeten nagy a nyüzsgés, elszaporodtak a parkoló autók. A vár alján lehet pecsételni, fagyizni, Szentendrét is megszégyenítő esernyők alatt ücsörögni, kicsit megpihenni. Ahogy kiérünk a faluból, még egy becsületkasszás műanyag székre bukkanunk, 600 forintért lehet a miénk egy doboz szilva. Nagy, lédús, lila szemek kelletik magukat a délutáni fényben.

Badacsonytördemicen már csak egy gyors pecsétre van idő, mert éppen begurul a Pestre tartó vonat. Még örülök is a régi szerelvénynek, a lehúzott ablakoknak, amiken lehet egy kicsit könyökölni, a napba nézni, és hosszasan búcsúzkodni az elsuhanó Balatontól, a vitorlásoktól, a nyártól. A strandok már csendesek, a fürdőzőket horgászok váltották fel, csak egyvalaki merészkedett a vízbe, talán Révfülöpnél, de a sétányokon még korzóznak az emberek. Egy sorompónál álló autóból majd kiesik egy kisfiú, úgy integet a vonatnak, a masiniszta tülköl egyet neki, fülig ér a szája, én visszaintegetek, hogy egy pillanatra osztozzak vele az örömben. Még egy utolsó kis emlékeztetőt kapok hazafelé, hogy nahát, egy elhaladó vonat is lehet ajándék.

Csúcstúrák a Semmering csendesebb oldalán

Csúcstúrák a Semmering csendesebb oldalán

2024.09.10.

A Semmering régió nyüzsgő turistaparadicsomának túloldalán olyan magányos csúcsokat találunk, melyek csak látogatottságában maradnak alul a szomszédtól, látványuk pazar. A Kampalpe és a „Pfaffok” könnyen elérhető csúcsélményt kínálnak.

→ Tovább
Szilaj folyók hátán – Megültük a Rábát

Szilaj folyók hátán – Megültük a Rábát

2024.09.02.

Ha valaki szívesen ragad evezőlapátot és a Dunánál vagy a Tiszánál kicsit izgalmasabb hazai kalandra vágyik, óhatatlanul szembetalálkozik a szóval, amely hallatán még a tapasztalt kenusoknak is megremeg a szája széle: Rába.

→ Tovább
Határközeli osztrák kétezresek

Határközeli osztrák kétezresek

2024.08.31.

Az Alpok keleti oldalán is magasodik egy pár, a határtól gyorsan elérhető kétezres hegycsúcs. Kipipálva a
legismertebbeket, újabb célpontok után kutattunk. A Rax legmagasabb csúcsa és a Hohe Veitsch
felejthetetlen élmény volt.

→ Tovább