Kispesten szálltam fel a kerékpárommal a „Mizse-expresszre”, mely kövér egy óra alatt röpített Dabasra. Itt némi szerelvényigazítás után kerékpárra pattantam, hogy eljussak a Fő utcán körülbelül két kilométerre lévő református templomig, ahol a Mária útba csatlakozhatok.

A szépen feldíszített templom meglett, de a jelzés nem, és később sem pillantottam meg sehol. Az irány viszont jó volt, így örömmel gurultam lefelé. Egy elágazásnál a kijártabb utat választottam, ami a Bednárik-tanyáig vitt, ahol sorompó, kutyaugatás és kerítéshiány késztetett meghátrálásra, pedig innen alig pár száz méterre volt már csak az elérni kívánt XX. csatorna menti út.

1 / 10

Tehát akkor a „gazosabb” változat lehet a nem jelzett Mária út! Igen, a térkép is ezt erősítette meg. Kicsit vizes, később vizenyős, sáros, aztán mocsár, már csak tolni lehet a cajgát, illetve azt sem, a rengeteg szúnyog miatt. Szégyen a futás, de… szúnyogmentes.

2 / 10

Újratervezés. A biztos út a hőn áhított csatornához a település másik végéről indul egy nagy állattenyésztő telep mellett. Itt a földút igen széles, de így is nagyon kell figyelni a pocsolyák kerülgetésekor. Viszonylag hamar elérek a csatornával párhuzamosan futó útra, így kb. másfél óra múltán ott vagyok, ahol fél óra alatt lehettem volna. S közben gyönyörű turjánvidéken tekertem, de most inkább a feltúrt, feltört utat kellett néznem.

3 / 10

Végre megérkezem az útvonal balra töréséhez, ahol a hidat vélem a rejtőzködő Mária úton Méntelek közelében. Ám híd helyett egy betonozott gázló fogad. A víz nagyon tiszta, s bár szélesebb, mint szeretném, de amennyire egy bottal be tudok nyúlni a méréshez, ott csak úgy 10 centi mély. Lendülettel indulok, tekerek, tekerek, tekernék… A víz közegellenállása és mélysége miatt a gép megáll, le kell ugranom, és gyorsan ki a túlsó partra, mert a kerékpáros táska alja is a vízben volt. Cipőt, zoknit le, fotógépet ki, szárítkozás. Most van idő a telefonos applikáció megnézésére, hogyan tovább. Aszerint sehogy, ugyanis csak egy térképszelvényt töltött le, így ugyan rögzíti, hogy merre járok, de nincs alatta térkép. Se útjelzés, de navigáció.

4 / 10

Az idő viszont múlik, így visszaveszem a vizes holmit, és tovább tekerek az egyre homokosabb, porosabb úton. Szerencsére egy takaros (erdész?)háznál tanösvénytábla és egy fedett pihenő ad okot a megállásra. Végre valami támpont; ez itt a Rákóczi erdejében lévő Ménteleki turistaház. Frissen felújítottnak tűnik. Miért nem tudunk róla, miért nem vezet ide jelzett turistaút?

5 / 10

Tovább! Lenne egy szimpatikus leágazás balra, de a „Vigyázat, éleslövészet van”-tábla miatt maradok az egyre nehezebben biciklizhető úton. A térkép jelezte irányba vezető, talán Mária út eltűnik egy bekerített tölgy- és nyárültetvénynél, így jobbra megyek egy széles, de laza homokos úton, ami időnként leszállásra kényszerít. Itt néha száz métereket tolom a mély porban a „vasat” a forróságban. Az biztos, ha most jönne egy zápor, defekttel színesítve, én elsírnám magam, hiszen elvesztem, mint a kis Vuk.

6 / 10

 Erdőbe érek, ahol tekerni könnyebb, de veszélyesebb, mert jó része akácos. Igencsak sok ösvény kínálja magát, de egyik sem igazán kijárt. Van, amelyik csak etetőhöz, szóróhoz, esetleg vadleshez vezet, s ez sokszor vakon végződik. Hirtelen egy, majd még egy őz tör át előttem. Hogy melyikünk ijedt meg jobban? Erdő, ösvény van bőven, jelzés, tábla sehol. A térkép itt már nem segít, de a navigációs app piros útvonalrajza legalább az irányt mutatja, még ha nem is mindig tudok a kívánt égtáj felé menni kerékpározható út híján. Egy fenyves erdőtagon gyalogosan áttörve megkönnyebbülök, „gyorsforgalmi” földútra érek ki, amelyen végre 15-20-as tempóval tekerhetek. Ám bő egy kilométer után homokdomb, emelkedő, ezért tolás következik. Sebaj, mert felérve jó az út iránya a felfogóvonalnak kinézett csatorna felé. Némi terepezés után, negyed óra múltán már a Duna-völgyi-főcsatorna partján bicajozok!

7 / 10

Azaz innen már alig két kilométer az én aznapi mennyországom, az aszfaltos út! Ám addig bozótharc, hiszen a három éve járt utat benőtte a növényzet, megjelent az akác is a maga tüskéivel, és régebbi viharok törte nyárfaágak hullottak az útra 5-30 méterenként. Sokszor csak tolom, vonszolom szegény gépemet a sűrű susnyásban.

8 / 10

Hihetetlen, de megérkezem az egykori zsiliphez. Végre már biztosan tudom, hogy hol vagyok. Szusszanok, és pár száz méter után az eddig nagyon lenézett, igencsak rossz állapotú Bugyi-Kunpeszér úton suhanok, ami most tükörsima sztrádának tűnik, így még a szembe fújó szél ellenére is hamar odaérek Szittyóürbő bezárt kocsmájához, ahol árnyékos pihenő fogad. Bekapok pár marék diákcsemegét, meghúzom a kulacsot. Sikerül megszáradnom, így végre bekenem magam napkrémmel, mert már elég piros a combom.

9 / 10

Megfogadom, hogy most már nem hagyom el a burkolt utat, még ha homoki sellők csábítanának is. Irány az Apajra vezető gyér forgalmú magánút az áporkai majorság tehenészetén keresztül. Csak 10 km a vasútállomásig hátralévő táv, de lassan tekerek. Valószínű a fáradtság miatt, de én a fel-felbukkanó madarakra fogom. A bő fél óra alatt látok dolmányos- és vetési varjút, sárga billegetőt, fekete gólyát, nagykócsagot, barna rétihéját, seregélyt, egerészölyvet, tehát a tempót igenis meg tudom magyarázni.

10 / 10

Azt azonban utólag sem értem teljesen, hogy másnap már miért tűnt mégis élvezetesnek az egész kaland? Talán, mert tényleg igazi természetbarát vagyok.

Szöveg és fotók: Németh Imre