Tejfehér ködre ébredtünk a forgalmas főút melletti szállásunkon, de tudtuk már tapasztalatból, hogy ez nem tart ki egész nap, hanem 10-11 óra környékén a nap ereje felszippantja ezt a kellemetlen jelenséget. Aznapi távunkat is ennek tudatában terveztük.

Sajnos azonban úgy elmolyoltuk az időt a putnoki kastély körbejárásával, a szobrokkal és a katolikus templommal, hogy a Gömöri Múzeum meglátogatása már nem fért bele az időbe, így rögtön reggel egyel tovább nőtt az a bakancslistánk, melyen a visszatérésre érdemes helyeket gyűjtjük. Kilenc után néhány perccel pár nyújtás után kereket oldottunk, és a Rákóczi utcán rongyoltunk a kihalt vasútállomás irányába, ahol az elmaradt adminisztrációt pótoltuk. Gyér forgalmú mellékúton, megszűnt vasúti szárnyvonalakon átkelve hasítottunk a Sajó-völgyében egész a folyó töltéséig.

A Sajó széles völgyében, az aszfalton valósággal faltuk a métereket, megállni nem kellett, nem volt értelme, mivel a köd továbbra sem akart ritkulni. Trappolásunk csak akkor hagyott alább, mikor átkeltünk az alig csordogáló Határvölgyi-patak kopott hídján, hisz innentől pár lépés múlva irányt kellett váltanunk, és elkezdtünk kapaszkodni a patak vadregényes szurdoka mellett, fölött.

Előzetesen tartottunk az előttünk álló szakasztól, hisz nem ismertük, és a számok szerint a völgy 170 m magasan lévő bejáratától 460 m magasra kellett felkapaszkodnunk a Három-kő-bércig. Jelenthetem, hogy a félelmünk alaptalan volt, hisz egy rövid szakaszt leszámítva az Urasági-erdőben, kényelmesen, hosszan elnyújtva kapaszkodtunk többnyire jól járható egykori kövesúton. Utunk elején a már említett szurdok mellett haladtunk, mely hol romantikus, hol zord arcát mutatta, aztán elkanyarodtunk a völgytől, és váltakozó összetételű erdőben haladtunk. Volt itt tölgyes, bükkös, még fenyves is!

Ahogy beléptünk a völgytalpnál az erdőbe, a köd is ritkulni kezdett, a nap sugarai ekkorra kaptak erőre, és törtek át a tejfehér paplanon fényjátékot varázsolva a félig kopasz, vízcseppes fákon és bokrokon.

Valami fantasztikus érzés a vastag levéltakaróban sétálgatni, egyfajta gyermeki viselkedés alakult ki bennünk, ahogy rugdaltuk a sárga, barna leveleket, miközben egyre magasabbra kapaszkodtunk.

A Koloska-tető környékén meregettük szemünket, keresve az egykori földvár csekély maradványait, de hiába. Biztos beljebb kellett volna hatolnunk a sűrűségbe, hogy felfedezhessük a nyomokat. Az Urasági-erdő montán bükkösében elhagytuk a kényelmes szekérutat, és zihálós, meredek kapaszkodón másztunk fel a Szilas-tető nyergébe. Régebben a kéktúra eddig jött, és innét ereszkedett le Upponyba. Aztán a nagy módosítások alkalmával szerencsére gondoltak egyet a potentátok, és egy csoda világ felé kanyarították el az útvonalat.

A nyeregtől egy gerincútra váltottunk, amelyen továbbra is magasabbra törtünk, és a Köbölic-tető nyergén keresztül értük el a Három-kő-bérc magasságpontját, ahonnan egy rövid kiágazáson keresztül léphettünk ki az egyik szikla kilátópontjára. Földbe gyökerezett a lábunk! Percekig csak álltunk a sziklán, csak néztünk ki a fejünkből, és ámultunk, szólni sem tudtunk, nem is akartunk! A látvány?

És ráadásul még csodás napsütés is fogadott a szélvédett bércen. Mennyeien éreztük magunkat! A fényképezők is csak nagy sokára kerültek elő, hogy meg is örökítsünk valamit ebből a varázslatból. A kellemes körülmények arra ösztönöztek minket, hogy letáborozzunk, és csak ejtőzzünk, és élvezzük ezt a hangulatot. A kellemes napsütés még a kabátokat, pulcsikat is leszólította rólunk! Tízóraiztunk, frissítettünk, csúcscsokiztunk – „La dolce vita!” Jó órát töltöttünk el, ez bizony hiányzott is a nap végére rendesen.

Egyszer minden jó véget ér, kiadtam a vezényszót, de csak pár száz métert haladtunk, és a másik szikla kilátópontján is az előbbi zajlott le. Más volt a szemszög, kitettebb is volt a bérc, de az élmény ugyanaz. Dicséret annak, aki kiötlötte ezt a változtatást! Visszatérve az ösvényre már nem hágtunk magasabbra, hanem meredek ösvényen ereszkedtünk le a csúcsról.

Ahogy egyre lejjebb jutottunk a Fekete-hegy nyergéig, majd a Kalica-tetői elágazásig, az erdő képe is úgy változott. A montán bükköket tölgyesek, vegyes erdők váltották, és meglepő módon legalacsonyabban a fenyvesek uralták. Ez utóbbiakban nem oly régi tarvágás nyomait láttuk, bár a rossznyelvek azt suttogják, hogy ez a szakasz máskor is mélyebb talajú, aminek a hatalmas erdészeti gépek munkája nem éppen tett jót, így hatalmas keréknyomokban és emberes, amolyan „cserhátas” sárban volt szerencsénk ereszkedni. Egy elágazásban aztán össze is futottunk egy ilyen gépszörnyeteggel.

A kaland után már csak enyhe korcsolyázásban siklottunk, és értük el Uppony szélső házait és a falu szélén lévő ellenőrzési pontot. Régebben a híres upponyi földbe vájt pincesoron keresztül érhettük el a kéken a falut, de ma már csak a település széléről nézhetjük meg az alsó sorok pincéit. Gondolkodtunk, teszünk kitérőt hozzájuk, de osztottunk, szoroztunk, és bizony szűkös volt már az idő. Újabb sor azon a bizonyos kimaradós bakancslistán!

Miután benyomtuk az itinerekbe a stempliket, az egyik közkútnál tisztába tettük magunkat, most nem az út porát, hanem az út sarát mostuk le bakancsainkról. Upponynak egyedi mikroklímája van, itt mindig hűvösebb van pár fokkal, ez most sem volt másképp, az utca melletti parkocska gyepszőnyege bizony még így délidőben is deresen csillogott. A Csernely- patak völgyében már az őskorban is éltek emberek, erről több őskohó, ősrégi bányagödrök és -járatok tanúskodnak. A környező mogorva sziklákon pedig több vár nyoma is fellelhető. A Dede-várnak és az upponyi földvárnak stratégiailag fontos szerepe lehetett, hisz ezekből könnyedén tudták felügyelni a szurdokon átvonulókat.

A sok kellemes emléket felidéző vadászház mellett lassítottunk, be is szerettünk volna térni, de sajna senki nem volt odahaza. Átkeltünk a híres fahídon a patak fölött, melynek csendesebb part menti zugain bizony vékony jégtakarókon csillant meg a fény. Hát, mit ne mondjak, nem volt melegünk, szépen, lassan visszakerültek a napos domboldalon levetett hacukák. Aszfaltra váltott alattunk az út, mely már egészen a célig ki is tartott.

Beszélgettünk a hatalmas sziklaormok alatt a természet erejéről, micsoda hatalmas erők alakították ki, és hány évezred alatt a Bükk legidősebb részén ezt a lebilincselő világot.

Csodáltuk a hatalmas keresztet a Kalica-tető lezúduló peremén, ez nemcsak a turista szemét vonzza, hanem ellenállhatatlan kényszert is eredményez, hogy de jó lenne oda felmászni. A jelekkel ellentétben ez nem is olyan veszélyes mutatvány, hisz a szorosból kiágazó kék háromszög jelzésen elérhető. Nekünk is bizsergett a lábunk, de korábban már többször jártunk a 6 méter magas keresztnél, mely egykoron a reformáció elterjedésének határát jelezte. A földvár és az Upponyi-forrás mellet is sikeresen elhaladtunk ebben a nagy eszmecserében, és hát a figyelmünket is más kötötte most le. A Lázbérci-víztározó!

Az elmúlt rendszerben Borsodban hatalmas iparosítás zajlott, hatalmas kohók, gyárak, bányák nyíltak sorra, és ezeknek kivétel nélkül óriási vízigényük volt a természetes vízben szegény környéken. Villant az eszme, ide egy hatalmas víztározó kell! Ez az idea a kevés hasznos ötletek egyike volt, hisz a Bán-patak felduzzasztásával 1967–69 közt nemcsak gazdasági hasznot teremtettek, hanem az addig is páratlan természeti környezetet megkoronázták egy hatalmas, mesterséges tóval, melynek környéke 1975 óta természetvédelmi terület.

Ahogy a táj megszelídült, a tó kiszélesedett, a völgy is kinyílt, teret adva a szélesebb tópartnak, ahol horgászok sokasága várta szerencséjét. Vagy az aranyhalat, netán egy sellőt? Ki tudja? A szélesedő parton egymást érték a kiépített pihenő- és horgászhelyek, melyek többsége foglalt volt. Alig vártuk, hogy találjunk egy szabad szaletlit, melyre azon nyomban le is csaptunk frissítés ürügyén, de halkan megjegyzem, nekem kapóra jött, mert feleségem nagyon komoly tempót diktált a végig hullámzó keskeny aszfalton.

Pihentettük szemünk, lelkünk, szívtuk magunkba a csodát, és bár nem akartuk, csak vége lett, ám egy utolsó rohammal azért csak vissza tudtunk tekinteni a Lázbércire. Lezárt sorompó után értünk be az Árpád-kori Bántapolcsányra, ahol is az első műintézményig bírtuk. A korábbi ittléteink után már ismertük a presszót, jó, ne szépítsek, korcsmát, de hiába kerestem az ismerős kiszolgálókat, már új a személyzet, csak az ívó előtti zöldséges a régi. Reggel óta nem jutottunk kávéhoz, így életmentőnek bizonyult a hely. Kávé mellé nullás Radlert kértünk, és diskuráltunk a helyi erővel és a zöldségessel, kitől kedvesem több kiló birsalmát kapott – ajándékba! Zavarban voltam, mivel is viszonozhatnám az úr kedvességét, ilyenre nem vagyunk felkészülve, meghívni meg nem engedte magát.

Nagyon elröpült az idő, hisz a bércek romantikája, a kanyon vadregényessége, a víztározó csendje, és a presszós kalandsorozat mind-mind siettette az alkony eljövetelét. Három múlt, mire összecihelődtünk, és ráálltunk a távozás mezejére, mely most a Mályinkára vezető országút volt.

A Másfélmillióból megismert cserépedény-gyűjtemény, a református templom, a Szent György vértanú római katolikus templom, a felújítás alatt lévő Serényi-kastély, és a parkjában álló hatalmas Nagy-kő (sziklamászó gyakorlóhely) most csak egy fotó erejéig fért bele vándorutunkba.

Az országút elágazásában a Mályinkára bevezető országúthoz értünk. Az út felújítását mostanában fejezik be, a hatalmas gépek, úthengerek az utolsó simításokat végezték a sztrádasimaságú aszfalton. A Tardonára bevezető kereszteződésben megint megtorpantunk, hisz a legnagyobb magyar regényíró Jókai Mór jutott eszünkbe. A legnagyobb magyar mesemondó, a márciusi ifjak egyike és számtalan egyéb kitüntető rang viselője Tardonán bujdokolt Csányi Béni földbirtokosnál, aki az író feleségének, Laborfalvi Rózának volt a barátja és egyik legnagyobb csodálója. Az itt töltött időt és a számtalan bükki túrát Jókai az Egy bujdosó naplója című művében örökíti meg. Nekem is egyik legkedvesebb Jókai-regényem ez, ajánlom mindenki figyelmébe!

Erőteljesen kezdett szürkülni, már az útkaparó gépek is bekapcsolták halogén reflektoraikat, így ezek fényében tettük meg az utolsó, 12%-os emelkedőt Mályinka felé. Most még én sem nyafogtam, hogy pihenjünk egyet, hisz nem tudhattuk, hogy a most össze-vissza járó buszok, hogy érkeznek, indulnak a faluból. Átbukva a dombon láttuk, hogy járatunk éppen akkor áll be a Posta melletti buszmegállóba. Élénk integetésbe kezdtünk, navahó füstjeleket eresztettünk, el ne menjen már a busz. A pilóta sikeresen dekódolta a jelzéskavalkádot, és elénk gurult. Ráadásul ő is ősi reflektorjelzésekkel adta tudtunkra, hogy nem kell rohannunk, mert meg fog állni, és felvesz bennünket. Örök hála!

Mályinka megismerése, a bélyegzés így elmaradt, de ki bánja, majd legközelebb! Vadnai átszállással értünk koromsötétben Putnokra az autónkhoz. Hazafele fordítottam a kormányt, útközben Szilvásvárad egyik patinás vendéglőjében autentikus környékbeli ételekkel pótoltuk energiaveszteségeinket. Már elmúlt fél 11, mikor bekanyarodtunk az udvarunkba, azonban kicsomagolás után még egy üveg pezsgővel megjutalmaztam kedvesem és jómagam.