Indulj el egy úton...

Mióta elkezdtem kéktúrázni folyamatosan kutatom a kéktúra múltját, gyűjtögetem a relikviáit, réges-régi füzeteket, jelvényeket, mindent, ami a nagy kék úttal kapcsolatos. Túrák előtt mindig megnézem a Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozat ide vágó részét, akár többször is, éppen ezért Sinkó László baritonja minduntalan a fülembe cseng, ha olyat látok, ami a filmben is benne volt.

1 / 10

Bevallom, gyakran elképzeltem, hogy milyen jó lett volna ott lenni 1979. július 31-én a Nagy-Milicen a csapattal, sátrat bontani, és elindulni velük erre a mára már legendássá nemesült útra. Bár még csak négy éves voltam akkoriban, mégis mindig valamiféle nosztalgiával vegyes vágyakozással gondoltam erre az évek múlásával egyre inkább a múlt ködébe vesző világra.

Aztán egyszer csak váratlanul szertefoszlott ez a köd. Valamikor tavasszal kedves ismerősöm szólt, hogy idén negyven éves a „Másfélmillió”, ennek kapcsán lesz egy kis megemlékezés a Nagy-Milicen, július 31-én reggel, napra pontosan a forgatás kezdésének negyvenedik évfordulóján. Ott a helyem, gondoltam, majd ahogy teltek a hetek, elbizonytalanodtam. Oda való vagyok én, biztosan? Van bármiféle keresnivalóm ezek közt a filmes ikonok között?

2 / 10

Csoportkép a Nagy-Milic tetején - Forrás: Gyenes Károly

Olyannyira nem tudtam, mit tegyek, hogy még július 30-án délután is csak ültem otthon az ágy szélén, kétségek közt vergődve. Egyszerre csak valahonnan a semmiből megérkezett a mindent eldöntő hang. Onnan, ahonnan végképp nem számítottam rá: a máskor mindig, mindenért aggódó feleségemtől. „Mire vársz, állandóan erről beszélsz, mindig ezt nézed a tévében. Lehet, soha nem lesz még egy ilyen alkalom, hogy találkozhass velük, indulj már el!” A mondat vége felé már a hangját is felemelte. Szó nélkül mentem a hátizsákomért, fél óra múlva pedig már úton voltam a Nagy-Milic felé.

A rettegés foka a koromsötét zempléni éjszakában

Az megvan mindenkinek, hogy egy erdőben autózva, ha megállunk, és minden fényforrást, még a legapróbbat is kikapcsoljuk, akkor milyen sötét van? Brutálisan. Nincs mit szépíteni a dolgon, hajnali két órakor az ország legészakibb fekvésű erdejében, László-tanya közelében állva egyszerűen rettegtem még a gondolatától is annak, hogy a vaksötét, sűrű és kísértetiesen sejtelmes rengetegben akár csak egy lépést is tegyek a Milic 896 méter magas csúcsa felé.

3 / 10

Na, de mekkora szégyen lenne már innen hazamenni, sosem bocsájtanám meg magamnak, úgyhogy összeszedve minden bátorságomat, és persze az összes zseblámpámat, nekivágtam. Nagyjából úgy nézhettem ki a zempléni éjszakában, mint egy nagyra nőtt diszkógömb. Az erdő állatai, ha nem szaladtak el, biztosan jót mulattak rajtam. A László-tanyától a csúcskőig tartó három kilométert kétszáz méteres szintemelkedéssel megmásztam már párszor, de ilyen gyorsan még soha. Alig egy óra alatt fent voltam, bár bevallom a felétől már megnyugodtam, elkezdtem élvezni az éjszakai erdő csendjét, a hűvös fuvallatokat, az apró neszeket, így aztán sorban kapcsolgattam le a lámpáimat is.

4 / 10

A gerincen végigfutó szlovák-magyar határvonal piros sapkás kis manóit, a határköveket elérve többször meg is álltam, és az utolsó lámpát is lekapcsolva tátott szájjal csodáltam a milliónyi csillag fényében tündöklő felejthetetlenül szép zempléni éjszakát. Pár perccel múlt el hajnali három óra, mikor megpillantottam a Nagy-Milic csúcsának aprócska tisztásán megbújó tarka-barka sátortábort.

Házi kolbász és gumicukor, avagy reggeli a csapattal

Egészen egyszerűen nem tudom szavakba önteni azt az érzést, hogy milyen is volt ott ülni a Milic tetején, és félálomból olykor felriadva élőben látni azt a képet, amit évek, évtizedek óta megszokhattam már a „Másfélmillió” nyitókockáiként. Aludtam picit, felnéztem, bambán mosolyogtam, majd visszaejtettem a fejem az asztalra.

5 / 10

Aztán egyszer csak egy cipzár zizzenése hasított bele élesen a vörösen izzó nyalábokkal hasadó hajnal által bíborba öltöztetett zempléni erdők korai madárcsicsergésébe. Ennél jobban nem is kezdődhetne a nap, Sáfrány József kukucskál a keskeny nyíláson, majd némi nézelődés után visszabújik. Kisvártatva egyetlen itteni ismerősöm Oláh Tamás huppan le mellém a padra, örülök neki, ő hívott, neki köszönhetek mindent. Beszélgetünk, majd elsétálunk a közeli Kis-Milicen álló kilátóhoz pár hajnali fotóért.

6 / 10

Mire visszaérünk, már ébredezik a tábor. Petres Pál ül le elsőként az asztalhoz, aki egy gyors bemutatkozást követően úgy kezd el velem beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. Sorban érkeznek a többiek is, a mosolygós Faludi Sándor, a laza hangulatfelelős Sáfrány József, és a nagy keréktoló mókamester hírében álló Tolnai Ferenc. Ha ez valakinek nem lenne még elég Füzéren Heincz László, Szabados Tamás és a geológus ikon Juhász Árpád várnak majd minket. Elképesztő névsor ez annak, aki a „Másfélmillión” nőtt fel.

7 / 10

No, de egy jó reggeli nélkül még innen sem érdemes elindulni. Az asztalon parádésan finom házi kolbász, nem bírom ki, hogy ne egyek belőle, ha már megkínáltak. Cserébe a nálam alapfelszerelésként funkcionáló gumicukrot kínálom körbe desszertként, szerencsére van keletje ennek is. Még szinte vége sincs a reggelinek, legnagyobb meglepetésemre előkerül a kamera is. A csapatot szépen összefogó Gyenes Károly tagadhatatlanul ért a szervezéshez, fazont ad a megemlékezésnek. Egy rövid forgatás során megszólaltat szinte mindenkit, még engem is, majd egy Rockenbauer Pálra emlékező, megható közös éneklés után indultunk el a kéktúra 1979-es keleti végpontjáról, a Nagy-Milic 896 méter magas csúcsáról Füzér felé. Ereszkedés közben még mindig fülembe cseng a fent énekelt, jól ismert dal: „Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött, akkor lennék boldog, ha mindenki eljött...”

8 / 10

Uraim, az erdőben való társalgás módja a halk, csendes beszéd

Rockenbauer Pál szavai ezek, aki az anekdoták szerint így zárta le a stáb tagjai közt olykor óhatatlanul kialakuló vitás helyzeteket. A Nagy-Milictől Füzérig tartó alig pár órás túra alatt elképesztő volt számomra megtapasztalni, hogy Rockenbauer Pál bár már évtizedek óta nincs köztünk, mégis érezhető, szinte tapintható a jelenléte az egykor általa vezetett csapat tagjainak körében. Sokat olvastam már róla, és még többet gondolkoztam rajta, hogy mi is lehetett ennek a nagyszerű embernek a titka. Szerintem küldetéses ember volt. Senki más nem volt képes sem előtte, sem pedig azóta ilyen alázattal, ilyen hiteles, és emberi módon bemutatni a vidéki Magyarország egyszerű, hétköznapi embereit, apró, ám páratlanul szép kincseit. Heincz László Füzéren elhangzott szavait idézve: „Ez a film egész egyszerűen Paliról szól. Az egész az elejétől a végéig az ő világlátását, az ő szellemiségét, az emberekhez való hozzáállását tükrözi. Ugyanolyan alázattal beszélt az egyszerű emberekkel, mint a kor legkiválóbb tudósaival. Ugyanúgy megtalálta a hangot Erzsi nénivel Sámsonházán, mint a botanika professzorával, Pócs Tamással, vagy éppen a Velemben ásató régésszel, Bándi Gáborral.”

9 / 10

Füzéren sorban bemutatkoztam a csapatot itt fogadó stábtagoknak. Szabados Tamás operatőr, Heincz László világosító és Juhász Árpád geológus. Micsoda nevek! Picit szégyelltem magam, hogy nem egyből, leérkezéskor tettem ezt meg, csupán valamivel később, mentségemre legyen mondva, nem találtam a helyem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Nekem ez nagyon új volt, körülöttem ültek vagy álltak azok az emberek, akiket eddig csak abban a filmben láttam, amelyet máig havi rendszerességgel megnézek, ha túrázni indulok, vagy éppen akkor, ha csak egyszerűen feltámad bennem a '70-es évek iránt érzett nosztalgia.

10 / 10

Aztán szépen lassan eljött a búcsú ideje is. A László-tanyánál hagyott autóinkhoz Faludi Sándor vállalta a taxizást. A Hegyköz kis falvait átszelve indultam haza. Egyszer még, utoljára, egy Bózsva feletti dombháton visszanéztem a Milic-csoport komor, vad hegyeinek irányába. Elakadt a lélegzetem. A táj fölé magasan kiugró füzéri vár mögött ködbe burkolózott a felvidéki táj, a Nagy-Milic jól ismert ormai sehol sem látszódtak. Mintha az egész, ami a mai napon velem történt, csak egy álom, egy látomás lett volna, amely egy pillanatra megmutatta magát, és most visszatér oda, ahonnan érkezett: a ködbe vesző múltba.

Szöveg és fotó: Konfár Tibor

Kapcsolódó cikkeink:

Szemlélet és útmutatás

Lépésről lépésre - Szabados Tamás
Lépésről lépésre - Sinkó László

Peták Istvánra emlékezünk - videó