Az elmúlt hetek viszonylagos későbbi ébredése után szokatlanul korainak hatott a háromnegyed hatos alarm. Ennek persze meglett a következménye, egy banális szófordulatból komoly dödögés alakult ki állandó túratársammal. A fagyos hangulat az autó melegedésével egyenes arányban engedett fel, és a Völgyhídról elénk táruló csoda a Tihanyi-félszigetről és a Déli-Bakonyról el is fújta mindkettőnk haragját.

A Pelso időjárásváltoztató szerepének köszönhetően hazulról „csak” mínusz háromban indultunk, de a hőmérő higanyszála fokozatosan egyre lejjebb kúszott. Mire az egykori bányászfaluba értünk, mely ma már csak árnyéka önmagának, mínusz tízig esett le a hőmérséklet.

Készültünk erre, és a vastag aláöltözet fölé beizzítottuk a síkabátjainkat, melyek ezúttal is jó szolgálatot tettek, bár ahogy nulla fok köré emelkedett a hőmérő, már majdnem túl voltunk öltözve.

A Balinkához tartozó településrész 2003-ban elhagyta a telep jelzőt, napjainkban Mecsérként használjuk a nevét. A falu jórészt az egyforma barakkokra hajazó bányászlakásokból áll. Az eredendően komfort nélküli házakat a múlt század ötvenes- hatvanas éveiben emelték a környékbeli bányákban dolgozóknak és családjaiknak. Az eocén program keretében aztán az 1970-80-as években újabb jelentős fejlesztéseket hajtottak végre az élüzemnek számító balinkai szénbányáknál, ekkor épültek a ma már szellemvárosnak számító készenléti lakótelepek.

Mecsér hajdanán a Klostenburgi rendház birtoka volt, híres fegyverkovácsok dolgoztak itt. Aztán a 19. sz. negyvenes éveiben felfedezték a környékbeli kőszenet. A fekete gyémánt gazdagságot sugalló erejének hatására 1842-ben a gróf Szapáry család aknát nyitott, és komoly fejlődés vette kezdetét. Mecséren a szocialista bányászeszme fénykorában iskola, orvosi rendelő, kultúrház és könyvtár is működött. Aztán ahogy kezdett leáldozni a szénbányászatnak, az élet is egyre szegényesebb lett. 2003-ban bezárták az utolsó bányát is a környéken, és megkezdődött a vegetálás.

Ezek a gondolatok jártak a fejünkben cihelődés és bemelegítés közben, majd megtettük a 2022-es esztendő első túralépteit. Rögtön egy emelkedővel kezdtünk, pár lépés elteltével elértük a „dohány-vegyesbót” kombónál a mozgalom pecsétjét, de az igazolást most későbbre halasztottuk, hisz sietni kellett, hogy elérjük Móron a 12 után pár perccel induló járatot, hogy minden a terveink szerint alakuljon.

A nagy trappolásban aztán meglett az újév első eltévedése is, benéztük a letérést, és vígan kapaszkodtunk a falu szélén lévő utcán. Jó 500 méter után lett furcsa, hogy nincsenek jelzések, rögtön tudtam, hogy eltévesztettük a jobbost. Mivel a domb alatti völgy mélyén egy vízfolyás található, melyen átkelni körülményes, így tartoztunk az ördögnek plusz egy kilométerrel.

Miután jó útra tértünk, a nevetlen vízfolyás völgyében, egy alkalmas helyen megkomponáltuk az indító fotót, és felöltöttük folyékony nagykabátjainkat, bár ezúttal szigorúan csak fél cent törköly volt a lélekmelengető, hisz ma még vezetni is kellett. A völgyben aztán elértünk egy végeláthatatlan kerítést, hisz egészen Mór határáig kerítések mellett, között fogyasztottuk a métereket.

Lapos, hosszú emelkedőkön kapaszkodtunk a Vadhányás 267 m magas csúcsa felé. Útközben többször visszanéztünk a Bakony hatalmas tömbjére, amely hatalmas párában úszott, de az alacsonyan lévő nap miatt esélyünk sem volt arra, hogy ezt fényképen is megörökítsük.

Egyszer aztán a piros jelzések a kerítés mögé szólítottak egy lelakatolt kapunál, de a terület gazdái a turistákról sem feledkeztek meg, mert egy meredek létrát ácsoltak abból a célból, hogy a vándor átkelhessen a különben leküzdhetetlen akadályon. Úgyhogy egy hevenyészett tornamutatvány következett részünkről.

Vígan fogytak a méterek, aztán újabb létrazsonglőrködés után megkezdtük a hosszú ereszkedést a Velegi-vízfolyás keskeny völgyébe. Útközben hozzánk csapódott rövid időre a lila Mária út nyomvonala is.

A patakocska vizenyős, lazább talajú völgyében méretes, befagyott tócsák közt haladtunk egészen a Feneketlen-tó környékéig, ahol előbb lövésekre lettünk figyelmesek, aztán az élénk sárga ruházatú vadászok is feltűntek. Vakaróztam, ennyire nem lehetek figyelmetlen, hisz mindig utánanézek a túrák tervezésekor az aktuális lezárásoknak, vadászatoknak, és kiírva sem láttuk a figyelmeztetést. Aztán a vadászatvezető megnyugtatott, hogy nyugodtan menjünk tovább, mert a P utat nem érinti a hajtás, az a vízfolyás mellett nyugatra haladva történik.

Megnyugodtunk, de azért szedtük a lábainkat, miközben kapaszkodtunk kifele a völgyből a hatalmas szántás és a Tárnoki-erdő között. Mögöttünk időről időre ropogtak a fegyverek, pihenni is csak akkor álltunk meg, amikor úgy gondoltuk, hogy már lőtávolon kívül értünk. Kicsit túlreagáltuk a dolgot, hisz más irányban volt a hajtás, de azért sose árt az óvatosság, bármikor keresztbe lőhet egy izgatott vadász, és az eltévedt golyó bárhol megállhat. Felspannolt hangulatban értük el a Nagyvelegre tartó, nemrég felújított országutat, melyen csak pár száz lépést tettünk meg, és belekezdtünk a Hancsátos-hegy hosszú megkerülésébe.

Gerincvándorlás vette kezdetét, kisebb-nagyobb hullámokon vetődtünk át a Tárnoki- erdőt védő kerítés mellett. Egyszer aztán balra fordultak a jelzéseink és elénk tárult a Vértes masszív, hatalmas tömbje. Karnyújtásnyira előttünk Mór és Csókakő, visszafordulva pedig a Bakony utolsó emelkedői magasodtak mögöttünk.

Fentük a fogunkat, micsoda képeket lő majd kedvesem, de már tudjuk régóta, ember tervez, Isten végez. Sajna elég párás volt a levegő, így csak átlagos felvételek készülhettek a távolabbi célpontokról. Befagyott tócsákat kerülgetve értük el majdnem a városba vezető országutat. Ugyanis pár száz méterrel előtte a jelzések egy keskeny erdősávba hívtak minket. Hát, ahogy beléptünk, meg is bántuk, hogy nem mentünk ki az útra és nem azon folytattuk.

Az ösvény ugyanis még ilyen vegetációmentes időben is körülményesen volt járható, rengeteg kidőlt fa, ágak és indák nehezítették a haladást. Küzdelmes pár száz méter volt, áldottam is magamban a kiötlőjét. Egy rövid kapaszkodóval értük el újból a Nagyvelegre tartó aszfaltcsíkot, melyen talán száz lépést tettünk meg, és elértük a Mórra bevezető zirci utat.

Tizenegy volt, innét még szűk 4 km volt a célig. Helyben vagyunk, el fogjuk érni a déli buszt! Felvezetőm azért bekapcsolta az utánégetőket, és csak úgy porzott a lábunk alatt az országút melletti apró kavicsos sáv. Mórra érve fotózkodtunk a helységnévtáblával, hisz az olyan trendi tud lenni. Wekerle Sándor városába az ipari területnél értünk be, üzemek, csarnokok és a készenléti lakótelep mellett ereszkedtünk a Móri-víz folyásáig.

Átkelve a vékony folyócska fölött, emelkedni kezdtünk a kedvező stratégiai és földrajzi fekvésű városban, mely már a kelta korban is lakott volt. Aztán

A honfoglalás környékén is szálláshelyül szolgált eleinknek, Szent István rendeletét követően templomos hellyé vált, de önállóságát hamar elveszti, és a stratégiailag fontosabb csókakői vár tartozéka lesz. A török iga alóli felszabadulás után Nádasdy Ferenc birtoka lett, de miután a bárót felségárulás vádjával kivégezték és birtokait elkobozták, királyi birtokká vált. Ezután kerül adomány gyanánt Hochburg udvari tanácsos kezére. Halála után özvegyének hagyatékából a kapucinusok német katolikusokat telepítenek a környékre. Az új telepesek nemcsak szorgalmukat, de a szőlőművelés tudományát is magukkal hozzák, ami azóta is a város és környékének egyik fő bevételi forrása.

A Rákóczi-szabadságharc sem kerülte el a települést, ezzel egyidőben pestisjárvány is tizedelte lakóit, valamint a tektonikus eredetű Móri-ároknál fekvő várost többször is erős földrengés rázta meg. A város felvirágzását hozta, hogy az a Lamberg család kezére került, ekkor épültek ma is látható műemlékei. Az 1848-49-es szabadságharc egyik szerencsétlen kimenetelű csatája is itt zajlott 48. dec. 30-án. Első bauxitbányája 1917-ben nyílt meg, majd 1950-től sorra nyíltak a környékbeli mélyművelésű szénbányák. Ennek hatására Mór dinamikus fejlődésnek indult és Fejér megye harmadik legnagyobb városává vált.

Átkelve a fagyos vízfolyás fölött kapaszkodni kezdtünk, újabb üzemeket elhagyva értük el a Déli Vasút által épített és 1860 júliusában átadott Székesfehérvár- Komárom vasútvonalat, amelyen éppen érkezésünkkor haladt el a menetrend szerint érkező BZmot, népszerű nevén majomringató. Miután a bakter feltekerte a hagyományos sorompót zöld utat adva gyalogosnak, járműnek egyaránt, pár lépés múltán kereszteztük a mindig forgalmas 81-es főutat, melyet a rengeteg súlyos baleset miatt gyakran emlegetnek halálútnak is. Kereskedelmi negyed mellett kapaszkodtunk a város centrumáig, célba értünk!

11.40 volt. Az igazolást elhalasztottuk legközelebbre, inkább betoltunk egy divatos szóval élve streetfood kaját az egyik grillbüfében. A gyors étkezéssel pár perccel a busz indulása előtt végeztünk, és fél egy után már újból Mecsértelepen toporogtunk. Bejött a terv! Felbattyogtunk a dohánybóthoz, elvégeztük az igazolást, ittunk a menő termoszunkból egy kávét. Alapesetben itt véget ér a túra, de nem ma!

Ugyanis a terv második része az volt, ha visszaérünk ezzel a busszal, akkor még átmegyünk a piroson Kisgyónra, hisz ez a szakasz még hiányzott, hogy a bejárt csík folyamatos legyen. Mi logisztikailag így gondoltuk ki, ma ez volt a legegyszerűbb. Egy gyors magnéziumtabletta után újból az országúton találtuk magunkat, pillanatok alatt elhagytuk a bányászfalut, és máris a most alig csordogáló, fagyos Gaja fölött keltünk át. Nemsokára az egykor hatalmas, ma szellemjárta vasúti rakódó torzói mellett battyogtunk. A környék szénvagyonát innét szállították a szerelvények a fővonalakhoz és környékbeli erőművekhez, rossz volt nézni az enyészetet.

Melankóliánkat aztán tovább fokozták a hatalmas, egészséges bükkfarönkök, melyek az utat szegélyezték. A hatalmas erdészeti gépek által fölszántott egykori szállítóúton nem volt egyszerű a haladás, félméteres gödrök, befagyott tócsákkal színesítve. Ezekre rálépni nem mertünk, mert nem hiányzott vizes bakanccsal tovább menni. Néhol erdőben bóklászva kerültük meg ezeket az akadályokat, de ahogy egyre feljebb jutottunk a csodás bükkösben, úgy lettek ezek egyre ritkábbak.

Ereszkedés közben a bükköst tölgyes váltotta, átkeltünk a Dültfás-patak nekem római kort idéző hídján, és nem sokára a KDP és az OKT kereszteződésében toporogtunk az információs tábláknál. Fonódó jelzések mellett, ismerős útvonalon rongyoltunk be az egykori bányászkolóniára, Kisgyónba, mely ma ugyancsak Csipkerózsika álmát alussza. Pedig adottságai okán komoly turistaélet zajlik errefelé.

A bányák bezárása után a barakkokat turistaegyesületek üzemeltették, de tőlük az állam a közelmúltban visszavette az épületeket és grandiózus tervek születtek valami csilli-villi létesítmény, központ felépítésére. Félő azonban, hogy ha egyszer ezek elkészülnek, már nem az egyszerű bakancsosokat fogják szolgálni.

Elmerengve vágtunk bele utunk utolsó két és fél kilométerébe, hisz Kisgyónba nem jár tömegközlekedési jármű. Kopott, kátyús aszfalton értük el Bakonycsernyén a Túra sörözőt. A következő járatig még bőven volt idő, így egy életem, egy halálom, stoppolásba fogtunk. Nem szokott ez bejönni, de most hamarosan felvett bennünket egy kedves pár, és átfuvaroztak Mecsértelepre. Háromnegyed három volt, és végeztünk! Kocsiba pattantunk, és alig múlt fél öt, már otthon kortyoltuk a jól megérdemelt Törley pezsgőnket, melyet jutalom gyanánt pukkantottam el.