Régen minden évben elmentem egy-két nagyobb teljesítménytúrára. Egyszerűen azért, mert a gyaloglás az én tempóm és azt tapasztaltam, hogy kb. a harmincadik kilométer körül elcsitulnak a gondolataim, kiüresedem és belém ömlik a természet. Valami olyasmi tudatállapot ez, mint a gondolatnélküliség.

1 / 4

Fotó: Gulyás Attila / MTSZ

Az elmúlt években a család és a munka mellett kevesebb időm volt túrázni, s a fókusz amúgy is átkerült a számomra ismeretlen hegyek és helyek felfedezésére, a „megismerés kalandjára”.

Nem, nem a fájdalom teszi, a lábaim rendben vannak, köszönik szépen. Igazából eszembe se jutna erről cikket írni, ha nem éppen most olvastam volna ki Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája című kiváló könyvét, s nem érezném pontosan ugyanazt, amit ő gyönyörűen leír. És amit azok a nagy öreg teljesítménytúrázók meséltek mindig, akiket anno, újoncként megkérdeztem, miért is csinálják mindezt.

2 / 4

Fotó: Typotex Kiadó

„A lábunkat beszippantja az ösvény”

„Végül is az ember azért nincs egyedül, mert mihelyt elindul, nyomban ketten van. Különösen, ha már sokáig gyalogolt. Mindig jelen van, még ha egyedül van is, főként akkor, ha egyedül van, a test és a lélek párbeszéde”. Igen, így indul minden teljesítménytúra: egy komoly önreflexióval, analízissel. „Gyaloglás közben az ember számot vet önmagával: korrigálja, kihívja, értékeli önmagát.”

Persze ebben a fázisban még társaloghatunk is, de ez egyre inkább valami furcsa búra alatt történik: „a gyaloglás valami egészen más: az ember semmi különöset nem érez a másik iránt, sem gonosz agresszivitást, sem fecsegő testvériséget. Csak jóindulatú segítőkészséget a balszerencse láttán”. Szóval egy idő után elcsendesülünk, legalábbis nekem egyre kevésbé van kedvem beszélgetni, inkább csak figyelek, de valóban, ha valakit meglátok az út szélén pihenni, mindig megkérdezem, hogy minden rendben van-e.

Kapcsolódó cikkek

Kalandregény a gombákról – Könyvajánló

Tovább

Elfeledett tudás, aminek ma is jó hasznát vennénk

Tovább

„Ha nagyon sokáig gyalogoltunk, ha a fáradtság már óriási, lassanként megszűnünk érezni. Ilyenkor, feltéve, hogy az ösvény többé-kevésbé jól járható, nem túl meredek, nem nézzük az utat, nem gondolkozunk többé, a lábunk átveszi a tudatunk helyét, ő választ támasztékot magának. Szinte álomban jutunk az út végére, és a léptünk egyre biztosabbá és gyorsabbá válik. A lábunkat beszippantja az ösvény, és az elménk lebeg”.

Közismert, hogy boldogságot okozó hormonok is termelődnek ilyenkor, de ez az az állapot, amelyet annyira imádok a teljesítménytúrákon, s amelyre rá lehet kattanni. Két dolog lehet hátráltató tényező ebben. A Mátrabérc például egy komoly és technikás terep, kifejezetten sokszor kell figyelni az ösvényre, ha nem akarunk elesni, ezért nehezebb elérni azt, hogy a lábunkat csak úgy beszippantsa az ösvény, több benne a sport.

3 / 4

Fotó: Tassy Márk / MTSZ

Mert a francia filozófus fontos megállapítása az is, hogy a gyaloglás „nem a futás könnyedsége, az izmok diadala a gravitáció fölött, a sportos test szuverenitása. A gyaloglás lebegése az, amikor a láb végül eggyé válik az úttal, és az elme elfelejti visszhangozni a láb fáradtságát”. Másrészt az egyes teljesítménytúrákon tapasztalható zsúfoltság sem kedvez annak, hogy az elménk lebeghessen gyaloglás közben. Ebből a szempontból talán a Mátrabérc sem a legjobb választás, bár idén nekem például kifejezetten szerencsém volt. A rendkívül színes felhozatalban azért könnyű olyan teljesítménytúrát találni, ahol nem tapossák le a sarkunkat minden kanyarban.

Arra most nem térnék ki, milyen révüléseim, látomásaim, „utazásaim” voltak már ebben az állapotban. Cserébe minden túrázónak nagyon ajánlom ezt a kiváló könyvet! Vannak benne kifejezetten olvasmányosan megírt esszék a gyaloglásról, és vannak szintén emészthető fejezetek híres filozófusokról, akik kifejezetten szerettek gyalogolni. Mert a zsenik gyakran gyalogoltak és sokszor így is alkottak.

Rousseau például azt mondja, hogy a boldogsághoz „egyenletes és mérsékelt mozgásra van szükség, amelyben nincsenek megrázkódtatások, se megszakítások”. „Ez a gyaloglás: az idő tempójához igazodni, ahogy egy gyerek lépteihez igazodunk. Nem azért gyalogolunk, hogy elüssük az időt, hanem hogy befogadjuk, hogy egyenként, másodpercenként leszedjük a szirmait” – ezt pedig már Frédéric Gros teszi hozzá, én meg ismételten csak igazat adok neki.

„Visszatalálhatunk a létezés tiszta érzetéhez”

A könyvet olvasva tényleg rádöbbenek, hogy pont olyan élményeket, érzéseket élek át én is hosszú, magányos gyaloglásaim alatt, mint amilyeneket az író érzékletesen leír. Amikor társasággal megyek, vagy amikor új helyeket fedezek fel és folyamatosan a térképet nézem, akkor nem, s pláne nem akkor, ha én vezetem a túrát. De egy teljesítménytúrán rá lehet hagyatkozni az útra: „azzal, hogy nincs más dolgunk, mint a gyaloglás, visszatalálhatunk a létezés tiszta érzetéhez, ismét felfedezhetjük az egyszerű örömöt, hogy élünk, amely áthatotta az egész gyerekkorunkat. A gyaloglás visszavisz bennünket a gyerekkori örökkévalóságokhoz: elcsodálkozni a nap szépségén, a fák magasságán, az ég kékjén. A gyaloglás a jelenlétet teszi hozzáférhetővé és üdvössé”.

„A gyaloglás mindig tisztelgés a táj előtt”

A Mátrabércnek a hegység gerincén végigfutó csodálatos útvonala azonban eggyel növeli a teljesítménytúrázás élményét, és ebben, legalábbis hazánkban, teljesen egyedi ez a túra, azt hiszem. Hazánk egyetlen igazi gerinctúrája ez ugyanis, legalábbis abban az értelemben mindenképpen, hogy tényleg egy tájakat elválasztó hegygerincet járunk be, ráadásul a teljesítménytúrán egész nap töményen az arcunkba zúdul ez a páratlan élmény.

A Mátrabérc útvonalát a kék M betű jelzi

4 / 4

Fotó: Dömsödi Áron / MTSZ

A gerinc meredek északi oldalának minden egyes leszakadásánál, minden egyes kőgörgeteges hegyoldalában és minden egyes mohos sziklájánál, a rétekkel csipkézett, menedékes déli oldal minden egyes panorámapontján az a döbbenetes látvány tárul elém, hogy a roppant Kárpátok peremén állok: egyik oldalon a végtelenbe nyújtózkodó Alföld, másikon a hegyek sokasága, az Északnyugati-Kárpátok fenséges hegysorozata. Sőt, így április derekán még annak is szemtanúja lehetek, hogy a tavasz eltérő sebességgel kúszik fel a hegygerincre a déli, valamint az északi oldalon. Ráadásul a túra végén, Szurdokpüspöki felett, a rettegett Muzsláról való ereszkedés közepette mintha egyenesen rágyalogolnánk az Alföldre…

Hiába, „a gyaloglás mindig tisztelgés a táj előtt” és ennek befogadásához „nélkülözhetetlen a jelenlét teljessége”, amelyet a teljesítménytúrázás monoton meditációja meg tud adni.