Fallóskúti villámvizit – Kiút az örvénylő spirálból
Mária-kegyhely égi megrendelésre, egy hitében megingathatatlan, elmegyógyintézetet is megjárt asszony, egy főállású remete és egy szürkeségbe dermedt, mégis egyfajta megváltással felérő hétköznap.
Ez az írás más, nem olyan, amilyenre sokan a cím alapján gondolnának. Na persze, a helyszín stimmel, tényleg Fallóskúton jártunk, egy olyan mátrai faluban, amelynek neve elválaszthatatlanná vált Magyarország legfiatalabb Mária-kegyhelyétől, ahol nem is olyan rég még szolgált hazánk egyetlen főállású remetéje, Paszkál testvér.
Szél Sándor (Paszkál testvér, akire több forrásban is Pascalként hivatkoznak, illetve ez a névalak szerepel az emlékkövén is) a Pest megyei Galgahévíz községében született 1942-ben. Nagyszülei és szülei vallásos emberek voltak, Sándor már fiatalon elkezdte tanulni az egyházi énekeket, rokonaival rendszeresen búcsúba járt. Az egyik róla szóló forrásból tudtam meg, hogy tizenhat évesen segítőnek állt a máriabesnyői kapucinusoknál, s ebben az időben már Budapestre járt dolgozni. Szakácsként tevékenykedett a Nyugati pályaudvar restijében – derül ki ebből a cikkből –, de húszévesen szörnyű, egy elromlott fékberendezésű vonat kisiklása miatt bekövetkezett baleset áldozata lett. Súlyos sérülései miatt egy esztendőt töltött kórházban, de már nem nyerte vissza soha egykori egészségét: leszázalékolták. Sándor fogadalmat tett, hogy amennyiben túléli a vele történteket, élete hátralévő részét Isten szolgálatában tölti. Huszonkét évesen (1964-ben) a híres mátraverebélyi kegyhelyre, Szentkútra került sekrestyésként. Három év múltán megnősült, házassága azonban válással végződött. Mivel az akkori szentkúti plébános közölte vele, hogy elvált ember nem töltheti be a sekrestyés pozícióját, nem harangozhat a templomban, Sándornak mennie kellett. Az elkövetkező időkben előbb két esztendőt a fővárosi szervita templomban (a Belvárosi Szent Anna-plébániatemplomban), majd tizenötöt a Fejér megyei Sárszentmiklóson (a hajdanán önálló települést 1969-ben csatolták Sárbogárdhoz) tevékenykedett mint sekrestyés. Egy zarándoklaton ismerkedett meg Kacsik Árpád mátraszentimrei plébánossal, aki arra kért, hogy Fallóskúton szolgálhasson. Paszkál testvér – akiről tudni kell, hogy a ferences világi rend, a harmadik rend (terciáriusok) tagja volt – 1991. augusztus 1-jétől egészen haláláig a fallóskúti Mária-kegyhely remetéjeként, gondnokaként, sekrestyéseként, nem utolsósorban pedig a hely legendájának fáradhatatlan, hitében megingathatatlan éltetőjeként teljesítette földi szolgálatát. Zarándokok ezreit fogadta az évek során, megannyi alkalommal kongatta meg a harangot, az örök élet e világban azonban neki sem adathatott meg: 2011-ben elhunyt. Szülőfalujában, Galgahévíz temetőjében helyezték örök nyugalomra. Ha kíváncsi vagy, milyen volt Fallóskút remetéje, kattints ide, és nézd meg a videót.
De nem elsősorban azért utaztunk el a Heves megyei Mátraszentimre községhez tartozó, annak központjától mintegy 6 kilométerre fekvő településre, hogy történeti adatokban, építészeti megoldásokban, miserendekben, búcsújárási statisztikákban és úgy általánosságban véve a Mária-kultusz misztikummal átszőtt rejtelmeiben mélyedjünk el, hanem azért, mert én már nagyon vágytam valamire:
egy mély levegőt szerettem volna venni, egy olyat, amelyet nem elsősorban a tüdejébe, hanem a lelkébe és az elméjébe vesz az ember, egy olyat, amelyre azért van szüksége, mert fullad.
Erre a levegővételre pedig nem akárhol szerettem volna sort keríteni, hanem valamiért éppen ezen a helyen. Magam sem tudom, pontosan hogy miért pont itt, csak sejtéseim vannak. Ha most valaki azt gondolja, hogy messzire gurult a gyógyszerem, hogy nekem is elmegyógyintézetbe kellene mennem, mint Klára asszonynak, a hasznosi látnoknak, akinek 1947-ben a Szűzanya feladatul adta, hogy induljon útnak, keressen fel útmutatásai alapján egy forrást, egy évre rá pedig építtessen kápolnát a csodatévő vízfakadás mellé, akkor javaslom, olvasson tovább, hátha egy mindannyiunk számára ismerős momentum bukkan fel a sztoriban.
Problémája mindenkinek van, kinek kisebb, kinek nagyobb, kinek egy, kinek több, a nyomasztó dolgok és a nehézségek kezelésében, na és persze a boldogság és az örömteli pillanatok megélésében meg vannak sikeresebb és kevésbé sikeres emberek. Sírás és panaszkodás helyett itt és most hirtelen kiírnám magamból dióhéjban mindazt, ami az elmúlt egy évemet meghatározta, formálta, befolyásolta.
Tavaly március óta home office-ban tolom a melót, egyébként kilenc éve én vagyok a nyomtatott magazinunk olvasószerkesztője és szaklektora, valamint több rovat gazdája, úgyhogy hozzá vagyok szokva a szöveggondozáshoz és az íráshoz; májusban szűk családi körben, a csákvári kertünkben tartottuk meg az esküvőnket, csak polgári szertartás volt, a templomit elmosta a járvány, pedig még jegyesoktatásra is jártunk; júliusban lenyomtunk egy globális lakásfelújítást némi külsős segítséggel és napi pár óra alvással; augusztus végén megszületett a kisfiunk, Soma, aki – bár hamarabb jött a vártnál – érkezésével rávilágított arra, hogy nem mi irányítunk, hanem valami más, talán a sors, egy felsőbb erő, a biokémiai folyamatok és a környezeti sztochaszticitás, a naplemente, az 5G, lényegtelen is, mert karjainkba vehettünk egy hús-vér csodát, aki színre lépésével egy új, számunkra korábban ismeretlen értelmet (is) adott az életünknek; októberben belém hasított az az évekkel ezelőtt már megtapasztalt felismerés, hogy aminek kezdete van, annak vége is lesz egyszer, keresztapám váratlan halála csak a kezdet volt, őt nagymamám követte, őt pedig egy újabb rokon, nagymamám testvére; szilveszterkor hálát adtunk az égnek, hogy együtt, immáron családként állhatunk a nappaliban, várva a 2021-et, visszaemlékezve azokra az időkre, amikor nem gyerekpezsgővel koccintottunk; januárban újult erővel vágtunk bele mindenbe, és felesleges, dátumhoz kötött fogadalmak helyett az éppen aktuális feladatokra próbáltunk koncentrálni, az álmainkat persze megtartva, de nem szüntelenül álmodozva. Nálam ez a dióhéj, abból a nagyobbacska fajtából.
Mindez, amit itt leírtam, soknak bizonyult számomra, nem találtam a helyemet, csak jöttek és jöttek a gondolatok a múltból, a jelenből, még a jövőből is, valahogy minden besűrűsödött, egy góccá lett, egy négy fal között örvénylő spirállá, amelyről éreztem: lehúz. Erre utaltam korábban is, annál a bizonyos levegővételes fejtegetésnél. Lánczi Péter kollégám, a Jelvényvadász és a Mesél a Térkép rovat gazdája jelezte, hogy a Mátrába készül, Mátrakeresztesre, hogy jégcsapos vízesések és érdekes barlangüregek nyomába eredjen. Csekkoltam a térképen, hová is menne, és akkor pillantottam meg a Bazársor, a Szent-kút és a Mária-kápolna felirathármasát a közeli Fallóskút településneve mellett. Úgy éreztem, együtt kell útnak indulnunk, nekem pedig feltétlenül el kell mennem a kúthoz, mert itt az alkalom, amelyet nem szalaszthatok el.
Indulásunk napjának reggelén szokatlanul energikusnak éreztem magamat. Semmit sem csináltam máshogy, mint korábban, nem volt se hidegebb, se melegebb, esett a hó, ugyanazt a teát és kávét ittam, mint mindig, de valahogy jobb volt az ízük. Arra jutottam, hogy a jelenségnek csakis az állhat a hátterében, hogy most valami új következik, hogy ez a reggel a fellélegzéshez vezető út első szakasza, a szabadság újbóli megtapasztalásának ígérete. Ezt azóta is így gondolom. Furcsa volt Petit megpillantani, amikor felém közeledett az Örs vezér terén: átkozottul rég találkoztam utoljára személyesen kollégákkal és barátokkal (a webkamerás online meetingeket és az applikációs képküldözgetést nem tekintem valódi találkozásnak, bár a semminél azért jobbak). A kézfogás persze kimaradt, de nagy örömmel töltött el, hogy ott áll mellettem az, akivel korábban elképesztően jó kiruccanásaink voltak. Soha rosszabb nyitást!
A Mátrakeresztesre vezető út nagyon hamar eltelt, végigdumáltuk az egészet, annyi megosztandó dolog halmozódott fel mindkettőnkben, hogy az valami hihetetlen. Peti nem vacakolt, alig álltunk be a parkolóba, már teljes menetfelszerelésben és térképpel a kezében indult is a közeli vízesés irányába. Szednem kellett a lábamat, hogy utolérjem, és közben azt gondoltam: végre itt van ez a nap, itt egy jó kis erdő, egy klassz kaptató. Sem az erdő, sem a kaptató nem tartogatott extrákat, régen úgy vágtam át az ilyen helyeken, mintha a konyhába mennék ki egy szokványos hétköznapon, most mégis mást éreztem. A semmi extrával nem kecsegtető egyszerre extra lett a maga valójában. Élmény volt az is, hogy rendesen le volt fagyva az ösvény, ezért ügyesen kellett rajta lépdelni, helyenként fától fáig, meggondoltan, nem kapkodva, nem úgy, ahogy otthon csattog az ember papucsban egyik szobából a másikba.
A vízesések pompás látványt nyújtottak, és a rafinált formákat öltő jégcsapok megint ráébresztettek arra, hogy a természet csöndben, mindenféle felhajtás nélkül is képes álomba illőt teremteni.
Felhágtunk egy magaslatra, ahol jeges szél fogadott minket, na meg a szürkeségében is fenséges panoráma, amellyel ott és akkor nem tudtam betelni. Az idő viszont szorított minket, hátravolt még az, amiért én valójában jöttem, de amikor ezt konstatáltam, azt is éreztem, hogy már egy ideje kapok levegőt, észrevétlenül bejutott a lelkembe és az elmémbe, már nem fulladok, de menni kell, mert én nem itt, hanem ott akarok (megingathatatlanság, fafejűség, gőg, tévút, avagy egyszerűen csak ragaszkodás ahhoz, hogy az első gondolat, az első megérzés a helyes?) lélegzethez jutni, függetlenül attól, hogy már nem szédít annyira a spirál.
Percek alatt átautóztunk Mátrakeresztesről Fallóskútra, ahol már a buszmegálló szomszédságában szembesültünk azzal, hogy a tesztgyőztes, négy évszakos abroncsainkat nyugodtan el lehet felejteni, ha egy lefagyott emelkedőre nem „nekifutásból”, tehát lendületből szeretnénk felmenni. Nem volt ezzel gond, szépen visszagurultunk az országúthoz közeli parkolóba, a biztonság kedvéért tettem egy jókora kődarabot a kerekek alá, aztán nekiveselkedtünk a Mária-kegyhelyre vezető, bő 700 m-es sétának. A zöld kör turistajelzés mellett számos tábla is segítségünkre volt a helyes útirány tartásában.
Csak egy kéményből láttunk füstöt felszállni, mindenhol csend honolt, de nem az a síri, hanem az a nyugalmat árasztó, az a szerethető csend.
A táblákra egy kicsit visszatérek, hiszen fantasztikus, hogy hányféleképpen lehet helytelenül leírni (Mária kápolna, Máriakápolna, Mária-Kápolna, MÁRIA-Kápolna) azt, hogy Mária-kápolna, de ennek kapcsán rögtön azt is le kell szögeznem, hogy a követendő irány kijelölése szempontjából ennek semmiféle jelentősége nincsen. Ez a nyelvi kekeckedés nálam szakmai ártalom, valahogy kezelnem kellene, mert a bodzaszörpöt szívesen megiszom, a sok hely itallapján szereplő „bodza szörp” ugyanakkor már nincsen annyira ínyemre. A Kápolna utcai bazársort és a nonstop italautomatát elnézve támadt egy-két gondolatom, ám szerencsére elillantak maguktól, mert a Gyertyános utca végén megállapítottam, hogy már csak lépésekre vagyunk a kegyhelytől.
Égbe nyúló, a napi történésekre fittyet hányó, sokat megért fenyőfák csoportja és egy szélesre kitárt ajtajú, szépen faragott kapu fogadja a Mária-kegyhelyre igyekvőket itt, a házaktól alig pár száz méterre, a Magas-Mátra északnyugati szegletében. Én közvetlenül a kapuban álltam meg, onnan pillantottam felfelé, hogy szemügyre vegyem a tetejét díszítő három szoboralakot. Van ebben valami átszellemülés, valamiféle tisztelet, hogy nem „ideálisan torzításmentes” perspektívából, mondjuk öt méterről szemlélődtem, hanem odalentről, a fejemet hátraszegve, szemeimmel az ég felé tekintve. Nem tartom magamat vallásos embernek, nem járok templomba, nem tudok egyházi énekeket, de van hitem. Erre nemrég ébredtem rá, bizonyára kellett hozzá némi stimulus. Abból pedig nem volt hiány mostanában. Egészen sokat ácsorogtam a Szentháromság-szobor tövében, példát véve Szent Lászlóról, Szent Istvánról és Szent Imréről, akik márványszoborként teszik ugyanezt már jó pár évtizede. Mátraszentimre, Mátraszentlászló és Mátraszentistván is itt van a közelben, úgy tűnik, nincsenek véletlenek. Az alapvetően a kék, a vörös és a szürke (fehér) árnyalataira építő, tűzzománc stációkban volt valami különleges, valami szokatlanul harmonikus, és ez az érzés akkor is megmaradt, amikor a koronaszerű kupola alatt álló, márványból faragott Mária-szobor előtt álldogáltam. A mögötte lévő kifolyókból nem jött a víz, lábai előtt nem égett mécses, mégis hosszú percekre magára vonta a tekintetemet. Nyugalmat éreztem. Talán a hely kisugárzása, talán az a pár madárhang, amelyek ottlétünk során felhangzottak, talán egyik sem, talán a látottak és a hallottak összessége, talán az a vágy, amely erre a helyre hozott. Nem tudom. Csak azt, hogy megkönnyebbültem.
A Béke királynéja templom és az Erdők királynője tiszteletére felszentelt új kápolna körbejárása során felelevenedtek a nap emlékei: a reggeli energikusság, Peti kollégám megpillantása, a végigbeszélgetett autóút, a Mátrakereszteshez közeli vízesés jégcsapjai, a magaslati jeges szél, a felismerés, hogy valami változott, már jobb, a faragott kapu, a Szentháromság- és a Mária-szobor, a megnyugvás, a tudat, hogy megkönnyebbültem. Érdekes, ezek az emlékek éppen akkor zárultak körré, amikor Klára asszony falra rögzített emléktábláját megláttam. Nem mindennapi az ő élettörténete.Szeretnék még visszajönni ide. Gyújtanék mécsest is. Hálából.
Csépe Klára a Nógrád megyei Hasznoson (a hajdanán önálló község 1984 óta Pásztó városához tartozik) született 1913-ban. Egy istenhívő parasztcsalád első gyermekeként látta meg a napvilágot, majd az évek folyamán kilenc testvére született, akik közül csak négyen maradtak meg. Öt elemit végzett el, és igen hamar megismerte a munka világát: testvéreit gondozta, ruhákat varrt nekik, a családi építkezésen vályogot taposott, téglát készített, részt vett az aratásban, rendszeresen kapált a földeken. Mindezt már 12-13 évesen megtapasztalta. Még a 16-ot sem töltötte be, de akarata ellenére férjhez adták a szülei. Egy falubéli férfi, az alkoholproblémákkal küzdő Sánta László vette el Klárát, aki urához és annak családjához költözött. A gyermekáldás sem váratott sokat magára: kisfia 1930-ban, kislánya hat évvel később született. László 1942-ben vonult be a seregbe, ekkortájt kezdődtek felesége látomásai, aki hosszú ideig semmit sem tudott férje hogylétéről. Öt esztendővel később – 1947. július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján – megjelent neki a Szűzanya, akit már korábban, 1944-ben is látott. Klára a következőképpen emlékezik vissza erre a napra naplójában:
„1947. július 2-án kint voltunk a mezőn búzát aratni. Beesteledett, hazamentünk. Voltak jószágok, elvégeztünk és lefeküdtünk. Én fenn maradtam, imát végeztem, a szent rózsafüzért, utána még háromszor az Úrangyalát. Akkor láttam a jó Szűzanyát rózsaszín ruhában, és a világoskék palást volt rajta. A lába mezítláb volt. Egy tájat mutatott, ott láttam egy forrást. Ő a forrásra mutatott, és így szólott: »Itt van egy gyógyforrás, neked nem szabad elhanyagolni, meg kell keresni!« Akkor mindjárt nem mentem keresni, utána 10-én a férjemmel mentünk, meg is találtuk. Minden úgy volt, amint a Szűzanya előbb megmutatta.”
Klárának ettől fogva sok látomása volt, a Szűzanya újból és újból megjelent előtte: volt, hogy gyámolította, volt, hogy kéréssel fordult hozzá. A hasznosi látnok asszonyt 1949 és 1954 között kétszer Gyöngyösön, egyszer Gyulán, egyszer Lipótmezőn, illetve ez utóbbit megelőzően –naplóbejegyzései szerint – egyszer a budapesti Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem (az intézmény neve 1950 óta Eötvös Loránd Tudományegyetem) vetették alá pszichiátriai, elmeorvosi kezelésnek, de semmilyen terápiával vagy módszerrel nem sikerült rábírni arra, hogy hitét megtagadja. Harmadik gyermekét, egy leányt, az első elmeosztályi tartózkodása idején szülte meg Gyöngyösön 1949-ben. Mindezt Jádi Ferenc és Tüskés Gábor A népi vallásosság pszichopatológiája – Egy hasznosi parasztasszony látomásai című tanulmányából tudtam meg, amely ide kattintva érhető el, ha valakit mélyebben is érdekel a téma. Csépe Klárának sok szenvedésben és megaláztatásban volt része, követői azonban nem kételkedtek sem a jelenéseiben, sem a szavában. A csodálatos fallóskúti gyógyulásoknak hamar híre ment, s a forrás „felfedezését” követő második évben már ezrek látogattak el a kis vízfakadáshoz. A Szűzanya hasznosi kiválasztottjától 1985-ben vettek végső búcsút a hasznosi temetőben.
– 1947: Csépe Klára rábukkan a Szűzanya által mutatott forrásra Fallóskúton.
– 1948: a Szűzanya kérésére kápolna épül a csodatévő forrás mellé.
– 1948: elkészül az életnagyságú Mária-szobor a Szűzanya kérésére.
– 1949: a Szűzanya arra kéri Csépe Klárát, készíttessen Szentháromság-szobrot.
– 1987: „egyházi kézbe” kerül a kegyhely.
– 1988: új torony épül a régi kápolna mellé.
– 1989: felépül az új kápolna.
– 1990: az új kápolnát az Erdők királynője tiszteletére szentelik fel.
– 1992: elkészül a szabadtéri keresztút.
– 1995: megkezdődik a szabadtéri díszkút építése.
– 2006: felszentelik a négy éven át épült Béke királynéja templomot.
fallóskút / Mária / Mária-kegyhely / templom / kápolna / Mátra / Magas-Mátra / Mátraszentimre / csoda / zarándok / zarándokhely / jelenés
Varázslatos túra a mátrai „köderdőben”
2024.10.18.Szakadó eső, tejfehér köd, vadregényes patakvölgy, gombák, szalamandrák és egy híres rom; ezen a mátrai túrán minden volt, ami izgalmassá tehet egy kirándulást. Egy dolgot kivéve: kilátásban ezúttal sehol nem gyönyörködhettünk. A ködös erdő hangulata azonban minden elmaradt gyönyörű panorámáért kárpótolt bennünket.
→ Tovább
Kipróbáltuk, milyen ciklonban biciklizni, és nem jó
2024.10.01.Egy nap is elég volt Boriszból, így Bátaszékről Orfűig jutottunk el egy izgalmas, változatos vonalvezetésű túrán.
→ Tovább
Egésznapos túra végig a Geresden át
2024.09.25.Sokan talán azt se tudják, merre van a Geresdi-dombság, pedig igazán csodálatos túrahelyszín. Kedvcsináló következik.
→ Tovább
