Fel Bánkútra!
Az OKT ezen szakaszán a szerény emberek hamar megkapják a Bükktől az első pofonjukat, szerénységem sem járt másképpen, hisz a Vár-forrás után pár lépéssel jött az első átszálló, amit aztán a csúcsig jó pár követett. A meredély nem egy szakaszán jelzéstő jelzésig vánszorogtam, és tartottam pihenőt. Úgyhogy ezzel a szakasszal csak óvatosan, jár a tisztelet a hegynek!
Lillafüred érintésével szerpentines, hol gondozott, hol kritikán aluli hegyi úton érkeztünk meg a kék talán egyik legikonikusabb ellenőrzőpontjához, Mályinkán a Sanyi kocsmához. Beállítottuk koffeinszintünket, alkoholmentes sörrel melegítettünk. Illedelmesen elkértem a stemplit, és még az újfajta kohászosra is rákérdeztem. Csodás lenyomatokkal lettünk gazdagabbak, és eltökéltem, hogy visszafele is lesz egy szép ereszkedésünk Bánkútról.
Majd megtettük az első lépéseket az első dombon, melynek sziklás talaját már az Ősember is koptathatta, mivel Mályinka környéke bizonyítottan lakott volt már az őskorban is. Írásokban először 1254 környékén találkozunk akkori nevével, mint a dédesi vár birtoka, és mint ilyen, királyi birtokként funkcionált.
Első református temploma 1740 környékén épül, de az hamarosan tűzvész áldozata lesz. A ma is látható torony nélküli templom 1785-ben épül meg. A templomhoz II. József türelmi rendeletének megfelelően tornyot nem építhettek, ezért az élelmes szlovák atyafiak a szomszédos dombhátra emelnek egy fából ácsolt fa haranglábat, mely mára Mályinka jelképévé vált.
Aztán a nagy nézelődésben el is rontottuk az útvonalat, nem keltünk át egy nevesincs csermelyen, hanem annak jobb partján trappoltunk addig, mígnem egy kerítés állta utunkat. Persze rögtön csörgött a tantusz, uzsgyí vissza, patakátkelés, ma először, és meg is kezdtük a hosszú kaptatást. A Begyeleg-kilátóhoz vezető letérőig házak, gyümölcsösök közt vezetett az ösvény. Ma sajnáltuk az erőt a kilátóhoz vezető rövid kaptatóra, de nem spórolás végett, hanem azért, mert a kilátó a trehány kivitelezés végett már sokadszor életveszélyes, a látogatás időlegesen tilos. Elgondolkodtató, hogy az 2014-ben uniós forrásokból épített, csodás kilátást nyújtó 5 m magas kilátószintű messzelátó, hogy juthatott az átadásától nem egészen 8 esztendő alatt erre a sorsra. Hallottam a faluban anekdotákat erről, tippjeim is lennének, de ezek nem ennek az írásnak a témái.
Csak egy röpke pillantás a kilátóra, és máris kapaszkodtunk tovább, hogy pár száz lépés megtételét követően vagy 150 méternyi aszfaltot kapjunk a lábunk alá a Lillafüredre vezető országúton. Itt jelezte egy düledező tábla, hogy a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság területére léptünk.
A lehetőségekhez képest be is gyújtottuk a rakétákat, hogy szépítsük az átlagunkat, hisz tudtuk a nap második szakasza nem lesz ilyen gyerekjáték.
Lassan egyre dúsabb lett a vegetáció, a partoldalak is meredekebbé, sziklásabbá váltak, megérkeztünk a Baróc-patak völgyébe. Meglepően vadregényes a kicsiny patak szurdoka, nagy esőzések, hóolvadás után látszik, hogy zabolázatlanul hömpölyög az a hegy lábához. Pár kidőlt fa, kisebb sziklák állták utunkat, aztán a Pirító-kő hatalmas tömbje késztetett megállásra. Be is szűkült a völgy, elgondolkodtam, micsoda munka volt, és hány évezredig tarthatott, míg ez a kicsiny patak áttörte a fölénk tornyosuló ormot. Hangulatos sétával értük el a Vár-forrás letérőjét, mely a kéktől csak pár méter, és üde, friss vize mindenképpen letérésre csábít. Leöblíthetjük az eddigi út porát, frissíthetünk, és feltölthetjük készleteinket a jéghideg forrásvízzel.
Mi is megtartottuk szokásos forrásproceduránkat, kicsit fújtunk a megviselt foglalatú forrásnál, melyet, ha jól emlékszem, kazincbarcikai turisták emeltek „Felszabadulásunk” 30. évfordulójára. Patakátkelés után rövid dzsungelharc következett, és újra zárt bükkösben találtunk magunkat, útban a Dédesi-Kisvár nyergéhez. Túráink előtt old school módon mindig írok egy lapocskát az előttünk álló rövidebb (max 2-3 km) szakaszokról, csak hogy tudjuk, mi vár ránk. Nos, ez az itiner most azt mondta, hogy a következő 700 méteren több mint 130 méteres szintemelkedés vár ránk! Ez nagy általánosságban majd 20%-os meredekség, igen ám, de az eleje és a vége kissé laposabb volt! Úgyhogy az első, már említett tasli nagyon hamar megérkezett.
Kedvesem nem ennyire puhány, jobban bírja az emelkedőket (is), így megbeszéltük, majd a nyeregben bevárja a gyengébb láncszemet.
Küzdelmes egy szakasz volt, és bizony a legmeredekebb részen tényleg jelzéstől jelzésig vánszorogtam. Rohadt meredek egy etap volt, nem lehet mit szépíteni rajta, de egyszer csak megláttam az útjelző táblát a nyeregben. Felértem! Kedvesem persze, hogy elsütötte az olcsó poént: „Mehetünk tovább, én már pihent vagyok.” Terveink szerint ki akartunk menni a Dédesi-várhoz (időnkbe belefért volna), de előző este olvastam, hogy húsvétkor a még épen álló egyik falrész leomlott, ezért a nemzetipark-igazgatóság arra kéri a turistákat, hogy lehetőség szerint halasszák el a vár látogatását. Így ez kimaradt, lehetőség van még a Kisvár sziklájára felmászni, de ez már technikásabb rész, nem biztos, hogy nekünk való.
Ezért csak a Kisvár szikláját néztük meg távolról, és pár mondatban felelevenítettük a Dédes fontosabb tudnivalóit. A várat IV. Béla hűséges alattvalója, az Ákos nembeli Ernye bán építtette. Az 1300-as évekre királyi birtok, ekkor komoly erősítéseket hajtanak végre az erődítésen. Eztán adományként a Pálóczy család kapja meg hűségükért. 1567-ben a temesvári basa komoly sereg élén ostromot indít a stratégiailag fontos helyen álló vár bevételére.
Reggel a törökök beözönlenek, és az időzített robbantás több mint 400 muszlim katona halálát okozza. A basa mérhetetlen dühében aztán földig romboltatta a várat, azóta csupán pár faltöredék dacol az idő vasfogával. A Kisvár-hegy is a vár része lehetett, egy fellegvár állhatott a csúcson. A 20. században kisebb állagmegóvásokat hajtottak végre, de azóta semmi nem történt, csak romlik tovább az állapota.
Szó, mi szó nagyon jólesett a rövid szusszanás, frissítés, és lassan a levegőszintem is beállt, a zihálás is elmúlt. A nyeregtől jóleső, kényelmesen emelkedő ösvényen kapaszkodtunk hatalmas bükkök és sziklák alatt a beszédes nevű Vásárhely-kőig, ahol rövid kitérőt téve csodás panoráma tárult elénk a sziklapárkányról. Bizony ez megint földbe gyökerezős, maradásra csábító kilátópont, ahova gondos kezek egy kis padot is ácsoltak. Nosza, ezt ki is használtuk, és a páratlan kilátást élvezve majszoltunk el egy szendvicset, erőt gyűjtve a továbbiakhoz.
Ez is egy olyan helyszín, ahonnét nehéz továbbindulni, hisz az elénk táruló csodák magukhoz ragadnak, és nem is érezzük az idő haladását. Az erdőfürdőt az ilyen pontok valóságos wellness-komplexummá varázsolják, kitisztítva elménk, lelkünk a mindennapok zaklatottságából.
A következő etapon aztán egy nagy-nagy időugrással sok ezer évet ugrottunk az időben visszafelé! Ugyanis, mint az ásatások során kiderült, a Verepce (Verebec)-várként ismert területen már a vas- és a bronzkorban is éltek eleink. Erről legjobban, a hegytető oldalában, a völgyek irányába kialakított mesterséges teraszok (számuk több százra tehető) árulkodnak, melyek valóságos hálózatot képviseltek. Minden egyes ilyen területen 1-1 ház állhatott.
Az akkor itt élt emberek a Bán-patak völgyében bányásztak gyepvasércet, melyből vasbucákat készítettek, ez a technológia egészen az Árpád-ház kihalásáig használatos volt.
Még belegondolni is félelmetes, hogy az akkori fejlettségi szinten milyen eszközöket, módozatokat használtak a teraszok, épületek és bucák kiépítéséhez, üzemeltetéséhez. A hegyoldalba évezredekkel ezelőtt kialakított sáncok, árkok, falak nyomai arról is árulkodnak, hogy a teraszok egy hatalmas erődtelepülés szerves részei voltak. A monumentális szkíta földvár legépebben maradt hatalmas védműveit a Verpece-tető nyergében az ún. Vaskapu környékén láthatjuk.
Na, itt aztán jól nézelődjük ki magunkat, mert innét aztán jön a hadd el hadd! Másfél kilométer alatt 200 m szintemelkedést kell legyűrnünk az 1983-ban épült Bánkútra tartó műútig az Ördög-oldalon. Már maga a hely neve is sokat elárul, de ezt meg kell élni!
Bizony nagyon gyorsan már a fülünkön is vettük a levegőt, visszatért az oxigénhiány! Pedig taktikusan indultunk neki, öregesen, tényleg lassan, kis léptekkel, de az emelkedő nem viccelt!
Kedvesem lényegesen fittebb, és sokkal kisebb hordót cipel a hasán, mint szerénységem, ezért mondtam, nyugodtan menjen, aztán majd az országútnál megvár, addig fényképez, nézelődik, míg felvánszorgok. Röpködtek azok a már említett nyaklevesek, és hamar eljött az idő, hogy jelzéstől jelzésig kapaszkodtam, ott fújtam 10-15 másodpercet, aztán tovább a következő jelig.
Valóságos felüdülés volt kiérni a Darázs-kő lápa tisztására, bizony a pólóinkból csavarni lehetett az izzadságot, pedig az erdőben kellemes volt a hőmérséklet, jó pár fokkal volt hűvösebb, mint a völgyben vagy később a fennsíkon.
Erőt gyűjtöttünk, és nekivágtunk az utolsó etapnak. A Bánkúti síházig, kellemes erdei úton szinteztünk, ez már gyerekjáték volt. Mikor megpillantottam az épületeket kitört a már szokássá váló csatakiáltás, amit a cél előtt szoktam elüvölteni. Most a szokásostól is hangosabb és büszkébb volt. Hisz tényleg jó időt nyomtunk felfele, az itiner által adott szintidőt nem használtuk ki, bő negyedórával voltunk gyorsabbak! Meg is veregettük egymás vállát, örömcsók is csattant, és a gyengébbek még talán egy könnycseppet is elmorzsoltak szemük sarkában.
A turistaház étterme zárva volt, ezért a csontszáraz Bán-kút régi foglalata előtti padon táboroztunk le. Igaz, még nem voltunk a csúcson, de kicsit előrehoztuk a procedúrát. A csúcscsoki mellé ezúttal csúcspezsgő is dukált, ha már hősiesen felcipeltem két kis flaskával. Aztán hazaiból kajáltunk, beállítottuk koffeinszintünket, elvégeztük az adminisztrációt, és élveztük a 900 méteres magasság adta nyugalmat, csendet, és hát elmerengtünk Bánkút hányatott sorsán. Kezdjük azzal, amiről Bánkutat a legtöbben ismerik, a sípályával.
Bánkutat a múlt század elejéig csak vadászok, erdei munkások és „bujdosók”, szegénylegények ismerték, látogatták.
A turistaság kialakulásának hajnalán is második vonalas célpont volt, hisz az akkor még hazánkhoz tartozó magashegységek (Tártra) vitték a prímet. Aztán Trianon drámáját követően hazai középhegységeink, így a Bükk is jelentősen felértékelődtek. Ezekben kezdték el kialakítani a jelzett turistautakat, és hamarosan igény mutatkozott egy menedékház építésére a körzetben. Pallavicini Alfonz őrgróf a birtokából ajánlotta fel a bánkúti területét a Diósgyőri Vasgyár turistáinak. Az épületet 1930 októberében vehette birtokba a szakosztály. A Bükk- fennsík turistaforgalmát és a téli sportok beindulását is ezen időtől számolják.
Bánkutat a kiváló hóviszonyok végett hamar felfedezték a téli sportok szerelmesei is, ezért komoly sportbázis épült ki, sífutó és lesiklópályával, de a kínálatban szerepelt ródlipálya és síugró sánc is. A turistaház mellett több melegedő és szálláshely is épült, melyek magas kihasználtsággal üzemeltek.
1945 után fokozatosan vesztett népszerűségéből, a fejlesztések elkerülték, lassú visszafejlődés vette kezdetét.
Miután megépült az elérését könnyebbé tévő országút, újból lassú fejlődés kezdődött, a turistaházat felújították, megnyílt a modern Fehér Sas Panzió. Azonban a klímaváltozással, szerényebb és rövidebb havas időszakok köszöntöttek be, ami egyáltalán nem kedvezett az ország legjobb adottságú síterepének. Míg sokkal rosszabb lehetőségű sícentrumokba ömlött (ömlik) a befektetői tőke, addig ezek valamiért Bánkútot messze elkerülik. Hóágyúzni nagyon korlátozottan tudnak, és sajnos a természetes hó hiánya nagyon behatárolja a szezont. Elgondolkodtató, hogy ez miért van így. Lehet érvelni természetvédelmi értékekkel a hóágyúzás hiányát, de hát más terepek is hasonló területen vannak, és mégis dübörögnek ezerrel, nem is beszélve a Lajtán túlról!
Jól kifüstölögtük magunkat, megvizsgáltuk a tétlenségre kárhoztatott ratrakokat, a méteres fűben álló sípályákat, és felbattyogtunk a Fehér Sashoz. Más világba érkeztünk! A kihalt, vegetáló turistaház után a panzióban dübörgött az élet, telt ház volt! Így is lehet ezt csinálni. Kikaptattunk még a Bálványra (956 m), mely a Bükk 2., újabban már csak 3. legmagasabb csúcsa. A Petőfi-kilátónál szerénységem a legendás tériszonyának köszönhetően csak lentről gyönyörködött a korlátozott panorámában, és irigykedett kedvesére, aki majdnem a csúcsáig bevette a legendás kilátót, melyről „fél” Északkelet- Magyarországot belátta, nem is beszélve a szlovák hegyekről.
Teljesítménytúrázás kutyával
2024.12.04.Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ Tovább
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
