Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy hétköznap délelőtt indultunk útnak, amikor jóval nagyobb rá az esély, hogy csak kevesen járják az erdőt, főleg, ha az messze esik a főváros vonzáskörzetétől. Szerencsénk is volt, mert kifogtuk a hidegfront előtti utolsó klassz kirándulóidőt, így kellemes, tavaszias, madárcsicsergős körülmények között hagytuk ott a kocsit a Bakonybélhez közeli Gerence-völgyi autóspihenőnél. Már ekkor pofáncsapott minket a tavasz, a patak hídján átkelve ugyanis hatalmas hóvirágfoltokkal találkoztunk. Mint később kiderült, utunk mentén itt nőtt a legtöbb a jellegzetes tavaszköszöntő növényből, ezért akár felesleges is lett volna nekivágni a kicsivel több, mint 8 kilométeres kirándulásnak.

Mi azonban nem csak ezért indultunk: számítottunk a hóvirágokra, de úgy tudtuk, hogy egy nagyon szép tőzikés is rejtőzik valahol az erdőben, plusz ott volt a Hubertlaki-tó, azaz a híres bakonyi Gyilkos-tó, amihez már ezer éve szerettünk volna eljutni. Nem spoilerezem el, végül melyik váltotta ki belőlünk a nagyobb ámulatot. Ha a nyomdokainkba lépnél, egy dolgot ígérj meg: a tőled telhető legjobban vigyázol a tőzikékre.

Meseerdődíszlet egy karnyújtásnyira a Hubertlaki-tótól

A kék kereszt jelzésen haladtunk tehát első úti célunk, a remélt virágrengeteg felé, eleinte vöröslő sziklák és domboldalak között baktatva. A tavasz még nem tört be teljesen, a fák mindenhol éppenhogy csak elkezdtek rügyezni mostanság, ezért még itt is többnyire kopáran magasodtak az ég felé. Ennek ellenére a levegőben már érezhető volt az a zizegés és zsongás, ami ilyentájt annyira csábító a természetben. A tóig (és a tőzikésig) mindössze nagyjából 3 km-t kell megtenni jó széles és kényelmes erdei úton, ráadásul szintemelkedés sincs sok, így a túra teljesen kisgyerek-, kiskutya- és nagymama-kompatibilis. A sártengert itt-ott még kerülgetni kellett ugyan, de nem flip-flop papucsban vágtunk neki, így ezzel sem volt különösebb problémánk.

Egy kereszteződésnél tábla jelzi, hogy az egyik irányban a tó, a másikban pedig „Hubertlak” található. Mi az utóbbi felé indultunk: a tőzikék fehér virágai már messziről integettek a fák közül, és minél közelebb értünk, annál többet és többet láttunk kibontakozni az idilli patak menti erdőrészen.

Három évvel ezelőtt jártam az azóta (hozzáteszem: nem véletlenül) rendkívüli módon felhype-olt Csáfordjánosfán, ahol végeérhetetlen tőziketengeren legeltetheti a szemét az ember. Tagadhatatlan, hogy annak is megvolt a maga varázsa, főleg, mivel akkoriban még nem fedezte fel magának ilyen mértékben a nagyközönség. Ugyanakkor ez a kisebb, de sokkal hangulatosabb tőzikés erdőrészlet a rajta keresztülcsordogáló patakkal sokkal jobban belopta magát a szívembe. Sokáig egymagunkban csodálhattuk az elénk táruló látványt, és később is csak egyetlen család érkezett, akik szintén óriási lelkesedéssel fedezték fel a milliónyi fehér virágot.

Nem tudom pontosan, mennyi időt töltöttünk itt a tőzikerengeteget bámulva és fotózgatva, de szerencse, hogy nem terveztünk nagyon hosszú túrát, akkor ugyanis rendesen kifutottunk volna az időből. Amikor elteltünk a látvánnyal, átsétáltunk a tőzikés szomszédságában lévő Hubertlaki-tóhoz, ahol egy teljesen más dimenzió nyílt meg előttünk.

Zombiapokalipszis után

A lágy harmóniát és végtelen nyugalmat árasztó tőzikés erdő után a Hubertlaki-tó olyan élményt nyújtott, mintha egy zombiapokalipsziskor letarolt tájba érkeztünk volna.

A tó eredendően vaditatónak készült, és az 1980-as évek közepén alakították ki az egykori égerest elárasztva, ennek köszönheti kísérteties kinézetét. Egy mesterséges gáttal zárták el a völgyet, amiben található, és a Hamuházi-séd forrásai táplálják. A nevét a közeli Hubertlakról kapta, „gyilkosnak” pedig a híres erdélyi rokona után nevezték el, amire nagyon hasonlít (ott egy fenyőerdőt árasztott el a víz). A tóban gőték, ritka kétéltűek (pl. sárgahasú unka) és vízi madarak élnek, utóbbiak közül egy ijedős tőkésréce-párt figyelhettünk meg ottjártunkkor, de a kihelyezett tábla tanúsága szerint például nagy kócsagok is megfordulnak itt. A halak úgy kerültek a tóba, hogy a madarak a vízbe ejtették az ikráikat – tudjuk meg szintén a tájékoztató szövegből.

Harkály vagy predator?

Innen egy izgalmas, jelöletlen úton vágtunk neki a rengetegnek, a Vörös János-séd völgyét megcélozva. Errefelé már tényleg egy lélekkel sem találkoztunk, vaddisznónyomokkal és –túrásokkal viszont annál inkább. El is méláztunk rajta, mit tennénk akkor, ha összefutnánk a kocával és csíkos vadmalacaival - én nagy valószínűség szerint sikítva menekülnék, de a Budakeszi Vadaspark azt állítja, nem ez a jó megoldás: inkább hátrálni kell, és lehetőség szerint elsétálni. Füleltünk is, hátha röfögést és csörtetést hallunk, de szerencsére semmi ilyesmire nem került sor. Az erdő csendjét csak a madárcsipogás és a fakopáncsok buzgólkodásának a zaja törte meg. Persze, mivel a harkályt a maga valójában nem láttuk, ugyanakkora eséllyel lehetett akár egy predator is a zaj forrása. Vele sem találkoztunk, ezért ez már sosem fog kiderülni.

Rövidesen rátértünk a piros sávjelzésre, vagyis a Közép-Dunántúli Piros túraútra, ami éppen a Vörös János-séd mellett haladt. Ezen tettük meg a maradék kilométereket egészen vissza a kiindulási pontig. Itt ismét találkoztunk néhány hóvirággal, de érdekes, lila szirmú növényekre és egy árva szártalan kankalinra is rábukkantunk.

A terület fokozottan védett, és ritka élőlényeknek ad otthont, például kövi rákoknak, illetve pettyes- és alpesi gőtéknek. A vadregényes hangulatot a mocsár, az elvadultabb vegetáció és az ide-oda kanyargó patak kölcsönzi a helynek. A Vörös János-séd egyébként a Gerence középső szakaszának a mellékága, Királykapu közelében ered nagyjából 325 méteren, és Odvaskő-pusztánál a Gerencébe folyik.

A szintén nagyjából 3 km-es szakaszon néhány patakátkelésre is számíthatunk, végül pedig egy mesterségesen felduzzasztott, kis tavacskát vehetünk szemügyre, ami állítólag nyáron a leglátványosabb, mert ilyenkor szépen benövik a vízinövények, és rengetegféle színben pompázik. A szemfülesek kiszúrhatják a hajdani bakonyi erdei vasút nyomait is az úton, ami egykor errefelé vezetett: hol egy talpfa, hol egy rövidke sínszakasz tűnik fel a földbe ágyazódva. Mi ez utóbbit a túránk utolsó méterein fedeztük fel, öt perc múlva pedig már ismét a parkolóhoz közeli hóvirágmezőt csodáltuk.

A cikk először 2022 márciusában jelent meg.