Mire 65 km után odaértünk a Pusztamarótra, én is úgy éreztem magam, mint akin átgázolt a török sereg. Sötét volt már és hideg. Lerogytam egy fapadra. Szinte éreztem, ahogyan sejtjeim fuldokolva tátognak táplálék után. Próbáltam kolbászt enni, de majdnem kihánytam. És még hátra volt 36 kilométer. Lesz-e erőm hozzá?

 

 

A Kinizsi Százasról egy sörözésen hallottam először részletesebben. Nagy Zoli kollégám mesélte el élményeit (amit itt egyébként írásban is meg lehet találni), és egyből megfogott a túra, de annyira, hogy rögtön szervezkedni is kezdtem az idei májusira. Az indulás napjáig számosan jelezték, hogy velem tartanak, de ahogy közeledett a dátum, úgy fogytak az emberek. Végül ketten maradtunk Fiantok Danival, akivel már korábban is elkövettünk egy meredekebb videós túrát az ausztriai Königsjodleren.

Szombat reggel indultunk Békásmegyerről, a Veres Péter gimnáziumtól reggel 6 óra 45-kor. A nevezésnél iszonyú sor állt, a résztávosokkal (Kinizsi 25, Kinizsi 40) együtt összesen nagyjából 1500-an indultak neki az útvonal első hegyének, a Kevélynek.

Kinizsi Százas nagyobb térképen való megjelenítése

 

Az útvonal ismerős volt, az előző hetekben végigjártam két ütemben: először a 36 kilométeres pilisi szakaszt Békástól Dorogig, majd belerángattam szegény barátnőmet a Dorog-Tata közötti 65 kilométeres második szakaszba. Végigmentünk, de ennek az lett a végeredménye, hogy közölte: ő többet egy métert sem tesz meg velem hegyen vagy erdőben. (Lenti kép: Békásmegyer és a Duna csíkja a Kevély-gerincről.)

 

A Kinizsin minden más volt, mint a korábbi bejáráson. A Kevélyre (534 m) egy megszakítatlan emberfolyam kígyózott fel, jó erős tempóban. Úgy sodort a lendület és a széles jókedvvel hömpölygő tömeg, hogy észre sem vettem, hogy már a Kevélyről lefelé tartunk.

1. Napos oldal - a derűs rész

Már az elején megfigyelhető volt a széles szakadék a hightech szerkóban, gépkocsi kísérettel (szakszóval depózással) induló, és az ortodox - viszem az egész motyóm a hátizsákban - túrázók között. Mi az utóbbiak közé tartoztunk, igaz biztonsági okok miatt húztam a térdemre egy térdvédőt és túrabotot is vittem magammal. (Lenti fotó: Pilisborosjenő és a Hármashatár-hegy a Kevélyről.)

 

Az út elején találkoztunk 70 év felettiekkel is, akik szerint az első, 1981-es Kinizsi Százas még teljesen más volt. Akkoriban kevesebben mentek, ráérősen, féltávon bevárták egymást az ebédnél, ma viszont már meghatározóbb a teljesítmény.

Egészen fura stratégiákkal futottunk össze. A legbizarrabb egy öltönyös-sportcipős idős bácsi volt, aki szaladt a lejtőkön lefelé, két kezét maga mellett lógatva, kézfejével lepkeszerűen verdesve, mondván, így piheni ki az emelkedőket. Egy másik résztvevő három pihenőt tervezett a 100 kilométerre, mindháromszor tízperces alvással. (Lent: lefelé a Kevélyről, távolban a Pilis-tető.)

 

Volt, aki már korán elkezdett sörözni az úton, hiszen a sör tele van tápláló anyaggal. Ez nem is vitás, csakhogy amikor 12 óra múlva a 72. kilométernél találkoztam vele a teaosztásnál, szomorúan közölte, hogy nagy jókedvében elszaladt az egyik ellenőrzőpont mellett, ezért kimaradt egy pecsétje, cseszheti a teljesítést. (De azért végigment.)

 

A Kevély után a 485 méter magas Hosszú-hegy következett, a fenti képen éppen visszatekintünk a Kevély felé. Itt volt az első ellenőrző pont is (14,5 kilométer táv után). Sajnos a tömeg miatt nagyon összetorlódtunk, negyed órát kellett sorban állni, mire megkaptuk a pecsétet. (A blogban a bejárás képeit teszem ki, a túra hangulatáról a videó tudósít híven.)

 

A felfelé kaptatás már a Kevélynél is megizzasztotta az embereket, de a Hosszú-hegy utáni, Pilis-tetőre vezető turista-szerpentin is eredményezett vörös fejeket a nagy napsütésben. A hegy tetejére nem visz turistaút (lévén katonai terep), így a Kinizsi is lejjebb haladt száz méterrel, a hegy nyugati oldalában. Mielőtt azonban az ösvény ráfordult az utolsó hajtűkanyarra, a Pilis legszebb kilátása tárult elénk (távolban a Nagy-Kevély, előtte a Hosszú-hegy):

 

Mindig érdekelt, hogy egy hegy honnan kapja a nevét. A Pilis-tető (756 m), sőt maga a Pilis állítólag a szláv ples szóból ered, ami kopaszt jelent, ez magyarosodott először Pelessé, majd Pilissé. (A Szemcsey-kódexben a pilises fejek = tonzúrás papok.) Most már azért nem olyan kopasz, biztos valahogy Bánfi hajszesz került az esőfelhőbe. A hegy oldalában szaladó turistaúton szinte mindig frissítő szél fúj, ezúttal is nagyon jó volt a kaptató után, a hosszú, enyhe lejtőn pedig jót lehetett pihenni. (A lenti képen a Pilis-tető a Kétágú-hegyről, a távolban a Hármashatár-hegy.)

 

A következő ellenőrző pont a Pilis-nyeregben olyan volt mint egy zsibvásár, látszik, hogy a Kinizsi Százasban egyre inkább látják megcsillanni az üzleti lehetőséget. Volt itt minden, étel-ital, túrafelszerelés különböző kitelepült pultokon, szinte elveszett közöttük a pecsételőhely. Itt a táv negyedénél tartottunk már, több mint 26 kilométer volt a hátunk mögött, de az emberhullám lendülete kitartott. Én is elégedetten gondoltam arra, hogy a negyedén túl vagyok, és abszolút jól érzem magam.

 

Ebben a hangulatban baktattunk fel a Kétágú-hegyre, ahonnan már látszott Dorog, és a fölötte tornyosuló Nagy-Gete (fenti kép). A Kétágúról lefelé átvágtunk Kesztölcön, benyomtunk egy kólát a Hársfa sörözőnél. Erősen szemeztem egy korsó sörrel, de elvetettem az ötletet, arra gondolva, hogy majd akkor iszom meg, amikor megérdemlem, azaz a végállomáson. Meg tartottam is attól, hogy esetleg rossz hatással lesz rám, amikor kimegy belőlem. Jó döntés volt.

Vettünk egy másfél literes vizet a kocsmánál, de fölösleges kiadás volt. 50-60 méterrel odébb egy jótét lélek helyi ember kidugta a slagját a kerítésen, a túrázók pedig ingyen frissülhettek, töltekezhettek a vízzel. Lehet így is, nem muszáj a hasznot lesni.

Dorogra beérve az első kocsmában megittunk egy Fantát, a nap ugyanis egyre erősebben sütött. A boltok nyitva voltak, számos helyen vehettünk volna ételt is, de mi a hátizsákban cipeltük a kajánkat már a rajttól kezdve. (Ilyen többet nem lesz.) Kiérve Dorogról ráfordultunk a Nagy-Getére vezető útra. Nosztalgiával gondoltam két héttel azelőttre, amikor a hajnali hűvösben vágtunk neki a Dorog-Tata szakasznak, most ugyanis a kora délutáni nap égette az arcomat. (A lenti képen Csolnok a hajnali párában a Getéről, a korábbi túráról.)

 

A nap és az emelkedő jócskán megizzasztott, csorgott az izzadság mindenhova. Még a lábam is csatakos lett a bakancsban, ami nem túl jó előjel a vízhólyagok szempontjából. Itt még mindig inkább mosolyogtak az emberek, a sor azonban már nem volt olyan tömött, egyre inkább szétszakadozott. Találkozunk bizakodó angollal és vigyori némettel is. (Alant szintén egy korábbi látkép a Getéről: a hajnali ködben derengő esztergomi Bazilika.)

 

Gondoltam, hogy kinézek majd a csúcs alatti kiskereszthez, mert ott jó hűs van, de aztán továbbmentem, hogy mielőbb felérjek a Nagy-Gete tetején (457 m) levő ellenőrző ponthoz. Csak közbevetőleg, hátha valakit érdekel: a Nagy-Gete nevének őse állítólag egy, a középkorban magyarok által is használt német személynév, a Gethe. Egyes vélemények szerint ebből a névből eredt később német vonalon a nagy költő, Goethe neve is.

 

A Nagy-Getén éreztem először, hogy ez a túra nem lesz fáklyásmenet. Megizzadt talpamot megjelentek az első hólyagszerű fájások, a jobb lábamon a legkisebb lábujjam égni kezdett valamitől. Inkább bele sem gondoltam, hogy még 57 kilométer van előttem.

Tudtam, hogy a Hegyeskőn túl, 6 kilométerre vár a Tokodi pincesor, amit az egyik öreg kinizsis a legkritikusabb pontként jellemzett, mert ott mindig nagy a trakta a helyiek jóvoltából. Engem ez inkább vonzott. Jó tempóban átvágtunk a völgyön, majd a Hegyeskőn, és bő másfél óra múlva a pincesoron voltunk. (A lenti képen jobbra vannak a pincék, a Hegyeskőről nézve, távolban az Öreg-kő és a Gerecse.)

 

Tényleg volt trakta, ha nem is nagy, volt zsíros kenyér és víz bögrébe. Elmajszoltam kolbászom második negyedét egy zsömlével és egy paprikával, és teleittam magam vízzel. Viszont le kellett zöttyennem egy padra, mert úgy éreztem, hogy itt az ideje az átizzadt zoknim lecserélésének. Akkor már legalább öt helyen izzottak kis parazsak a talpamon.

Megnéztem őket, nem vízhólyagok voltak, egyszerűen ledörzsölődött a felső bőrréteg több helyen, az alatta levő érzékenyebb réteg pedig egyszerűen nem szerette a külvilágot. Kicsit csalódott voltam, mert pont ezért szereztem be drága izzadságszívó túra zoknit, hogy ne forduljon elő ilyen. Sebaj, megszárítottam a talpam és felhúztam a magammal hozott másik pár zoknit. Egész tűrhető volt.

Ebben a jobb hangulatban vágtam neki a következő állomásnak, a 3 kilométerre levő Mogyorósbányának, ahol utcai nyomós kút várt, bolttal és a Kakukk vendéglővel. Hamarosan be is futottunk, pecsételtünk, és én ismét ettem egy negyed pár gyulait paprikával, zsömlével. Azért szeretem ezt a felállást, mert a kolbászt a zsömlét és a paprikát az ujjaim közé fogva egy kézzel tudok enni menet közben kényelmesen. (Lent: közeledik a Gerecse.)

 

Gondoltam, hogy a kolbász-zsömle-paprika trió utolsó részdarabjait a 14 kilométerre levő pusztamaróti tisztáson fogyasztom majd el, utána rátérek a cerbonákra, csokikra, egyéb energiabombákra, amiket szépen pakoltam korábban a zsákomba.

Tudtam, hogy az út odáig nem lesz nehéz, sőt Péliföldszentkeresztnél (56,6 km) van egy bő vízű forrás, ahol feltölthetem a kulacsomat is. Nagyon jó ütemben haladtunk tovább, de Pusztamarót előtt éreztem, hogy kevés volt a táplálék, kezdek éhezni. Egy jó csapattal haladtunk libasorban, nem akartam kiállni belőle, gondoltam, hogy kibírom a maróti tisztásig.

 

Itt kell elmondanom, és nem minden célzatosság nélkül, hogy Pusztamarót arról nevezetes, hogy 1526-ban, a mohácsi csatát követően itt semmisült meg teljesen a magyar sereg. A második Mohácsként is emlegetett maróti csata magyar áldozatainak száma elérhette a 25 ezret. Nekik állítottak itt emlékművet. (Lent nappali fényben.)

 

Mire odaértünk az emlékműhöz (65,6 km), én is úgy éreztem magam, mint akin átgázolt a török sereg.

2. Sötét oldal - a horror rész

Sötét volt már, és hideg, lerogytam egy fapadra. Éhes voltam, és végletekig kimerült. Komolyan, szinte éreztem, ahogyan sejtjeim fuldokolva tátognak táplálék után. Próbáltam letömni a kolbászt és a zsömlét, de alig bírtam lenyelni, majdnem kihánytam. Döntöttem magamba a vizet.

A kimerültségtől rázott a hideg, hiába húztam fel polárpulóvert. Fel kellett vennem a kabátomat is. Legyűrtem a kolbász után némi cerbonát. Körülbelül húsz percet tököltünk el a padon, mire el tudtunk indulni.

A húsz perc alatt a hidegben teljesen beálltak fáradt izmaim, úgy totyogtam a botjaimra támaszkodva, mint egy picsán rúgott C-3PO. Nagyon nehezen váltottam feljebb sebességet, de a Gerecse enyhe, de jó köves emelkedője aránylag hamar visszamelegítette az izmaimat. A következő 6 kilométer úgy esett ki az emlékezetemből, mintha elraboltak volna közben az ufók. (Lent: a Gerecse oldalában, nappal.)

 

Bányahegynél (72 km) tértem magamhoz. Az ellenőrző ponton nagy volt a sürgés-forgás, meleg teát mértek, aki akart ehetett levest is. Én a teánál maradtam. Megittam két bögrényit, cukros volt, mint a fene, de nagyon jól esett. Elrágcsáltam még egy cerbonát, Dani is megkínált egy darabka energiaszelettel. Nem ültem le, nem akartam elkövetni azt a hibát, mint Pusztamaróton. Elég hamar tovább indultunk.

Arra gondoltam, hogy 28 km van előttem, ezt felosztom négy etapra. Mindig csak arra koncentrálok, hogy a következőt elérjem. A cukros tea és az energiaszelet úgy felélénkített, hogy teljes sebességre tudtam kapcsolni. A talpamról elfelejtkeztem, a többi fájdalomra (a derekamat sebesre dörzsölte a hátizsák, a vállizmom fájt már a pántjától, a vádlijaim görcsközeli állapotban voltak, a combizmaim helyén két nyers halat éreztem) nem figyeltem.

 

A következő 11 km volt a túra legjobb része. Lassan hajnalodott, a madarak csicseregtek, az ég tiszta volt, a csillagok ragyogtak. A fejlámpa fénye a lábunk előtt táncolt, jót dumáltunk menet közben. Ahogy haladtunk, mögénk gyűlt egy csomó ember, mi vittük a prímet. Ekkor még az is megfordult bennem, hogy a pusztamaróti összeesés ellenére beérhetünk 24 óra alatt. Ha ez a tempó maradt volna, akkor valóban, bőven odaértünk volna. Csakhogy.

Az utolsó előtti ellenőrző ponthoz, Koldusszálláshoz (83,7 km) egy köves lejtő vezetett. Elég gyorsan mentünk rajta lefelé, amikor a jobb nagylábujjamnál lévő sebbel (mint később kiderült, egy 5 forintos nagyságú vízhólyag volt) ráléptem egy hegyes kavicsra. A fájdalom olyan éles volt, hogy visszahozta minden kínomat. Hiába a pecsételőhelynél elfogyasztott újabb tea és húsleves, a hátralevő 17 kilométerre tagjaim feladták.

A jobb térdem beállt, úgy éreztem, mintha egy kétszer négy centiméteres fémlemezt szegecseltek volna a térdkalácsomra, csak sántikálni voltam képes. A jobb lábfejemen a két legkisebb ujj körömnél teljesen bevérzett. A bakancsomba valamilyen hasadékon bejutott por ráspolyként dörzsölte talpam több pontján is a lekopott bőr alatti réteget.

 

Mondtam Daninak (fenti képen látszik, hogy ő is lemerült kicsit), hogy innentől csak alapjáraton pöfögök, és örülök, ha kihúzom a célig, az idő már nem érdekel. 4 óránk lett volna arra, hogy beérjünk időben. A 17 kilométerhez azonban 5 óra kellett. Nem is fájdalom volt a baj - ahhoz hozzá lehetett szokni, akármilyen furcsa -, hanem az, hogy egyszerűen nem tudtam gyorsítani a térdem miatt.

Már leértünk a hegyről Bajra, az utolsó településre Tata előtt, amikor egy ott billegő, a túrát feladó résztvevőtől megtudtuk, hogy 8-kor zár a tatai végállomás pecsételőhelye, és ha addig sem érünk oda, nemhogy nem teljesítjük a 24 órás szintidőt, hanem zárópecsétet sem kapunk.

Az utolsó 3 kilométerre volt 43 percünk, azaz bele kellett húznunk. Fel kellett gyorsítani, pedig én fejben már rég rendbe raktam, hogy szép lassan fogok bebicegni a célba. Fogösszeszorítás, tekintet a látóhatárra, és nekiiramodtunk. Dani sem volt túl jól, neki a dereka fájdult meg. A két vonagló zombi végül 7 perccel zárás előtt esett be a célba. 25 óra és 10 perc. Ez van.

Barátnőm a tatai végállomáson várt minket kocsival és két doboz hideg sörrel. Az igazi angyal. A sörből viszont 4-5 kortyot tudtam inni összesen. Hazafelé a kocsiba bevettünk még egy budai srácot, akinek akkora vérhólyag nőtt a lábán, hogy alig bírt talpra állni. Ő még mesélt egy-két történetet nevezetesebb rosszullétekről, amivel inkább nem horrorizálnám tovább a hangulatot.

 

A tény: kb 1200-an indultak a 2012-es Kinizsi Százason, és kb 800-an teljesítették, 400-an feladták. A szintidőn túl befutók csoportja, ahová mi tartoztunk, általában igen kicsi, mert sokan akkor vesztik el az erejüket és a motivációjukat, amikor látják, hogy nem érnek be 24 óra alatt. Ilyenkor van mód kiszállni útközben és segítséget kérni a hazajutáshoz.

Konklúzió: a Kinizsi Százas teljesítése szerintem felkészüléssel, megfelelő felszereléssel és elszántsággal egy hétköznapi ember számára is elérhető cél. Ez a jó benne: még éppen hogy nem csak a profik számára teljesíthető túra, de már sokkal több egy egyszerű erőfelmérésnél. A kitartás, az akaraterő igazi próbája, aki végigmegy rajta, megismeri a határait.

Konklúzió 2.: A 36 km-es Békásmegyer-Dorog szakaszt érdemes külön, egyénileg is végigjárni. A nagyrészt a zöld jelzésen haladó út a Pilis legszebb részein megy keresztül és 9 óra alatt nagyon kényelmesen megjárható. A második szakasz (Dorog-Tata) már combos, nem is annyira látványos. Ha én errefelé megyek, mondjuk a gyerekekkel, akkor csak a Gerecse csúcsán és környékén túrázok. És a videó:

 

 

Történelem:

 

Az első Kinizsi 1981. szeptemberében 191 túrázóval indult. 80-nak sikerült a távot szintidőn belül teljesítenie. Azóta a túrát több mint 8000 túrázó teljesítette, van, aki 31-szer. A profik 13-14 óra alatt lefutják a száz kilométert. A legmenőbb eddig Fridrich László volt 2009-ben, aki a Kinizsi Százast megelőző nap a célból elindulva előbb visszafelé, majd a Százas reggelén benevezve odafelé is teljesítette a távot, 29 óra 37 perc alatt. (Wikipedia)