Turista Magazin: Miért pont Dél-Amerika legmagasabb csúcsa, az Aconcagua?

Varga Balázs: Régóta érdekelt a magashegyi mászás, de az első komolyabb lehetőség néhány évvel ezelőtt talált csak meg, az Ararát meghódítása. A hegyhez útlevélproblémák miatt később érkeztem meg, ezért az eredetileg tervezett 5 helyett csak 4 nap állt rendelkezésemre. Ennek az akklimatizációs nap látta a kárát, kimaradt a fokozatosság, és telibe elkapott a magashegyi betegség. A csúcs előtt 100 méterrel az „azt sem tudja merre van arccal előre“ kifejezés teljesen illett az állapotomra, miközben a hegyi vezető félmosollyal az arcán csak annyit kérdezett: kaput?

Elkezdtem nézegetni, hogy mi lehetne a következő, és egy plusz kb. 800-as ugrás volt a Kilimandzsáró. Ezután felvetődött a Seven Summits Challenge, és hogy ezen a nyomvonalon mi lenne a következő érdekes kihívás, amit meg tudok csinálni. Gleccserjáró és sziklamászó tapasztalatom nincsen, csak sétálni tudok a hegyen, így aztán a következő, magasabb célpont, ami nem technikás mászás, az Aconcagua volt.

Van, aki idővel egyre hosszabb túrákat tesz, egyedül vág neki a vadonnak, sátras túrákba kezd vagy épp sziklát mászik. Mi az a kihívás, ami téged mindig magasabbra visz?

Hátrahagyod az otthoni életed és a felelősségeid, siker esetén pedig büszkén tekintesz vissza. Valamiért nekem a magasság akadt be, de tulajdonképpen ez csak egy szám. A mászás rólad szól, hogy vajon képes vagy-e rá.

Milyen szervezésben indultál el az Aconcaguára?

Alapvetően csoportban szeretek túrázni, de ez egy olyan túra, amit nem könnyű barátokkal összeszervezni, mert vagy nem érnek rá, vagy nincs rá pénzük, vagy nincs kedvük hozzá. Ami érthető, mert mégiscsak elmész egy másik kontinensre, kint töltesz egy hónapot, és elköltesz több ezer dollárt. Egy helyi, argentin cégnél foglaltam egy helyet egy nemzetközi csoportban.

Mekkora volt a csoport?

Tizenegy fő a világ minden tájáról, zseniális volt: argentin, belga, ausztrál-kínai, hongkongi-kínai, amerikai, spanyol, francia. Akadt köztük matróz, pilóta, tanácsadó, befektető, építési vállakozó, de még kertész is.

Mennyi idő volt a teljes túra?

Az útiterv szerint 18 nap. Nekünk ez 17 nap alatt sikerült egy tartaléknap felhasználásával. Az első alaptábornál annyira meggyötört minket a magasság, hogy mi és a túravezetőink is úgy érezték, bár szokatlan ennyire korán, de el kell használni egy tartaléknapot. Az egész csoportnak rossz vérnyomásadatai voltak, nem volt jó az oxigénszaturáció, és rossz volt közérzetünk.

Hány túravezető jutott a csoportra?

Három. Volt egy fővezető, aki mindent is intézett, plusz két asszisztens. Jellemzően az egyikük a csoport végén terelgetett, a másik pedig elöl diktálta a tempót. A fővezető tájékoztatott minket a fejleményekről, logisztikáról: ide és ide megyünk, ez fog történni, ezt kell csinálnotok ekkor és ekkor.

A 18 napnak hanyadik napján álltatok a csúcson?

A tizenötödiken. A fokozatos akklimatizáció miatt a végén már csak 500 méteres szintkülönbségeket mentünk naponta. Fölmész, akklimatizálódsz, lejössz, pihensz; újra fölmész, megint lejössz,

Aztán két nap alatt leszáguldasz a hegyről, ami szinte már felháborítóan gyors az előzményekhez képest.

Hogy épül fel a túra egy ilyen közel hétezres csúcsra?

Az Aconcaguáról azt fogod találni, hogy könnyű hegy. És tulajdonképpen az is: nincs benne technikai nehézség, nem kell „csákányoznod”, kutat fúrnod, kötelet leraknod, csak fölsétálsz. De a gyakorlatban azért mégsem olyan könnyű, főleg az Alföldről. Mendoza kb. 700 méteren van, a beszállópont 2200 méteren. Utóbbi a Magas-Tátrában akár egy hegycsúcs is lehetne.

Az elején még nem is vagy annyira magasan, de a száraz, poros levegő nagyon kikezdi az embert, ezért az a magasság, ami itt Európában még kényelmes, ott már nehézség. Ami a Kilimandzsárón működött 3000 méteres magasságban, ezen a hegyen már komoly kihívás volt. Gyakoriak voltak a pihenőnapok, amiken csak kisebb túrákat tettünk. Felmentünk egy kicsit magasabbra, és aztán visszaereszkedtünk aludni. Másnap pedig ugyanarra a szintre felmentünk, és ott aludtunk.

Mindenféle ember eljön egy ilyen túrára, eltérő korral, állóképességgel és tapasztalattal, a szervezőknek arra kell megoldást találniuk, hogy ezeket az embereket egyszerre „vigyék fel” a csúcsra. A legidősebb csapattag egy 68 éves háziorvos volt, a legfiatalabb egy 22 éves matróz. A fővezetőnk egyébként azt mondta, neki az a célja, hogy a csúcs előtti utolsó táborig, mindenkit eljuttasson. Onnantól pedig az adott illetőn múlik, hogy mire képes, föl tud-e menni vagy sem.

Mit lehet csinálni ebben a környezetben és terheltségben, mivel telik egy pihenőnap?

Gyönyörködsz a kilátásban és túlélsz. Egy ilyen magas hegyen többet kell tenned a mindennapos dolgokért, mert oxigénhiányos állapotban vagy. Próbálsz például arra koncentrálni, hogy aludj egy jót és kipihent legyél. Nagy nehezen elmész reggelizni, összepakolsz másnapra, vagy csak szenvedsz a fejfájástól, hasmenést kezelsz, téblábolsz, vizet szerzel a vizes sátorból, elmész a vécésátorba, a kézmosóhelyre, beszélgetsz a többiekkel. Orvosi ellenőrzések is vannak: meghallgatják a légzésed, megnézik a vérnyomásod, az oxigénszaturációdat, és ha kell, kapsz gyógyszereket.

Kb. 5000 méter fölött olyan gyűrésben van a test folyamatosan, hogy ennek a diszkomfortja kísér mindenhova. Volt, hogy úgy éreztem, ez egy jó túra, egy jó nap volt, elfáradtam, akkor pihenek. Fekszem, és azt veszem észre, hogy elképesztő ütemben ver a szívem, mintha futnék.

Bár nyugodtnak éreztem magam fejben, de órákig nem bírtam elaludni, mert a testem egy küzdési állapotban volt. Nem aludtam 3-4 óránál többet, és az másnap pótolhatatlan, fejfájással kelsz. És ilyen pontokon veszted el a maradék komfortot is, amit a tábori élet egyébként adni tud.

Hogy néz ki egy ilyen tábor? Milyen szolgáltatások vannak, milyen az étel vagy a vécé például, hányan alszotok együtt?

Vannak a lenti és a felső táborok. Az alaptáborokba még felviszik szamarakkal a cuccodat. Ott még tükrökkel, mosdóval felszerelt angolvécé is van. Nagy, boltíves sátrakban van 4-8 priccs, amin alhatsz, rendes kajákat kapsz: zöldséget, gyümölcsöt, húst, tojást, bacont, ilyeneket. Internet is van néhol. Az evés és a közösségi események nagy dómsátrakban zajlanak, itt még viszonylag boldog az élet.

A fenti táborokba már magadnak kell felvinned mindent, vagy felbérelni portereket, akik viszik a cuccaidat. Többen is béreltünk, mert a 10-15 kilós hátizsákokkal nem mertünk belevágni, aki mégis, az nagyon elfáradt, szétesett később. Más a vécé kialakítása is. Az a szabály, hogy semmi nem maradhat a hegyen. Pisilni lehet szabadon, beissza a száraz magashegyi sivatag, de a többit zacskóba kell elvégezni.

De úgy, hogy előbb pisilsz, mert a zacskóba csak szilárd halmazállapotú anyag mehet be. Utána kinyomod belőle a levegőt, és onnantól mintha egy kutyazacsi lenne, kidobod egy nagyobb zsákba, amit aztán egy kevéssé szerencsés porter levisz a hegyről.

És milyen a szállás?

A felső táborokban ketten alszotok egy sátorban. Amikor jelentkeztem, szóltam, hogy szeretnék egyedül aludni. Mondták, hogy oké, de nem javasolják, mert nagyon hideg van éjjel (mínusz 10 fok simán lehet), és

Előfordulhat akkora szél, hogy ha egyedül alszol, megbillenti a sátrat. Szóval annak ellenére, hogy a szervezőcégnek ez többletbevételt jelentett volna, lebeszéltek az egyedül alvásról. Jellemzően előre főzött ételeket vagy serpenyőn megsütött, olajos pirítóst eszel.

Utóbbinak már a szagát is utáltuk, mert száraz volt, hiába adtak hozzá Patagonia márkájú, fagyott sajtkrémet. Reggelire bacont is sütöttek, kitettek magukért, de azért nem egy gasztronómiai kéjutazás. Sok csokit, cukorkát, édességet kaptunk, hogy meglegyen a megfelelő enerigabevitelünk túra közben is.

Milyen felszerelés kellett a túrához?

Nem akartam a kontinensek közt utaztatni az összes cuccomat, és abban sem voltam biztos, hogy szeretnék-e még később hasonlóan magas hegyre fölmenni. Ezért úgy döntöttem, helyben bérlem a felszerelést. Mivel a csúcs környékén extrém hideg időjárás is előfordulhat, ennek megfelelő öltözetre volt szükség.

A hideg és a hágóvas miatt szükségünk volt magashegyi bakancsra (double boots) is, az erős napfény miatt pedig az UV4-es napszemüveget sem úszhattuk meg. Előtte nem is gondoltam volna, de fontos kiegészítő volt a szánk és orrunk elé tett kendő vagy csősál, ugyanis annyira poros és száraz volt a levegő, hogy megfelelő védelem nélkül kikezdte az orrunkat és a tüdőnket.

Milyen az időjárás ezen a tájon?

Indulásnál úgy 10 fok körül volt a hőmérséklet, a csúcs környékén mínusz 15 fok is lehetett, amit az erős szél miatt még hidegebbnek, -25 foknak érzékelsz. A csúcsnapon a fagysérülés is benne van a pakliban. Lejjebb, ha süt a nap, egy-két réteggel is elvagy mozogás közben, de amint megszűnik a napsütés, hirtelen nagyon le tud hűlni. Olyannyira, hogy éjszaka még a sátor belső falán is meg tudott fagyni a pára. Az egyik legerősebb reggeli élményünk a belga sátortársammal az volt,

Egymásra néztünk, és megszületett a szállóigénk: „what a holiday!” Ezt a későbbi szenvedéseink során aztán még sokszor ismételgettük.

Mennyi vizet kellett fogyasztani egy nap?

Lényegében ez egy sivatag, úgyhogy 3-4 litert. A magasság miatt is folyton mondták, hogy igyunk. A hegyi betegség ellen ezzel tehetsz a legtöbbet még akkor is, ha nem kívánod. Nem érzed magad szomjasnak, de ha nem iszod meg a megfelelő mennyiséget, akkor az fejfájásban, szédülésben, ilyesmikben fog jelentkezni. A víz egyébként kincsnek számít, még kézmosásra is alig használhatod, arra ott a kézfertőtlenítő.

Valamiféle mosdásra van lehetőség ebben a magashegyi sivatagi környezetben?

Higiénia a városi sztenderdekhez képest nincsen. Az egyik alaptáborban volt egy zuhanysátor, amihez kaptunk is zuhanykupont. A 17 nap alatt egyszer lehetett így zuhanyozni, utána húsz dollárért. Cicamosdásra ott a nedves törlőkendő. Már-már „állatias” közeg alakul ki abból a szempontból, hogy mindenki büdös, ezért egymást sem éreztük annak. A higiéniát el kell engedni, nincs más lehetőség.

Hogy képzeljünk el egy majdnem hétezres csúcsot, és milyen élmény fent állni?

Szenzációs! Mindenkinek ajánlom és kívánom, hogy a saját lehetőségei szerint leküzdhessen hasonló kihívásokat, hogy a végén azt mondhassa, „sikerült, fönt állok a csúcson”. Aminek persze nem muszáj közel 7000 méter magasnak lennie. A túravezetők azt mondták, hogy a csúcsnap már előző este, az alvással elkezdődik. A hármas tábor 5970 méter magasan van, tehát itt a Kilimandzsáró magasságán alszol.

A csúcstámadás hajnalban, 3-4 körül indul az időjárástól függően. Nekünk ez egy 15 órás, nagyon hosszú napra sikeredett. Az út első harmada kacskaringózás, utána jön egy hosszú traverz, ahol nagyon átfújt minket a szél. Az út végén van egy kb. 300 méteres szintkülönbség nehéz, instabil, kavicsos-köves terepen, közben pedig alig kapsz levegőt.

Amikor ilyen körülmények között megérkeztem a csúcsra, nem volt időm és energiám igazán örülni. Az én esetemben az történt, hogy fölmentem, és aludtam tíz percet. Annyi energiám volt még, hogy lőttem pár fotót, aztán eldőltem. Akkor kezdtem el felfogni, hogy ez micsoda teljesítmény, amikor a nap vége felé már alacsonyabban voltam, és a sűrűbb levegőn kezdtem magamhoz térni.

Nagyon beszűkült tudatállapotban voltam, ilyenekre gondoltam, hogy következő lépés, szomjas vagyok? Nem vagyok szomjas. Éhes vagyok? Nem vagyok éhes. A Maslow-piramis legalsó „áramkörei” működtek.

Hogy hol vagy, mit csinálsz, az mintha egy színpad távolabbi díszlete lenne, a fókusz azon van, hogy lépegetsz fölfele, és mondogatod magadnak, hogy „nem hagyom abba, nem adom fel, ha már itt vagyok, megcsinálom”.

Egyébként kialakult egy érdekes mércém a mentális állapotomat illetően: a hátizsák pántjait mellkason összekötő keresztcsat kezelése. A csúcs környékén bekapcsolni kb. kétperces művelet volt, annyira le voltam strapálva. Nem találtam meg, nem tudtam megfogni, nem értettem miért nem pattan már be, ilyenek. Pár száz méterrel lejjebb már egy perc alatt sikerült a művelet; még lejjebb, pihentebb állapotban pedig már csak másodpercek kérdése volt.

Mindenki feljutott?

Nem, két ember is kiesett, mindkét jelenet nagyon tanulságos volt. Az egyik egy huszonéves ausztrál-kínai nő, egészen jól bírta a túrát, de az előző este nem pihente ki magát. A csúcsmászás első harmadában előttem ment 2-3 emberrel, és láttam, hogy elkezd bizonytalanul lépni, szédelegni. Aztán egyszer csak azt látom, hogy a sorból kilép oldalra, tesz néhány tétova lépést, majd térdre rogy. Kicsit még ment előre térden, aztán megtámaszkodott egy sziklán, és rángatózni kezdett.

A másik egy elképesztően fitt, ötvenes, spanyol férfi volt, aki korábban a saját cuccait vitte fel a porterek helyett, a fáradtság semmi jelét nem adta. A csúcs előtti éjjel hallani lehetett, hogy sokat köhög, amitől nem tudott rendesen aludni. Kb. a kétharmadánál adta fel, leült egy ponton, elfogta a remegés és nem tudta folytatni.

A kínai srác pedig feljött a csúcsra, megcsinálta, de lefelé menet teljesen szétesett. Lassan mentünk, nehogy baj legyen, de ezt a tempót se tudta tartani, elkezdett csúszkálni, elesni. Mondták neki, hogy semmi gond, gyere tovább, de az egyik esés után nem volt hajlandó felkelni, és azt mondta, nem jön.

és ahogy néz, látod rajta, hogy nem érti, mi történik vele. Mondta a guide, hogy menjünk tovább, addig ő beszél vele. Aztán, mint kiderült, ez a „beszélgetés” arról szólt, hogy gatya le, injekció be. És akkor a fickó elindult, le tudott jönni velünk.

Volt, hogy a visszafordulásra gondoltál ?

Konkrétan ez nem, de olyan igen, hogy „basszus, nem fogom tudni megcsinálni.” Amikor megérkeztünk az első alaptáborba, olyan szintű fejfájás, szédülés, hányinger jött rám, hogy nem láttam, mi lesz a megoldás. Elszállt minden energiám, és úgy voltam vele, hogy micsoda szégyen, hogy idáig eljöttem, átrepültem egy kontinenst, cuccokat béreltem, nekivágtam, és már a második napon föl kell adnom. De ha kitartó vagy és küzdesz, ez el tud múlni.

Egy alaptáborral feljebb ismét nagyon rossz állapotba kerültem, minden idegesített. „Miért fotóztok, miért örültök? Oké, hogy megérkeztünk, feküdjünk már le.” Ilyen feszültség kezdett el kialakulni bennem. Mondták is, hogy látják, hogy vannak problémáim, nézzük a számokat! Nem volt rossz az állapotom, de mondták, hogy kezdjek el vérnyomáscsökkentő gyógyszert szedni, ami segíti az akklimatizációt. Innentől rákerültem egy menedzselhető pályára, nem voltak nagy hullámvölgyek. Amikor jött egy, már ismerős volt, hogy van, hogy ilyen rossz, de majd jobb lesz.

Mennyibe kerül egy ilyen túra?

A végösszeg úgy 7000 dollár. A repjegy olyan 1000 dollár lehetett, a vezetés díja 4500 dollár, és még van egy 900 dolláros helyi engedélyezési folyamat a csúcsmászáshoz. A többi a borravalóra és a túracuccok bérlésére ment el. Én nem költöttem túl magam, de azért nem is szendvicseken éltem.

Említetted, hogy nem voltál biztos benne, akarsz-e még ilyen magas hegyre menni. Utólag hogy érzed?

Kettős érzés van bennem. Azt gondolom, hogy ez a magashegyi mászás kicsit olyan, mint valami drog. A háborús filmek szokták ezt megjeleníteni: a főhős elmegy egy távoli háborúba, és annyira kiszakad a megszokott világ kényelméből, hogy utána már nem talál vissza a normál kerékvágásba. Szerintem ez is tud ilyen lenni, és függőséget okozhat. Otthon maradni attól kezdve nem opció, folyamatosan új élményeket akarsz majd vadászni.

Ugyanakkor komoly gyűrődéseken mész át. Racionálisan azt látod, hogy ha az ember fölfele akar menni, csak drágább dolgok jönnek. A világ összes pénzét el lehet erre költeni, és mérlegeled, hogy akkor mennyi az elég, mi az az ambíció, aminél meghúzod a határt. A kalandkereső énem még menne, de a másik azt mondja, hogy „megtapasztaltad a magashegyi expedíciós túrázást, komoly gyűrődés volt, emlékezz rá, Balázs, mennyire szenvedtél, amikor benne voltál, és akkor azt mondtad magadnak, hogy nem fogsz még egyszer ilyet csinálni.” A kettő között billegek.

Olyan ez, mintha lenne egy nagyon fényes láng, amit az ember szívesen körültáncol és örvénylik körülötte. Érdekes, izgalmas, de mintha eltéríteni akarna egy kiegyensúlyozottabb, normál élettől.

Volt ebből az egészből valami új tapasztalatod vagy tanulságod?

A fő tanulságom talán, ami az élet bármely területére vonatkozhat, hogy amikor a legsötétebbnek tűnik a helyzet, érdemes még egy lépést tenni, mert ahogy a helyzet tud romlani, úgy képes javulni. Kitartónak kell maradni, erre tanít ez a hegyi küzdés. A másik az alkalmazkodóképesség.

A hegyen rá vagy kényszerítve, hogy megoldást találj. A mi csapatunk nagyon rugalmas volt, ezt még a túravezetők is megjegyezték. Egy ilyen helyen annyi probléma fordul elő, mindenkinek megvan a maga baja. És senki nem panaszkodott, nem voltak egymásra fújások, inkább egymást támogattuk.

Nagyon tetszett a nemzetközi közeg is. Egyfajta kitekintés volt arra, hogy hol tart most a világ, hogyan tudják megoldani huszonéves arcok a világ minden tájáról, hogy egy ilyen túrára elmenjenek. Erős kontraszt ahhoz képest, hogy én hol voltam ennyi idősen. Szóval ez egy tanulság nekem, hogy érdemes nyitni a nemzetközi közegre, mert onnan csak tanulni lehet.