A Bél-kő ráncos bércei már tavaly megtetszettek, amikor a Cserepes-kői barlangszállásra menet a hegy előtti tó parkolójában hagytuk a kocsit. Akkor nem volt időnk a kitérőre, amire egyébként amúgy is minimum egy napot kell szánni.

1 / 15

Most volt. Május elsején autóztunk fel ismét Bélapátfalváig, azaz egy kicsit tovább, a Bél-kő lába előtt csillogó horgásztóig. A víz a legromantikusabb nevet viseli amit valaha hallottam: a Miskolci Kultúrmérnöki Hivatal 1909-ben engedélyezte a Lackó-patak felduzzasztását, és keresztelte el a duzzadmányt Gyári tónak. Az ekkor épült cementgyárnak ugyanis kellett a víz. Abban pedig, hogy a Bél-kő a mostani holdbéli formáját elnyerje, jelentős része volt a cementgyárnak és a hozzá tartozó mészkőbányának.

2 / 15

A tó melletti parkolóból a Bél-kői tanösvény felé vettük az utat, a három fiú, és én. A tanösvény a ciszterci monostortól indul, ami a tótól kb negyedóra séta. A térképen jó választásnak tűnt, dél felől kerüli meg a hegyet, és enyhe emelkedéssel két óra alatt visz fel a tetejére. Később kiderült, hogy nem jól döntöttem.

3 / 15

A monostorhoz érve még úgy gondoltam, hogy tényleg jó irányt választottam. A nap tűzött, igazi májusi előkánikula volt.

4 / 15

A friss forrásvízből feltöltöttük a kulacsokat, és meglőttem a hegyet a három kereszt irányából is. (Látszik, hogy ide még kocsival is fel lehet jönni.)

A Háromkútról (Trium Fontium) nevezett, a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt ciszterci apátságot 1232. május 16-án alapította II. Kilit egri püspök. Az alapító a Bél nemzetségből származhatott, így a Bélháromkútnak is nevezett apátság családi monostor lehetett. Ezt az is alátámasztja, hogy a szállásbirtokos Bél nemzetség nevét három helység viselte e tájon: Felbél a mai Bükkszentmárton, Középbél a mai Bélapátfalva, Albél a mai Mónosbél elődje volt. Ezzel egyben a Bél-kő nevére is magyarázatot nyertünk.

Az ösvényre térve egyre közeledtünk a sziklákhoz, majd egy jobb kanyarral irányt váltottunk a hegy dél-nyugati nyúlványa felé. A tanösvény műúton vitt, aminek nem nagyon örültünk. A Simon-várát megkerülve, dél körül értük el a hegy déli oldalát. A nap most már akadálytalanul tűzött a nyakunkba, az aszfalt szinte párolgott, a magammal hozott két liter vizet a fiúk vészes gyorsasággal szlopálták.

5 / 15

A Vasbánya-oldalon több köves ösvény is vezetett felfelé, amiket egyenként felderítettem volna, de a hőség, a rohadt aszfalt és a csökkentett vízporció erősen lecsökkentette a két kisebb fiú harci morálját. Folyamatosan a melegre panaszkodtak és inni akartak, és hol volt még a Bél-kő. Be kell vallanom, hogy erre a kánikulára május elsején nem számítottam.

6 / 15

A tanösvény térképe

Meneteltünk tovább a műúton, pedig fel kellett volna menni a fennsíkra, amiről akkor még nem is tudtam, hogy létezik. A Szász-bérchez közeledve érdekes függőleges barázdát vettem észre távolról a sziklafalban: a magassága olyan húsz méter lehetett, a szélessége három méter, a mélysége szintén.

7 / 15

Ez meg mi a fene lehet? - gondoltam magamban. Természetesnek túl szabályos, mesterségesnek elég irracionális. Az aszfaltútról egy ösvény vezetett egy tisztásra (a térképen Palabánya pihenőhely néven szerepel), onnan balra el lehetett menni egészen a ménkű nagy liftaknáig. Mint kiderült egyébként, legalábbis, ha jól értettem, ezen a függőaknán eresztették le a kitermelt követ.

8 / 15

Amikor visszaértünk megint az útra, akkor vettem észre, hogy a vízből már csak néhány korty maradt. Azt eltettem későbbre, és elővettem a hátizsákból a tv-paprikát és a kígyóuborkát. Innentől kezdve e fiúk azt kaptak víz helyett, karikázva. A paprika egyszer az Alpokban mentette meg az életemet, kifogytam ugyanis a vízből, az ételt se tudtam lenyelni, ám a lédús zöldség elfogyasztása után enni is képes voltam, meg erőre is kaptam.

9 / 15

A térkép szerint a Szász-bérc kiszögellése előtt van Disznós-kút forrás, de mi ott csak egy remetekunyhó romját találtuk, igaz szépen kiemléktáblázva. (A forrás sajnos kiszáradt.) Tovább haladva, a bérc és a Bél-kő között még volt egy ösvény, ami egy alacsonyabb szinten bevitt a fennsíkra, gondoltam, azt már nem hagyjuk ki. Bementünk egész a kőbánya széléig, ahol megdöbbenve láttuk, hogy a hegytető azon a részen egy 6-8 méter mély, sziklafallal körített teknő, aminek az alja egy száraz kősivatag.

10 / 15

Jól kicsodálkoztuk magunkat, majd folytattuk az utat a már egész közel levő csúcs felé.

11 / 15

A Bél-kő 815 méter magas csúcsán egy korláttal ellátott kilátóhelyről tárul elénk teljes nagyságában az egykori kőbánya. A hegy tetejét a bányászok gyakorlatilag elhordták: 1963 és 2002 között majdnem hatmillió köbméternyi mészkövet vittek el innen (az északi oldali lépcsős lejtő korai bányatermésével együtt összesen hétmillió köbméter hegy hiányzik). A bányát 2002-2003-ban zárták be, a területet később védetté nyilvánították.

12 / 15

Nagyon szívesen leereszkedtem volna a kőteknőbe, hogy annak északi peremén kitekintsek a Gyári tóra, de a fiúkon láttam, hogy elfogyott a türelmük (meg a vizük persze). Elindultunk hát vissza, de nem azon az úton, amin jöttünk, hanem a csúcsot északról kerülve, az erdei ösvényen vezető kék turistaúton. Ennek az útnak a nagyobb részét már ismertük, hiszen itt ereszkedtünk le tavaly a Cserepes-kőről.

13 / 15

Mivel az ösvény árnyékban, fák között vezetett, a szomj is csökkent, de nagyon vártunk már valami forrást. Elhaladtunk a katonasírok mellett, amiről a tavalyi posztban azon morfondíroztam, hogy nem tudni, kiket és miért temettek ide. Most egy nejlonba csomagolt papír volt ráerősítve a fejfára, a magyarázattal.

Vízzel már csak odalent találkoztunk. Az Imecs-forrás friss vizéből háromszor töltöttük meg a másfeles pillepalackot, és háromszor ittuk ki az utolsó cseppig. Én szeretem a sört, a bort is, de ilyen jót szerintem még sosem ittam.

14 / 15

A forrástól számítva egy 20 perc séta után vissza is értünk a Gyári tavi parkolóhoz, ahol még hűsöltünk egy kicsit.

15 / 15

Konklúzió: A Bél-kő távolról és közelről is látványos, és tele van meglepetéssel. Én a tanösvényen biztos nem megyek végig még egyszer, mert utálom a hosszú műutakat, pláne déli hőségben. (Kocsival nem lehet felmenni, viszont a felbiciklizés már nem olyan rossz ötlet.) Az erdőben sokkal jobb felfelé menetelni, az út kb 7 km hosszú, a szintkülönbség 500 méter. (A teljes kör 15 km volt.) Ha még egyszer arra járok (amire nagy esély van), akkor a Bél-kőről beereszkedek a kőteknőbe, sőt megpróbálom kipuhatolni az északi oldalt, ami még szép panorámát és érdekes sziklákat tartogat. Hozzá kell tenni, hogy táblák óvnak a tanösvény elhagyásától, mert a terület számos veszélyt rejt. Hogy milyet? Tavaly például 25 kiló robbanóanyagot találtak a bányánál, amit a katasztrófavédők szállítottak el.

(A történeti részek forrása a Bélapátfalvai Helytörténeti, Városvédő és Városszépítő Egyesület információgazdag honlapja, és a Wikipédia)