Apával és Zoli nagybátyámmal hármasban érkezünk Kőszegre, a várba. Jól ismerem már, több túrára is indultam innen, és tavaly két alkalommal is segítettem a rendezésben, azok is itt voltak. Most már magam töltöm ki a saját nevezési lapomat, és ez jó érzés. Aztán egy túrázó készít rólunk egy csoportképet az udvaron, és indulunk is. Na jó, apa még beszélget itt is, ott is, de aztán tényleg útra kelünk.

 

Nem csak ő találkozik ismerősökkel: megismerem Márkot és Kati nénit, akivel együtt pontőrködtünk Bozsokon. Így hagyjuk el a várost, a kék jelzésen, amit jól ismerek. A Koronaőrző bunkerhez leszaladok kicsit bekukucskálni, Zoli meg mesél róla. Aztán már látom is a stációkat, ahol majd ereszkedni fogunk a túra végén. Most jobbra megyünk, a sárga Alpannonia jelzésre, amiről elmeséli apa, hogy ezt a szakaszt Zolival együtt festették a nyáron. Jobbról látjuk a Csónakázó-tavat, nagy fehér foltként: a rajtban azt hallottam, hogy jövőre már onnan indítják a túrát. Az Andalgóra érkezünk, ahol már jártam sokszor, egyszer már esőben is, és az nagyon tetszett. Jobbról meglátjuk a Gyöngyöst, ami Ausztria felől érkezik, és apától megtudom, hogy ott Günsnek hívják, ami Kőszeg neve németül.

 

Nagy fehér táblán nyilak jelzik, hogy balra letérünk az eddigi jelzésekről, de előbb picit leszaladok Ausztriába, meg vissza, mert ez vicces. Itt emelkedő jön, nem is kicsi. Kérek egy kis pihenőt, de nem kell fél perc se, és nekilódulok újra, sőt, felnőtteket is megelőzök. A tetőn aztán megint kifáradok, de ott amúgy is megállunk, körülnézni. És persze fényképezni, mert nagyon szép a kilátás. Megmutatják nekem az osztrák hegyeket, amik mind havasak (főleg a távoliak). Igazán szeretem a havat, tényleg lenyűgöznek.

 

Meglátok egy kis dombot oldalt, és szeretnék onnan is körülnézni. Apa rábólint: jönnek ők is, bár eléggé szedres rész, de remekül lehet gázolni a hóban. Innen még szebb a kilátás, hiába takarja elég sok fa. Zoli felfedezi, hogy alattunk még a zöld sáv folytatása is kivehető. Na, ezt a helyet én fedeztem fel.

 

Megyünk tovább, futók előznek bennünket, apa ismeri is őket. Gratulálnak nekem is, ami jólesik. Két nyomon is lehet menni, de én jobban szeretek középen, a hóban, mert azt csak most lehet az évben, máskor nem. És most is jók a kilátások. Rájövök, hogy a téli erdő (és a lombok hiánya) miatt. Jó télen túrázni!

 

Ellenőrző ponthoz érkezünk: itt is szusszanok egyet, és teázok is. Finom nápolyit kapok hozzá, jó kis tízórai. Persze én lyukasztok mindenkinek itinert, és mehetünk is tovább. Látom, hogy emelkedő jön - apa mondja is, hogy megyünk fel a Pintér-tetőre. Felismerem, legutóbb itt a Kőszegi csillagokon mentünk, már majdnem sötétben. Egy apró pihenő, és hamar meg is érkezünk; Zoli megdicsér a tempómért, és elmeséli, hogy a pintér egy foglalkozás volt régen. Nagyon szép itt is, és örülök, hogy most nem fúj a szél, mert itt azért szokott. Lent is túrázók mennek, akiket apáék kispistázóknak neveznek, pedig lehet, hogy csak eltévedtek, nem?

 

Lefelé menet egy szendvicset is elfogadok, de a felénél muszáj abbahagynom. Állatnyomok! Metszik az ösvényünket, be az erdőbe. Rókanyom, mondja Zoli. Ez nagyon-nagyon izgalmas! Lefényképezzük, mert ezt meg kell mutatnom a suliban is. Pár lépés múlva őznyomok is lesznek, szuper!

 

Csúszós, síkos árokparton megyünk fel, de nem esünk el, és megyünk felfelé. Kék háromszög, mutatják a jelzésváltást apáék. Ó, mindjárt itt az Ördögtányér-szikla, ugye? Mosolyognak: igen. És már fel is bukkan, én meg futok oda, mert nagyon szeretem, már kicsi korom óta. Most is készítünk itt egy fényképet.
A Fatalin-bükkök nevét viszont mindig elfelejtem, de a fákat persze nem. Most csak hárman jöttünk, nem tudjuk körbeölelni, mint szoktuk, amit sajnálok.

 

Aztán látunk újabb őznyomot és nyusziét is. Később pedig madarakét, amiről apáék fácánra gondolnak. Itt szűk ösvényen kanyargunk, aztán a kék kört metsszük, és egy szuper rész jön, ahol hófúvások is vannak. Ez is nagyon tetszik, ilyet ritkán láthatok. El is nevezem őket hódűnéknek. Kis pihenőszakasz ez, de aztán megint emelkedő jön. Erről viszont tudom, hogy nem hosszú, és már látjuk is a kilátó sötét árnyékát (hiszen nappal szemben megyünk).

 

Megérkezünk a meredek rész tetejére, ami nem is volt könnyű, mert már sokan mentek itt, és elég síkos, csúszós. Az esőházhoz megyünk, ahol megint lyukaszthatok, Hajni néni engedi (vele is találkoztam már többször).

 

Nagyon finom zsíros kenyeret kapunk. Puha, lágy, de a héja finom, ropogós. Hagymát én sem kérek rá, de teát igen. Nagyon jólesik, kérek is még egy bögrével, és nézegetem, ahogy készítik a nagy üstben.
A kilátó erről az oldalról is szép, és most ebben a napsütésben, kék éggel meg még inkább. Apa kérdésére persze igent mondok, szeretnék felmenni, még ha csúszós is lesz a lépcső. Sajnos most gyíkok nincsenek, meg az a nagy béka se, amit az éjszakai túrán láttam itt tavaly.

 

Fent körbejárjuk minden oldalát, apa megmutatja Ausztriát is, Kőszeget is, és hogy most merre megyünk le. A havas táj igen szép a magasból.

 

Lefelé indulunk a piros Alpannonia jelzésen. Az első szakasz még elég havas, és egy-két helyen csúszkálni is lehet. Később már csak vizes, és ott futni is lehet. Itt mentünk le a Kubát Hugó túrán is Mirával és Kittivel tavaly. A lépcsőknél óvatosak vagyunk, de aztán megint futható, szuper az ösvény.

 

A Szabó-hegyi ellenőrző ponton is lyukasztok, aztán házak közé érkezünk. Le a lépcsőn egy völgybe, majd a Hermina utcába. Elérkezünk a Szénsavas-kúthoz, majd a Bechtold Központhoz. Ezt is ismerem, mert voltam ott még óvodás koromban. Apáék felírják a kódot, én meg szaladgálok egyet a labirintusban, és megnézem a gólyák életéről szóló táblákat.

 

A Madárkórház mellett megyünk el, ahol szintén jártam akkor már, most csak hallgatjuk a madarak kiszűrődő hangjait. Kiérkezünk egy utcára, és mivel a városban vagyunk, azt hiszem, hogy mindjárt vége a túrának. De apa megmutatja a Szulejmán-kilátó bástyáját: oda is felmegyünk még. Előtte azonban betérünk a Királyvölgyi büfébe, ahol Zolit meghívja egy forralt borra, engem meg egy meleg teára. Én pedig találkozok egy jó nagy hóemberrel az udvaron, ami egy kicsit sáros, de azért mellé állok egy fénykép kedvéért. A Szulejmán-kilátót is jól ismerem, és most is körülnézünk onnan. Szép a város, és visszatekintünk az Óház-kilátó felé is, ahol ma már jártunk.

 

Szőlők között megyünk felfelé, egy rövidet itt is pihenünk. Aztán az antennákhoz érkezünk, majd hamarosan balra kanyarodunk. A Trianoni kereszthez is kimegyünk, bár ez nem kötelező program, de apa megmutatja az új kilátópontot. Szuper onnan a panoráma.

 

Kicsit aggódok, de apa megnyugtat: bőven beleférünk a szintidőbe. Sőt, még másfél órát bent is hagyunk. Mindketten megdicsérnek, hogy milyen ügyes és kitartó voltam egész végig. Így érkezünk a Kálvária-templom elé, ahol a szokásos nyüzsgés fogad. Brigi nénitől megkapjuk a Csónakázó-tavat ábrázoló oklevelet és kitűzőt. Ez nekem a negyvenedik. A főtt kolbászt inkább csak megkóstolom, de a meleg tea nagyon ízlik. És jó nézni a tüzet is, ahogy készül, bár meríteni még nem tudok a nagy kondérból.

 

Innen már gyerekjáték az ereszkedés a stációk mellett: azokról is mesélnek nekem. Így érkezünk le a kocsihoz, és indulhatunk is haza. Újra gratulálnak nekem apáék, ehhez a túrához is, meg a negyvenhez is. Remélem, jövünk jövőre is.

 

Szöveg: Gombos Emese és Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

 

Kapcsolódó cikkeink:

Évkezdő tekergő a Kőszegi-hegységben

Családi túra a Gaja-völgyben

Alpannonia-túra családi piknikkel