2015-16 telén szokatlanul kevés hó esett a Magas-Tátrában, még a csúcsokon is. Helyette rengeteg eső áztatta a sziklákat, ami le is fagyott, és ennek ijesztően sok tragikus baleset lett a következménye. Hétfős társaságunkkal március elején készültünk háromnapos körtúránkra magasabb hágókon keresztül, ezért aggódva hallgattuk a híreket, figyeltük az időjárás-előrejelzéseket.

 

 

Tervezett túránk előtt egy héttel hirtelen jött nagy havazásról jöttek hírek, ami egyrészt sok örömöt okozott nekünk, másrészt igencsak meggondolásra késztetett, mert a nagymennyiségű hó ebben a régióban komoly lavinaveszéllyel is jár. Így aztán fel volt adva a lecke. Azonban elszántságunk és vágyunk erősebb volt annál, hogy csak úgy feladjuk az egész túratervet. Úgy döntöttünk, indulunk, és ha kell, módosítjuk az útvonalat, de első nap az Ótátrafüred feletti Zamkovszky-házig mindenképpen felmegyünk, és ott - tájékozódva a körülményekről - meghozzuk döntésünket a további útirányról.

 

 

Március 3-án, csütörtökön, kora délután megérkeztünk Ótátrafüredre, onnan 3 napos felszereléssel gyalog indultunk fel a hegyre. Meglepő módon a városban nyoma sem volt a hónak így március elején, ami itt egészen rendkívüli. A siklóvasút mellett elindultunk Tarajkára (Hrebienok), ahol a táj téliesre váltott, innen már jól letaposott jeges havon kaptattunk fel a Zamkovszky-házhoz (1475 m). Még bőven világos volt, mikor megérkeztünk, ezért a szobákat elfoglalva, holmijainkat lepakolva kisebb felfedezőútra indultunk a Kis-Tarpataki-völgybe. Itt már jól jött a hágóvas, aki nem vette fel, sokat csúszkált a meredek ösvényen.

 

Este aztán úgy határoztunk, másnap a Téry-ház-Vöröstorony-hágó útvonal helyett -, ahol a hírek szerint másfél-két méteres hó borítja a hegyet - a Nagy-Tarpataki-völgyet vesszük célba, ott kapaszkodunk fel következő szálláshelyünkre, a Hosszú-tavi menedékházba.

 

 

Második napon szikrázó napsütésre ébredtünk, csillogó havas sziklák szórták fényüket a ház ablakaira. Nem kellett erősen biztatni magunkat, hogy igyekezzünk, minél hamarabb indulni akartunk, hogy kihasználjuk ezt az ajándékba kapott ragyogó időt. Gyors reggeli után 7 óra körül már a hátizsákot, hágóvasat igazgattuk magunkon.

 

 

Néhány perc múlva a jeges havon trappoltunk egy rövid szakaszon lefele, hogy aztán elérve a Nagy-Tarpataki-völgyet, elkezdjünk kapaszkodni felfele az egyre meredekebb ösvényen. 1700-1800 m magasságból visszatekintve különös látvány volt a zárt felhőtakaró a város felett, ami lassan kúszott felfele mögöttünk, megtöltve a völgyet homályos szürkeséggel.

 

 

Több kisebb pihenő után már 2 óra körül felértünk a Hosszú-tavi menedékházhoz (1960 m), és el is foglaltuk helyünket a tetőtérben található „matraclágerben”. Körülbelül 28-30 matrac lehetett ott egy légtérben, ami késő estére meg is telt hozzánk hasonló elvetemült magashegyi túrázókkal. Mi zsákjainkat itt hagyva elindultunk, hogy kitapossuk harmadnapra tervezett utunk elejét a Rovátka-hágó irányába.

 

 

Az egymás mellett magasba nyúló több hágó közül fel is kapaszkodtunk az egyik tetejére, azonban nem voltunk benne biztosak, hogy a megfelelő helyen járunk-e. Érdekes volt, hogy lépésnyomokat egyáltalán nem láttunk erre, pedig 4-5 napja havazott utoljára. Ezzel szemben a Vörös-torony-hágó irányába vezettek nyomok. Ez bizony az a hágó, amelyen keresztül ideérkezésünket terveztük. Gyorsan megszületett a döntés, harmadnap hagyjuk a Rovátka-hágót, inkább visszafele járjuk végig a Vörös-torony-hágó-Téry-ház-Tarajka-Ótátrafüred útvonalat, amit előző nap még elvetettünk.

 

 

Miután kialakult másnapi túratervünk, korán aludni tértünk, mert 5 órára tűztük ki az ébresztő idejét. Elalvás előtt még felmerült egy kis bizonytalanság, nevezetesen, hogy ha a Vöröstorony-hágó le van jegesedve, akkor csak kötélbiztosítással tudunk átkelni rajta, ami pedig elég bonyolult és lassú lesz, mert a hágó gerince nagyon szűk, ott legfeljebb két-három ember fér el egyszerre. Végül is a döntésünket nem változtattuk meg, ha korán indulunk, így is leérünk a hegyről még világosban. Ezzel a tudattal próbáltunk elaludni, de ezen az éjjelen nem volt jellemző a nyugodt alvás, mert a 30 fős „szobában” sokan másképp ütemezték az alvás idejét.

 

Harmadnapon hajnali 5 órakor kipattantunk „ágyacskánkból”, csöndben leosontunk az étkezőbe reggelizni. Eközben kint feltámadt és süvített a viharos szél, de az égbolt derült volt, ezért káprázatos pirkadatban volt részünk, amit szavakkal nem lehet leírni. Mínusz 7 fokot mutatott a hőmérő, ez a vártnál enyhébb volt, azonban a tomboló széltől mínusz 17-nek éreztük.

 

 

6 óra körül erősen beöltözve, hágóvasakat felcsatolva és egyéb téli felszerelést előkészítve irányba vettük a Vörös-tornyot. A tiszta, ragyogó időben körbenézve élesen látható volt minden sziklás csúcs, havas hágó, hegygerinc. Nehéz volt levenni tekintetünket a pazar látványról, de ebben sokszor segített a viharos szél, mikor a jeges havat felkapta és arcunkba vágta.

 

 

Libasorban haladtunk, követtük a korábban látott nyomokat. Nehéz volt lépkedni a mély hóban, helyenként a firnesedett hó megtartotta az embert, de sokszor egy lépéssel arrébb már térdig süllyedtünk bele. Meredek oldalakban számos helyen láttuk a korábban lecsúszott lavinák nyomait, néhány alkalommal keresztül is kellett mennünk rajta. Azonban jól érezhető volt, hogy a vastag hóréteg már eléggé összetömörödött, jeges állapotban van, újabb lavinák nem keletkezhetnek.

 

 

Mintegy két és fél óra alatt elértünk a Vöröstorony-hágó aljába, ahol rögtön el is kezdtünk felkapaszkodni. Kiválóak voltak a hóviszonyok, sok helyen a korábbi nyomokba lépve, vagy erőteljesebb belépéssel saját nyomot taposva és a lépésenként leszúrt jégcsákányba kapaszkodva másztunk felfele. Félúton egy szikla alatt találtunk alkalmas helyet egy kis pihenőre, ahol a beülőket is magunkra vettük, hogy ha kell, a kötelet rá tudjuk csatolni a szükséges biztosításhoz. Igen hamar felértünk a hágó gerincére (2352 m), ami valóban szűknek bizonyult. Ezért az elsők el is kezdték az ereszkedést a túloldalon, hasonló stílusban a felkapaszkodáshoz, de természetesen háttal a lejtőnek. Itt is tökéletesen tartott a tömör, vastag hóréteg, kötélbiztosításra szerencsére nem volt szükség.

 

 
Nagyon jó ütemben és biztonsággal értünk a hágó aljába, ahol a viharos szél ellenére sűrű köd borított be minket, időnként 50 méterre sem láttunk el. Szerencsére tudtuk, hogy merre kell indulni a Téry-menedékház irányába, ahol ebéd idejére terveztük a pihenőt, de addig még utunkat állta egy kis „domb”, amit meg kellett mászni, és a túloldalán leereszkedni. A tomboló szél továbbra is kitartott, sokszor a kapucni alá is bevágva a jeges havat, mintha csak ezernyi tűvel szurkálnának.

 

Dél körül értünk a Téry-házhoz (2015 m), jólesett leülni és egy bő félórát lazulva, kis „hazait” elmajszolgatni ebéd gyanánt. Innen még további kétórás ereszkedés várt ránk a Kis-Tarpataki-völgyben, ahol már komoly turistaforgalom volt a kitartóan viharos hideg szél ellenére.

 

 

Első napi szálláshelyünkre, a Zamkovszky-házhoz visszaérve ott is megpihentünk, ráadásul a két napja ottfelejtett fejlámpát is visszakaptuk. Ezután már könnyed sétával tértünk vissza Ótátrafüredre az autókhoz, ahol a télnek továbbra sem találtuk nyomát. Szemerkélő esőben, sűrűsödő forgalomban autóztunk hazafele, egyre messzebb a hegyektől, egyre közelebb a civilizált hétköznapokhoz.

 

Szöveg és képek: Szabó Árpád

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz a cikkíró pályázatunkra és nyerj értékes ajándékokat!