A várost ölelő dolomithegyek, a Budaörsi-kopárok nemcsak megjelenésükben különlegesek, de élőviláguk is speciális. A fajgazdagság persze hegyről hegyre változik, attól függően, mennyi maradt meg az értékes fajok számára menedéket nyújtó dolomitsziklagyepekből.

A ritkaságokból persze ilyenkor, november közepén nem sokat lehet már felfedezni, hacsak nem vagyunk botanikusok, akik apró levelekből, elszáradt kórókból is be tudják azonosítani a fajokat. De a november enélkül a tudás nélkül is tartogat élményeket errefelé, főleg, ha az ember egy olyan késő őszi napot fog ki, amikor szikrázó napsütésben, kabát nélkül, pulcsiban lehet kirándulni.

Reggel a város felett

12 kilométeres túrámat reggel rögtön egy kis kitérővel, a Kő-hegyen kezdtem, és most először tapasztaltam meg, milyen itt teljesen egyedül lenni. A hegy, annak ellenére, hogy a városban van, a kilátást pedig uralják a logisztikai központok, áruházak, autópályák, lakótelepek, mégis meg tudott valamit őrizni misztikus hangulatából. És most különösen jó volt kicsit távolabbról rálátni a városra, a hétköznapokra, az életünkre, ami innen, fentről – még ha tudom is, hogy nagyon nincs így – olyannak tűnt, mintha minden a régi lenne.

A Kő-hegyről visszamentem a Kisfaludy utcára, ahonnan a piros jelzésen elindultam az Odvas-hegy felé. Egy idő után elfogytak a házak, és egy erdei ösvényen haladtam tovább. Mellettem őszapók csiviteltek, és újra csak bizonyították azt, mennyire bizalmasak, egészen közel jöttek hozzám. A kopár Odvas-hegy távolról is hatalmasnak tűnik, de ahogy egészen közel ér hozzá az ember, még inkább így érzi. A hegy teteje fokozottan védett terület, nem vezet fel rá jelzett turistaút, a piros jelzés a hegy lábánál halad el.

Repülők és motorok

Következő megállóm a Farkas-hegy volt, amit a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI) Gubóvirág tanösvényét követve jártam be. A névadó magas gubóvirág kékes-lilás virágai tavasztól őszig mindenfelé láthatók. Érdemes letölteni a tanösvény vezetőfüzetét a DINPI oldaláról, mert sok érdekességet lehet megtudni a környékről. Ebből tudtam meg például, hogy ez a táj több híres filmben is feltűnik. Itt forgatták például A Tenkes kapitánya, az Egri csillagok és A tizedes meg a többiek egyes jeleneteit.

A fokozottan védett terület a Budai Tájvédelmi Körzet része, sok-sok évtizede azonban más volt a helyzet. Itt íródtak a hazai vitorlázórepülés történetének első fejezetei. Az első világháború után a korábban pilótaként szolgáló katonák szerették volna valamilyen formában tovább folytatni a repülést. A 20-as években ezt azonban szigorúan korlátozták, és csak hajtómű nélküli gépekkel lehetett ezt megtenni. Megindult a gépek tervezése, beszerzése, és 1929-ben megkezdte működését a farkas-hegyi vitorlázórepülő-tér.

Akkoriban itt hangárok, műhelyek voltak, az emlékmű helyén például a MÁV pihenőháza állt, a közeli Szekrényes-hegyen pedig ma is megvannak annak a betonrámpának a maradványai, ahonnan egy erős gumikötéllel, mintegy óriási csúzlival, útnak indították a gépeket. A repülőtér a II. világháborúban megrongálódott, 1959-től pedig leköltözött mai helyére, Budakeszi Nagyszénászug nevű településrészének közelébe.

De nem csak a repülőélet volt élénk itt évtizedekkel ezelőtt. A hatvanas években tömegrendezvényeket, KISZ-gyűléseket is tartottak itt, és mai fejjel már hihetetlennek tűnik, de egykor motorversenyeket is rendeztek a természeti értékekben gazdag gyepeken. A legnagyobb tájátalakítás szerencsére csak terv maradt, mondjuk annak is egészen hihetetlen, a 40-es években nyilas központot akartak itt kialakítani, felhőkarcolóval és 25 ezer fős egyetemi várossal.

Járt, járatlan, jelölt

Egy korább cikk kapcsán a pár hónapja a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őreivel jártam itt, akik megmutatták, hogy a motorok okozta évtizedes tájsebek még ma is látszanak a környező lankákon. A fokozottan védett terület egyik legnagyobb értékét a dolomiton kialakult különleges növényvilág adja, amely pár méteren belül is elképesztő különbségeket tud produkálni. Míg a hegyek napsütötte, déli oldalán mediterrán vidékekre jellemző, melegkedvelő fajok élnek, addig néhány lépésnyire onnan, a hűvösebb északi lejtőkön már magashegységekre jellemző fajok is előfordulnak.

Ma már motorversenyek nincsenek, taposás azonban igen, és a gyepeknek a folyamatos használat miatt ezeken a helyeken nincs esélyük a regenerálódásra. Ahogy az egyik szakember mondta, „a dolomithegyek halála a szép kilátás”. A panoráma nagy kísértést jelent sokaknak, pláne, ha már kijárt ösvények vezetnek fel a hegytetőre. Ezek azonban jelöletlen utak, és mivel fokozottan védett területen vagyunk, itt csak a jelölt ösvényeken lehetne haladni. Ráadásul jó kilátópontokat a jelölt utakat követve is el lehet érni.

Az itteni növények életét nemcsak a taposás, de a feketefenyők is megnehezítik. Bármerre is vesszük az irányt, előbb utóbb beleütközünk a telepített fenyvesekbe, amelyekkel a kopár hegyoldalakat akarták megfogni.

A Budaörsi-kopárok „kopárságában” nagy szerepe van az embernek. A hegyeket borító őshonos erdőket több száz évvel ezelőtt kivágták, helyüket legeltették, ami a vékony talajréteg pusztulásához vezetett. Az eredeti növényzet ilyen körülmények között már nem tudott újra gyökeret verni, ezért a 20-as, majd az 50-es években megkezdték a kopárfásítást, a hegyeket strapabíró feketefenyővel ültették be, ami alapvetően változtatta meg az élőhelyeket.

A fenyők árnyéka és a lehulló tűlevelei miatt sok növény nem tudott itt megmaradni. A természetvédelmi szakemberek most azon dolgoznak, hogy a fenyvesek eltávolításával segítsék az eredeti élőhelyek regenerációját.

24 ökör, 60 tulok

A Farkas-hegyről a piros kereszt jelzésen indultam tovább a Mária-völgy irányába, majd áttértem a sárga jelzésre, ami a Ló- és a Csík-hegy oldalában vezetett tovább. Itt már leginkább erdőben haladt az út. Közben egyre többször kiláttam a fák között a városra, de a néhol igen keskeny ösvényeken azért nem árt a lábunk elé is figyelni. A Huszonnégyökrös-hegy szerintem az egyik legjobb nevű hegy az országban, nevének eredetéről más többször írtunk mi is. Például itt. De amit nem tudtam, hogy a közeli Törökugratónak is hasonló neve volt korábban, azt Hatvantulkos-hegynek hívták.

A Huszonnégyökrös-hegyen érdemes kitérőt tenni a sárga háromszög jelzésen, ami az út egyik legjobb kilátópontjára vezet. A fenyőkkel övezett hófehér szikla északi oldala egy meredeken mélybe szakadó, függőleges sziklafal. Délre tőlünk megint csak a logisztikai központok sokasága, de északra végre erdők és mezők látszanak.

Szemben a magányosan árválkodó Kecske-hegy sasbérce, mellettünk a Csík-hegy és a Ló-hegy erdővel borított háta, mögöttük a Szállás-hegy kandikál ki, a távolban Csillebérc, a KFKI tornyával. Alattunk a Budaörsi Katonai Temető szabályos sorban rendeződő sírjai. Magyarország legnagyobb katonatemetőjében több mint 17 ezer (16 300 német és nyolcszáz magyar) olyan katona nyugszik, akik a második világháború magyarországi hadműveletei során vesztették életüket.

A hegyről hamar beértem a lakott területre, de a túrám itt még nem ért véget, mert mindenképpen szerettem volna átmenni a Törökugratóra, amely magányosan magasodik a forgalmas Szabadság út túloldalán. A jellegzetes formájú hegy Budaörs zászlaján és címerében is szerepel.

Közepén egy felhagyott dolomitbánya van, ennek peremén vezet a Naprózsa tanösvény. A kötelekkel jelzett útvonal felvisz a hegy tetejére. Az egyes állomásokat számokkal jelzik, néhol vannak korábbi játékokra utaló nyomok is, de ezek felett eljárt az idő, és szükségük lenne némi karbantartásra. A hegyről szóló információs könyv azonban még megvan, és természetesen szó esik benne a hegy különleges nevének eredetéről is. Több legenda is szól erről, amelyek közös eleme, hogy a magyarok elől menekülő törökök a hegy meredek északi sziklafalán a mélybe vetették magukat.

A hegy tetejéről elképesztően jó a kilátás. Belátni egész Budaörsöt, Dél-Budát, látszik a Tétényi-fennsík, tetején a jellegzetes víztornyával. A túra során bejárt hegyeket is végig beláttam innen. Mintha csak tapsrendre álltak volna össze az előadás végén. Remekül festettek a délutáni napfényben, háttérben a szikrázó kék éggel, felettük pedig, mint egy hatalmas zeppelin, egy hosszúkás felhő lebegett.

A cikk 2020 novemberében jelent meg először.