Sós izzadság csípi a szemem.

 

A szinte észrevehetetlen ösvényt követve újra és újra elhajolok a bokrok simogató érintése elől. Tekintetem felét rajtuk, másik felét a mozgó, aprózódó, sivatagi mázzal bevont kőgörgetegeken, a „harmadikat” pedig az útvonalat jelző piros szalagokon tartom.

Mert hamar megtanultam az itteni leckét…

 

Sós sivatag és ami közben van

 

Amint elfordultam kb. 12 kilométernyi futás után a sós sivatagos partról a sziklás sztyeppe felé, rögtön kiderült, hogy ezek nem azok a hazai simogató bokrok, amik mellett csak úgy el lehet futni.

 

Durva tüskék rejlenek a zöldes levélkék alatt, amelyek minden magasságból és irányból támadhatnak.

A lábam már csíkosan vérzik több, „örökmosoly” szerű sebből, és a mozgó sziklák is igencsak forgatják a bokáimat. Az egyensúlyvesztés vagy botlás a tüskés bokorba vagy kaktuszfélébe való landolást jelentené.

 

Út gyakorlatilag nincs, valami vadcsapás szerű vonalat követek, amiben sok a kanyar és gyakori a durva irányváltás. Kiszáradt vízmosások és 10-20 méter magas dombok között lavírozok folyamatosan.

Csak fel és le, fel és le.

 

Az útvonalat jelző selyemszalagok nélkül esély sem lenne a tájékozódásra, ezért megfontoltan és éberen futok. Észnél kell lenni, hogy hová lépek, hiszen nem csak gyíkocskák futkároznak a naptól felhevült sziklák árnyas repedései között! Persze olykor ijedten kapok a lábamhoz, amikor a méretesebb tüskék mindenestül átszúrják a futócipőm talpát. A megoldás ilyenkor a bicegve, tehermentesített gyors megállás, cipő le, talpbetét ki, egy kő a kézbe és megpróbálni vagy visszanyomni, vagy beletörni a vétkes szúró eszközt. Talpam olyan, mint a deszka, a bokrok ácsmesterei szorgalmasan ütögetik bele tüskés szögeiket…

 

Néhány tüske, amit már itthon húztam ki a cipőmből...

A Run the Rann terepfutó versenyen vagyunk, Indiában a Rann of Kutch sós sivatagának egyik szigetként kiemelkedő sziklás sztyepéjén. A 20. kilométernél járok, és még hátravan úgy jó 80 kilométer a száz kilométeres távból.

 

A rajt után az élmezőnyben még volt velem pár futótárs, de másfél órányi futás után már teljesen egyedül maradtam. Óvatosnak és végtelenül alkalmazkodó képesnek kell lennem, hiszen itt nem csak, hogy alig-alig van mobil térerő, de egy esetleges sérülés esetén hosszú órákba telne, mire egyáltalán rám találnának.

Végtelenül vad terület ez, távol a modern civilizáció vívmányaitól, mégis itt jobban, erősebben lehet érezni a létezés alapigazságait, mint bárhol másutt a világon.

 

A frissítő pontok kezdeti sűrűsége után, a 35. kilométertől igencsak rapszodikus az elosztás. Ki-kimarad egy-egy pont, pedig a nap már égetően perzsel. A következő frissítő pont elérése előtt elém jön a helyi „személyzet” (már biztos unták a várakozást).

 

Amint meglátnak, gyorsan körbekapnak. Egyikük előttem futva mutatja az utat, másikuk pedig közvetlenül mögöttem halad. Egyszerű papucsban, hosszú szakadozott vászonnadrágban, ingben és a nyakukba tekert sálból áll az öltözetük. Ruházatuk egyszerűsége ellenére lenyűgözően mozognak ezen a nehéz terepen.

 

Könnyedén szállnak, ugranak kőről kőre, csak a papucsuk klappog a talpukon. Alig bírom a tempójukat. Az együttmozgás öröme szétterül az arcunkon. Először csak mosolygunk, de ez hamar nevetésbe vált. Tovább, csak tovább, egyre hangosabban nevetünk és egyre gyorsabban futunk...

 

Életemben először látom őket, mégis olyan minta évek óta együtt mozognánk. Aztán odaérünk a frissítő bódéhoz, ők gyorsan beleugranak és megkínálnak vízzel. Szélesen mosolyognak, és bár a fogsoruk inkább sötét sárga, mint fehér, mégis ezt az esztétikai hibát felejtteti az a harmónia, ahogy mozogtak ezen a nehéz terepen. Betöltöm a vizet a kulacsomba és barátságban továbbfutok.

 

A templom, ami mellet közvetlenül elhaladtam

 

Elhaladok egy fantasztikus vörös templom mellett, majd egy bő órányi nehéz terep után ismét egy frissítő állomás következik. Közben a nap melege mellett a kullancslegyek és az időnként felettem köröző darazsak is nehezítik az életem, de megúszom csípések nélkül.

Az 50. kilométer körül leérek a félsivatagos, sziklás dombokról a teljesen sivatagos területre. A táv második fele ugyanis innentől kezdve egy hatalmas sós sivatagban halad. Nagy megterhelés ez mentálisan, hiszen a sziklás, kanyargós, bokros terület után most egy teljesen sík és egyhangú ötven kilométer következik.

Itt lelassul az idő, a tér végtelenül kitárul.

 

A fehér talajbevonatnak és a délutáni napnak köszönhetően elérkezik a nap legmagasabb hőmérsékleti időszaka. A talaj néha olyan, mintha cukormázzal lenne bekenve, néha agyagosan süppedős, néha puhán homokos. A futótempóm megtörik, az egyhangúságban az izmok másképpen morzsolódnak.

 

Nyugodt egy hely

 

Megjelenik egy helikopter, amiből felvételeket készítenek, ahogy futok a semmiben. Persze a rotor szél a szemembe és a számba fújja az összes sós port, ami ebben a sivatagban van. Aztán ahogy jönnek, úgy mennek is, így ismét magamra maradok.

A látóhatár elég tág, körülbelül négy-öt kilométer látok előre és hátra. Az egyhangúságot antilop csordák, úgynevezett nilgauk törik meg. Ötszáz méternél közelebbre nem engednek ezek a jószágok, hanem megiramodva arrébb rohannak. Furcsamód nekem olyan szarv nélküli rénszarvasnak tűnnek inkább, mint antilopnak. De lehet ezt már csak a naptól láttam így. Akadt azért pár sivatagi róka is, de sajnos a varánuszok nem bújtak elő a melegben (igazuk is van). Miközben az itteni állatvilágon merengek, szépen kifogy az összes innivalóm.

 

A szememet meresztgetve látom, hogy előttem semmi olyan nincs, ami esetleg egy frissítő pont lehetne. Átváltok túlélő üzemmódba. A futásba gyalogló betéteket rakok, a cél hogy ne izzadjak, ne veszítsek folyadékot. Így haladok jó sokáig, míg végül, kissé jobbra az útvonaltól pár fickóra és egy motorosra leszek figyelmes. Becélozom őket és a sivatagi méreteknek köszönhetően jó húsz perc elteltével oda is érek hozzájuk.

 

Nem rénszarvas, hanem antilop

Elpanaszolom a bajom, hogy mintha kimaradt volna egy vagy két frissítő, meg szóljanak már a rendezőknek, mert itt elszomjazik majd az egész mezőny, de legfőképpen adjanak gyorsan vizet. Gyors telefon, ok a frissítő elfelejtett ide kijönni. Kapok fél liter vizet meg két deci izotóniást. Ezzel kell elmennem a 70. kilométer környékéig.

 

Most ez van, ezt kell elfogadni. Megyek tovább. A test jelzi, mutatja a folyadék bevitel hiányát. Jönnek a görcsök. Kezelem, ahogy tudom. Jókat mosolygok az úgynevezett sóhiány miatti görcsölésen. Itt nincs ilyen. Ha só kell, egyszerűen csak lehajolok és felveszek pár kilónyit. Annyit ehet, itt az ember amennyit csak akar. No de mit iszik utána? Elküzdöm magam a következő pontig. Innen már ismét visszaáll az olyan kb. 5-7 kilométerenkénti frissítő sűrűség. Közben lassan megkerülöm a szigetet és a nap is alábbhagy az  erőlködésből.

 

Újabb pont, mondják még kilenc kilométer.

Jó.
Bő félóra futás, újabb pont. Mondják, innen már csak tíz kilométer.

Jó.
Újabb félóra. Újabb frissítő pont jön, ott már azt mondják: még húsz perc a célig.

Hát innen még kellett egy bő óra…
Ezen csak mosolygok. Tapasztalatból már tudom, mindegy mit mondanak közben, a verseny úgyis pontosan a célig tart…

 

A naplemente...
Foto:Madhuri Chowdhury

 

Közben a nap szépen belesüllyed a látóhatárba. Fantasztikus a látvány! Óriási, vörösen izzó gömb, ami beleolvad a Földbe. Ily hatalmasnak még sohasem láttam.

 

Csak nézem, és nézem, le nem veszem a szemem róla, míg végleg el nem tűnik. Gondolatban elköszönök tőle, hálát adva neki hogy ma együtt futhattam vele. A naplemente után a partról ismét a sziget belseje felé fordulok. Érdekes, hogy itt milyen hirtelen besötétedik.

 

Lemegy a nap és huss, egy negyedóra múlva már korom sötét van, de csak pár percig. A horizonton feltűnik ugyanis a telihold hatalmas korongja és ezüstösen bevilágítja a tájat. Azért felkapcsolom a fejlámpámat, és pár kilométernyi futás után ráfordulok végre a célegyenesre. Hatalmas taps és éljenzés tör ki. Mint egy űrutazót, úgy fogadnak. Villognak a vakuk és a fehér szempárok. Veregetik a vállam, szinte mindenki meg akar érinteni, őket a rendezők védőgyűrűje tartja tőlem távol. Kapok egy széket, hogy leüljek és elmeséljem milyen volt, hogyan éltem meg a Rannt.

 

Nem kell keresnem a szavakat. Jön, ömlik belőlem az átélt élmények áradata. Mosolyognak és mindent megértenek. Hiába, a sok ezer kilométernyi földrajzi távolság köztem és az itteni népek között, a természetben élve, ott haladva teljesen ugyanazt érezzük…

 

Remek embereket ismerhettem meg. Krissy, Nikki, Rafael és Prokopio a verseny közben
Foto: Madhuri Chowdhury

Előzmények, tanulság és köszönetnyilvánítás

 

Támogató márkám közvetítésének köszönhetően, egy kellemes és visszautasíthatatlan meghívásra lehetőség nyílt kijutni Indiába, egy kis terepfutásra. Indiába, a hihetetlen Indiába, egy magyar terepfutó szemével.

Szinte alig kellett gondolkodnom, hogy a döntés megszülessen, mert hitem szerint talán nincs jobb és mélyebb módja egy kultúra, egy nép, egy természeti táj megismerésének, mint az, hogy gyalogosan, vagy akár futva haladjunk benne nagy távolságokat. Ráadásnak még Ildikót, a csapattársamat is sikerült rábeszélnem az igencsak kalandosnak ígérkező kiruccanásra (nem kellet nagyon győzködni).

 

A döntések megszületése után az ügyintézésre vészesen kevés idő maradt. A vízumok megszerzésére például csak pár nap állt rendelkezésre, így igencsak jól jött a Természetjáró Szövetség elnökének és a Külügyminisztériumnak a hathatós segítsége, amit ez úton is köszönünk. Papír ide, csomag oda, mire észbe kaptunk, (egy héttel a meghívás után) már dübörgött is velünk a repülőgép Mumbai felé…
 

Szeretném kiemelni Ildikó teljesítményét, aki ezen a nőknek nem túl biztonságos területen is megállta a helyét és példát mutatott a magyar terepfutás erejéből. Ő a maratoni távon diadalmaskodott, ami csak a nevében volt maratoni, a valóságban 53 kilométert tett ki.
 

Tanulságként annyit említenék, hogy ismét bebizonyosodott, hogy a természet hatalma és változatossága végtelen. Emberként megméretni magunkat benne igazán nemes időtöltés, mert mindig a legvalósabb képet kapjunk önmagunkról. Ha közben látjuk és tapasztaljuk valami hiányát, illetve nemlétét, akkor utána sokkal, de sokkal jobban megbecsüljük majd azt, ha újra megkapjuk. Örülnünk és óvnunk kell, amink van. Erdeink zöldjét, forrásaink vízét, mozgásunk szabadságát. Engem erre tanított a Rann…

 

Rann of Kutch, India.
Foto:Madhuri Chowdhury

 

Köszönöm az indiai barátaimnak a segítséget, az odafigyelést és a vendéglátást. Madhuri-nak, Apoorva-nak, Gael-nek, nagylelkű Great Asian Outdoor-nak mindenkire hálás szívvel gondolok. Fantasztikusan éreztem magamat, mert India tényleg fantasztikus.

Még egy magyar terepfutó szemével is….