A Hochalmspitze a hazánkhoz egyik legközelebb eső háromezres. Ausztriában, Karintia tartományban magasodik, a jellemzően kristályos kőzetű Magas-Tauern déli részén, az Ankogel-csoport legmagasabb kiemelkedéseként. Budapesttől mintegy 550 km autózással érhető el. A csúcs több útvonalon is megmászható, mi a Maltatalból, a Giessener Hütte érintésével induló útvonalat választottuk. A Koschach-nél keskeny erdei úton induló gyönyörű Gösgraben-völgyben autóztunk föl a Göskarspeicher víztározó gátja alatti parkolóig (1640 m), majd innen másfél óra gyaloglással értük el a 2215 m-en épült hüttét.

1 / 28

Az általunk választott útvonal csúcsi részét Detmolder Grat néven klettersteigként is nyilvántartják. A leírások szerint a mászás max. C nehézségű, de gleccsert is érint, ezért a normál klettersteig-eszközökön túl alapvető alpesi magashegyi felszerelés is szükséges.

Aki csak egyszer is éjszakázott már matraclágerben (ez a magashegyi turistaházak közös hálótermeinek helyi elnevezése, ahol akár húsz-harminc ember is egy légtérben, egymás mellé zsúfolva tölti az éjszakát), tapasztalhatta, mi az a hajnali „szatyrozás”. Az általában keservesen eltöltött éjszaka után - hortyogás-szörcsögés, motoszkálás, ágyrecsegés, különféle hangok és szagok - mindig, minden lágerben akad pár turista, aki az amúgy is nagyon korai ébredés előtt fél-egy órával elkezd csomagolni. Pontosabban folyamatos nejlonzörgetéssel kutakodni a kaotikusan összerámolt hátizsákban. Ébresztőóra így nem is szükséges, ezzel garantálják az idő előtti felkelést, bár ilyenkor minden további alvással töltött perc kincset érne.

2 / 28

Csörögnek már a zacskók a Giessener Hütte hálótermében is, pedig innen a csúcshoz egy hat órás indulás, öt órás kelés elegendő, most pedig még négy sincs. Szatyroznak, így hát az alvásnak nincs is tovább értelme, jobb, ha kelünk. Vár ránk a hegy.

Szezonban és hajnalban egy ilyen hütte leginkább felbolydult hangyabolyhoz hasonlít. Mindenki lázasan csomagol, térképet néz, tracket állít be, hevedereket, karabinereket csörget, jégcsákányokat rögzít, az étkezőben reggeliznek és kávéznak, a teraszon gázfőzők zúgnak, a vécéknél türelmetlenül toporgó sorok kígyóznak, megadóan készülve a benti, erősen felejthető állapotokra. Német, cseh, olasz, spanyol, angol, itt-ott magyar szó keveredik bábeli zűrzavarban. Egy-egy menetkész csoport szakad ki ebből a kaotikus tömegből és vág neki az ösvénynek. Megvan a sajátos, jó hangulata a magashegyi hüttéknek, akinek ez bejön, egy életre rákattan, és legszívesebben mindig visszatérne. A legjobb ilyenkor mégis gyorsan elindulni, ha minden szükséges dolog megvan, és az utolsó simításokra már a friss, harmattól csöpögő sziklás turistaúton is lesz mód.

3 / 28

A háztól a Winkelscharte felé tartunk az 519-es számú turistaúton. Jobbra kiágazik a lejöveti út a Steinerne Mandln sziklaszirtjei felől. Jeges patakok, virágzó alpesi rétek, és bár július van, egyre terjedelmesebb hómezők keresztezik utunkat. A reggeli napsütésben feltűnik a csúcs, és mindez olyan hihetetlenül szép, hogy a legszívesebben hangosan fölnevetnék.

4 / 28

Mintegy másfél óra alatt érjük el a Winkelschartét (2856 m), ahol jobbra fordulva a csúcs felé vesszük az irányt. További hosszas kapaszkodás következik a hol havas, hol kőbányára emlékeztető kőtörmelékes terepen, végül egy kőkupac tetején a csúcsgerinc alatt találjuk magunkat. Megjegyzendő, a kőkupacot a Magas-Taurernben úgy kell érteni, hogy egy-egy kövecske akkora, mint egy fél Kispolski, ráadásul akadnak közte dinnyeméretű, vagy akár hordónyi hófehér, csillogó kvarckristályok is. A beszállásig vezető, harántoló szakasz már a csúcs alatti Trippkees gleccser felső vége. Most mély és jól tartó hó borítja, de ez ugyanígy lehetne jeges is, akkor nélkülözhetetlen a hágóvas.

5 / 28

A Hochalmspitze csúcsa valójában egy hosszan elhúzódó sziklás-törmelékes gránitgerinc legmagasabb kiemelkedése. Ennek vágunk neki a klettersteig-drótkötélre csatlakozva. A mászás nem nehéz, de ez nem is erről szól, inkább a magashegyi környezetről. Jókora sziklatömbök között kapaszkodunk föl a gerincig, ahonnan a túloldal lélegzetelállító panorámája is kinyílik, ellátni egészen a Glocknerig.

6 / 28

A csúcshoz közeledve egyre több a hó, olykor a drótkötél is eltűnik alatta, majd egy felszökéshez érünk, ami kritikusnak néz ki. Magányos német hegymászóhölgy tanakodik éppen, hogyan tovább. Drót nincs, kijegesedett lépések vezetnek meredeken fölfelé. Elég rosszul néz ki, de a fő gond nem is ez, hanem ami alatta van: havas-jeges csúszda, majd 100-200 méteres szakadék. Itt bizony nincs megállás, ha valaki kicsúszik, a várható sérülések örökkévalóságon túl gyógyulók, ahogy Rejtő nagymester írta volt.

7 / 28

8 / 28

Visszafordulni mégsem lenne jó. Nézelődünk. A megoldás a fejem fölött kínálkozik. Innen úgy tűnik, a sziklán fölkapaszkodva körülmászható a jégcsúszda. Nekiállok, és pár necces fogáson túljutva sikerül föltornáznom magam a jeges rész fölé. Már csak egy gond van: a végén nem tudok lemászni, le kell ugrani a csúszda tetején lévő bizonytalan állagú hóra. Ott bizony muszáj lesz valahogy szilárdan megállni. Más lehetőség híján ugrok, pontosabban inkább lecsúsztatom magam a sziklán, és ahogy havat érek, rögtön elkapok egy már előre kinézett sziklafogást. Ez sikerült. Innen pár bizonytalan lépés a további hófolton, és végre megmarkolhatom a hó alól előbukkanó drótkötelet. Rá is kapcsolok gyorsan. A többi már egyszerűen megy, a lány és a társam számára egyszerű, de praktikus kötélbiztosítást építek ki, és hamarosan mindketten mellettem állnak. Hasonló nehézségek már nem adódnak a csúcsig, amit innen jó negyedóra alatt érünk el. A tanulság az, hogy az aktuális hóhelyzet még egy könnyűnek tűnő normál úton is tud veszélyes szituációkat teremteni.

9 / 28

10 / 28

11 / 28

Jó ütemben, jó időben értük el a csúcsot, így fél órát is eltöltünk a csúcskereszt tövében. Nézelődünk, eszegetünk, háromezres csúcson szép időben lenni jó! A hegyibetegség tünetei kb. ebben a magasságban szoktak először jelentkezni, persze ez egyéni érzékenységtől függ, minket elkerül. Mikor tovább indulnánk, alkalmi ismerősünk félénken megkérdezi, csatlakozhatna-e hozzánk, mert kicsit megviselte az előbbi történet, és tart a lemeneteltől. Persze, hogy jöhet, bár az előttünk álló utat mi sem ismerjük. A csúcsról végigtekintve a Steinerne Mandln felé vezető gerincen, vár még ránk pár szórakoztató óra.

12 / 28

13 / 28

Így is lett. Ez a lemeneti út hosszabb és talán nehezebb, mint ahol följöttünk. A Steinerne Mandln egy különös alakú sziklaalakzat, szél csipkézte, fagy alakította, és jelzi, ahol lefelé indul az út a gerincről. További bő egy óra addig elérni a csúcsról a gerinc hol mászós, sziklás, hol csak törmeléken botorkálós keleti részén. Ehhez az is hozzájárul, hogy a jelzés ugyancsak hézagos. Több szakaszon inkább csak érzésre botorkálunk a kőtömbök között. A hágó előtt újabb meredek hómezőt kell harántolni jókora mélység fölött, végül elérjük a Steinerne Mandln tornyai alatt azt a pontot, ahol lefelé indul az út, immár a kiindulópont felé.

14 / 28

Az „út” megnevezés persze viszonylagos. A gerinc elkeskenyedő sziklaperemén letekintve egy havas-sziklás katlanba pillantunk bele, amelynek csaknem függőleges falán vezet lefelé a drótkötél. Lent a mélyben, meredek hólejtőn jégcsákánnyal ereszkedik egy páros. Nagy lélegzet, majd beleereszkedünk a szakadékba. Peremről peremre mászunk lefelé, a drót megbízható, a mászás B-s, C-s nehézségű, eléggé kitett. A vége nem túl biztató: keskeny, biztosítatlan peremen érünk a meredek hómező fölé, amelytől több méteres függőleges, sima felszínű letörés választ el. Hogyan lehet itt lejutni? A perem túlsó végén a fal és a hó közötti magasság már csak úgy embermagasságú. Innen ugrunk le a hólejtő tetején lévő bakancstalpnyi letaposott hóperemre. Nem túl szívderítő… Ami biztos, hogy itt a hóhelyzettől függően akár köteles ereszkedésre is szükség lehet, ha a hólejtő pereme mélyebbre kerül.

15 / 28

Eddig kissé megszeppent útitársunk a hómezőre érve megtáltosodik. Míg mi hágóvasat csatolunk, ő váratlanul egy rövidke sílécet, bigfootot kap elő a zsákjából. A mindenit, itt fog lesíelni? Úgy ám, nem sokat vacakol, széles ívet húzva már szaggat is lefelé a lejtőn, míg mi arccal a hófal felé fordulva, jégcsákánnyal mászunk lefelé. Pár perc alatt el is tűnik a szemünk elől.

16 / 28

17 / 28

18 / 28

Alább érve csökken a hómező meredeksége és szép lassan gyaloglóterepre vált. A szikrázó délutáni napsütésben csodás magashegyi tájon baktatunk lefelé, majd egy különösen szép fövenyen leheveredünk. Körülöttünk mindenfelé a gleccserből kifolyó, kristálytiszta vizű patakok ömlenek vízesésről vízesésre, itt-ott tavacskákat képezve a sziklahátak, mohás zsombékosok, hófoltok között. Tarka alpesi virágok színesítik a tájat. Nem is beszélünk, itt most nem kellenek a szavak, csak élvezzük ezt a csodát némán, elégedetten a túra, a mászás utáni kellemes bágyadtságban.

19 / 28

Nincs is nagyon kedvünk elindulni, de végül csak fölkerekedünk és indulunk vissza a Giessener Hütte felé. Talán egy jeges korsó sör ígérete adja a hajtóerőt, ami érkezik is, rögtön ahogy betesszük a lábunkat a hüttébe: átmeneti útitársunk lep meg vele, hős megmentőként írva le minket a hüttében várakozó édesapjának, aki nem győz eléggé hálás lenni. Nohát, ez azért túlzás, de nem bánjuk, egy ilyen túra után a teraszon, napsütésben egy percre hőssé válni igazán jóleső érzés a gyarló ember fiának.

Írta: Galli Károly
Fotók: Galli Károly, Gyulai Péter

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!