A mászó pályafutásom egy varázsütésszerű pillanat gyorsaságával ért véget a '90-es évek elején. Ennek semmilyen fizikális oka nem volt, hanem egész egyszerűen eljött az a pillanat, amikor a „belső hang” egy-két fizikai demonstrációval alátámasztva azt tanácsolta, hogy ideje lenne EZT abbahagynom. Mivel nem szeretek haragba lenni, főleg nem egy „belső segítővel”, ezért hallgattam rá. Éreztem, tudtam, hogy rosszat biztos nem akarhat, hiszen rengeteg szorult és veszélyes helyzetben adott már „életmentő” tanácsokat. Egy olyan szóló mászásoktól hemzsegő karriernél, mint amilyen az enyém volt, pedig ez szó szerint értendő….

 

A sport persze maradt, de csak „emberi” magasságokban. A terepfutásban egy új, kevesebb kockázattal járó önmegismerési formára találtam. Teltek az évek, én pedig egyre jobb és erősebb futóvá váltam. Egymás után jöttek a Mátrabércek, a Kinizsik, majd a külföldi megméretetések is. Rövidültek a teljesítési idők, sőt, elértük a már „őrültségnek” tűnő határokhoz (pl. Mátrabérc 5.08 vagy Kinizsi 8.51 stb.). De ezeken is átléptünk, mert megtanultuk közben, hogy nincsenek határok, csak a fejlődésünk legyen örök... A terepfutás pedig megadott mindent, ami a folyamatos fejlődéshez szükséges volt.

 

Így terepfutóként, az egyik régebbi UTMB-n, talán úgy 2009 körül egy átfutott éjszaka után különös felismerésre tettem szert. Éppen a felkelő nap fénye vörösbe öltöztette a Mont Blanc csúcsának hómezőit, amikor a pillantásom megakadt a pompás látványon. A csúcs, ami egykoron a „mindent” jelentette számomra, most nem hív, nem csábít, nem akarok felmászni oda. Itt futok a csúcs alatt évről évre, de felmenni oda eszembe se jut. Tökéletesen elegendő, hogy mellette, körülötte itt lent futhatok. No, de miért elég ez? Mi változott meg annyira bennem az elmúlt húsz év alatt? Aztán eltelt pár év, és én mindent megértettem.

 

A terepfutás során is hasonlóak az érzések, mint a hegymászásnál, csak sokkal elnyújtottabban, miközben az kevésbé mélyreható. Valószínűleg a vállalt és átélt nagyobb kockázat termeli ki a mászásnál tapasztalható nagyobb és intenzívebb élményanyagot. A terepfutók ezt a teljesített táv növelésével tudják kiváltani. Ez az egyik magyarázata az egyre hosszabb távok iránti vágy kialakulásának. Még többet még mélyebben szeretnénk átélni, tapasztalni. A táv nő, egyre csak nő, és lassan elérünk egy UTMB-hez, a maga 170 kilométerével és a hozzá tartozó nem csekély 9500 méternyi szintkülönbségével. Aztán ezt is teljesítjük, akár többször is, sőt még a dobogóra is kerülünk a több ezer induló közül. Átélünk, megtapasztalunk mindent, amit itt meg kell tanulnunk. És egyszer csak eljutunk oda, hogy innen tovább kell lépnünk. Tovább, mert a fejlődés örök. Tovább, de merre?

 

A Mont Blanc

 

 

Az egyik lehetséges irány a hegymászás és a terepfutás keverése, összevonása. Odafutunk, felmászunk (felfutunk), lemászunk és lefutunk. Ennyi. Gyors, de mégis elnyújtott az élményanyag, a vállalt kockázat miatt pedig igen mélyreható. A két sport keveréke eddig nem tapasztalt távlatok nyit, és könnyedén a jövő egyik új extrém sporttevékenységévé válhat. Viszont nem szabad túl sok kockázatott belevinni (nem lesznek extrém, szóló sziklautak futással keverve). A gyorsasági mászók közül manapság sokan átpártolnak a terepfutók táborába, mert megunják a túl nagy kockázatot. Bölcs döntés, jól teszik. A terepfutók közül pedig eddig csak kevesen vállalkoztak erre, hiszen ahhoz már a terepfutásban mindent el kell érni önmagunkhoz képest, hogy ebbe az irányba kutatva továbbmozduljunk. No, és persze némi mászó technikai tudás is szükségeltetik ehhez a mix dologhoz…

Szükségesnek tartom, hogy lássátok, értsétek, hogy minden változik. Ami egykor lehetetlen volt, az most lehetséges. Ez a dolgok rendje, nem lehet megállni. Lehet saját véleményünk, de ne ítéljünk el olyat, amit nem ismerünk. Ha pedig saját magunk tehetetlenségéből fakad mások cselekedeteinek megítélése, akkor azon inkább önkritikusan gondolkozzunk el, mielőtt bármit is szólnánk. Ennek a szűrőjén keresztül értékeljük és ítéljük meg a közeljövő terepfutás-gyorsasági hegymászás keveredésének eseményeit.

A 2012-es Ultra-trail Tour du Mont Blanc futóversenyre való felkészülésnek az egyik sarkalatos eleme volt számomra a Mont Blanc-ra való felfutás. Mivel versenytársaim (Kilian, Seb, Dakota) is rendszeresen futottak a csúcsra, úgy gondoltam, én is kipróbálom ezt a fajta edzésformát. Nem akartam semmit bizonyítani, semmit senkinek megmutatni, egyszerű délelőtti edzésként kezeltem csak az egészet.

 

 

Nem készültem semmilyen különleges módon erre a futásra. Ha jól emlékszem, úgy 21 évvel ezelőtt voltam fent a csúcson utoljára, akkor is más útvonalakon, de úgy gondoltam, hogy ez nem okozhat gondot számomra. Egyrészt sokkal erősebb és kitartóbb lettem azóta, másrészt a francia oldal legkönnyebb és legnépszerűbb útvonalán szándékoztam haladni. Természetesen maga az útvonal nagyon kiépített, ezért könnyen és jól követhető. Egyetlen hátránya, hogy nagyon sok hegymászó és turista mozog az útvonalon, ami miatt nehézkes a haladás, mindamellett több objektív veszéllyel kell számolni.

 

Bő egy hét alpesi futóedzés elegendőnek bizonyult az akklimatizációhoz, így már csak a megfelelő időjárási viszonyokat kellett kiválasztanom, ami ismerve a helyi előrejelző szolgálat pontosságát, nem túl nehéz feladat. Két napot várok az esős, havas hidegfront után, majd egy csütörtöki napon nekivágok a feladatnak. A két nap alatt ugyanis elegendő nyomot fektetnek a csúcsra közlekedő mászók ahhoz, hogy én biztonságban haladhassak majd a gleccserek repedéses szakaszain. Nem kell korán kelnem, ugyanis elegendő a reggel 7 órai indulás Les Houches-ből. Ez az időpont elég korai ahhoz, hogy megelőzzem a reggel 8 órai első MB vonattal érkező turistákat, de még a lefelé tartó tegnapi csúcsmászó „népáramlást” is nagymértékben kikerülöm vele. Les Houches-ből a csúcsig tartó teljes emelkedős részre 4-5 órát számoltam, így elméletileg 11-12 óra körül érek a csúcs környékére. Ez az időzítés pedig a futáshoz jobban passzoló vizes, olvadt havat is feltételezte.

A felszerelésről: Mivel tartós jó időt jósoltak (tiszta, napos idő, a csúcson -5 Celsius-fok, 50 km/h szél, a fagyzóna kb. 4000 métertől), a magammal vitt felszerelés a minimális volt.

Ezek induláskor és folyamatosan: cipő-Nike Air Vomero 7 edzőcipő, bokazokni, rövidnadrág, ujjatlan technikai felső, és egy Garmin XT 310 óra.

Egy deréktáska két darab 2 deciliteres kulaccsal és egy telefonnal.

Egy pár háromrészes alu túrabot hevederek és hótányér nélkül.
Egy 2 literes futó hátizsák, benne egy széldzseki, egy rövid ujjú csere technikai felső, egy vászon karmelegítő, egy kompressziós lábszárvédő, egy kompressziós combvédő, egy csősál, 3 db Mars csoki és 80 gramm izotóniás italpor. Ennyi.
 

Induláskor a futást üres kulacsokkal kezdtem, mert a terv szerint feljebb, a szivárgó vízfolyásokból pótoltam volna a folyadékszükségletemet. Sajnos az előző hetek meleg és száraz időjárása miatt ez nem igazán működött, ugyanis az alsó részeken szinte minden porszáraznak bizonyult. A magasabb régiókban pedig a fagyos reggel miatt nem találtam semmilyen iható vízfolyást. Les Houchez temploma melletti parkolóban állítottam le az autót, majd 1047 méteres magasságból kezdtem meg a csúcsra tartó futásomat. Pár száz méternyi aszfaltozott rész után már egy gyönyörű fenyves erdőben szerpentinezek felfelé a Nid de Augille felé.

 

Szép a reggel, könnyedén és egyenletesen emelkedek élvezve a futás adta örömöket. 55 perc alatt érek fel a sínhez 2000 méterre. Ezt követi egy éles kövekből és sziklalapokból kialakított billegős ösvény, ami egészen a Téte Rousse turistaházig tart. Két óra és négy perc alatt érek fel ide az első gleccser darabkához 3160 méterre. Itt tudok először inni és tölteni a kulcsomba kettő deciliternyi folyadékot, amit majd a következő órákban okosan be kell majd osztanom. Ezt még akkor nem tudom, hiszen abban a tudatban vagyok, hogy majd feljebb is találok vízfolyásokat. A nap tévedése ez, ami igazán nem befolyásolta a teljesítményem, de azért több folyadékkal jobb lett volna…

 

Felfutok a híres Nagy Kuloár oldalába, majd következik annak a keresztezése. Ez az egyik, objektíve legveszélyesebb része az útvonalnak. Felnézek, semmi nem hull lefelé, így pár másodperc alatt átfutok a veszélyes részen. Majd jön a sziklás, kőtömbökből felépült gerinc, ami még a reggeli árnyékban teljesen le van fagyva. Óvatosan, de mégis drasztikus sebességgel haladok. A Téte Rousses-től ž óra alatt érek fel a Gouter házhoz 3800 méterre.

 

Az új Gouter ház közel 4000 méteren

 

 

Közben egyre többen jönnek lefelé. Mindenki kötélbe kötve, nagy hátizsákokkal, talpig felöltözve araszol lefelé. Ki- vagy megkerülni alig-alig lehet őket. Persze riadtan néznek rám. Nem is igazán értik, hogy mit csinálok ott olyan „lenge” öltözékben. Csak a guide-ok ismerik fel a történetem. Ők azért odaszólnak egy bíztató mondatot, és a lehetőségek szerint arrébb húzzák a kuncsaftjaikat, hogy utat engedjenek nekem. Érdekes, hogy ezekből a csoportokból sokat pár óra múlva újból utolérek. De akkor már én is lefelé tartok…

Amint felérek a Gouter házhoz, kézbe kapom a botokat. Innentől kezdve havon és jégen vezet az utam. Bekapok egy kis csokit is, majd ráfordulok a hómezőkre. A nap itt fenn már szépen sütöget, megkásásítva ezzel a lejárt havat. Gyorsan haladok, alig negyed óra, és máris a Dome du Gouter oldalában kapaszkodok fölfelé. Közben rengeteg mászópartit leelőzök. Ahol tudok, futok, ahol nem, ott igen gyorsan (terepfutó stílusban) gyalogolok. Sokan, látva a tempómat, udvariasan kilépnek a nyomból utat engedve a részemre. Mások nem érzékelnek, így őket egyszerűen két lépésből kikerülve előzöm meg. Csak akkor kell vigyáznom, ha kilépek a nyomból a jeges felszínre. De megy minden, mint a karikacsapás.

 

A Vallot ház a Dome du Gouter oldalából

 

 

Felérek a Dome du Gouter csúcsára, majd gyorsan lekocogok a túloldalon. Aztán lendületből fel a Vallot házhoz 4360 méterre. Itt sokan pihennek, ücsörögnek. Persze szint hozok a „hiányos" megjelenéssemel a fakóan fehér világba. Kattognak a fényképzők, pörögnek a felvételek.

 

Rákapcsolok, dolgozik a láb, a kar, a tüdő. Folyamatos a hőtermelésem, néha még izzadok is. Ezért nem kell öltözködnöm, csak mennem, haladnom felfelé folyamatosan. Az újvégeim viszont a hótól ledermednek. A megoldás egyszerű. Csak odanyomom őket a csupasz combomhoz, ami ég, mint a kályha, így pár másodperc alatt újra üzemképessé válnak. Muszáj az ujjaimnak is tökéletesen működniük, hiszen nincs csuklóheveder a botokon, így ha elejtem őket, akkor egészen Chamonix-ig csúsznak majd lefelé… A botok használata viszont segít tartani a gyors tempót, növeli a biztonságérzését, és csökkenti a futócipők ki- és visszacsúszását. Pár meredek rész, és 4 óra 20 percnyi futóidő után felérek a csúcsra.

 

A Mont Blanc csúcsán

 

 

Semmi extázis, kontrolláltan cselekszem. Fotók, kis csoki, pólócsere. Pár perc, és már fordulok is visszafelé. Az ereszkedés egy különleges élmény. Szinte lebegve repülök lefelé. Csúsztatom a lábaimat a hóban, síelésszerűen szlalomozva élvezem a sebességet. Persze a könnyelműségemnek hamar következményei lesznek. A cipőm a kásás hóban jégre téved. Rögtön kicsúszik a láb, billenek a 60 fok meredekségű jégmezők felé. Azonnal cselekszek, nyugodtan, belső erőktől hajtva. Jobb botomat maximális erővel leszúrom, és félkörben rácsavarodva megállítom a csúszást. Erre persze a bot rögtön kettétörik, de ekkor már a bal kezem is lecsap. Bal bot is leszúrva teljes erőből így stabilizálva a helyzetemet. Két másodperc az egész. Nyugodt vagyok, semmi gond, csak a jobb könyökömről vitte le a bőrt a jég. Felállok, kihúzom az ép botot a hóból, és a törött csonkkal a kezemben most már óvatosabban futkározok lefelé. A környezetemben álló mászók persze ledöbbenten állnak…

40 perccel később már ismét a Gouter háznál vagyok. Itt kilépek az örök hó és jég birodalmából, elteszem, ami a botokból maradt, és megkezdem az ereszkedést a gerincen. Na, itt ekkorra már akkora a tömeg, hogy alig lehet haladni. De azért csak leérek a Téte Rousses-hoz, és végre megtölthetem a kulacsaimat a gleccseren most már bőségesen folyó vízből. Ez a négy deciliter már elegendő a hátralévő másfél órányi futáshoz. Jön az éles köves rész, ami nagy figyelmet és koncentrációt igényel. De ez a rész egy terepfutónak ilyenkor igazi csemege. Egyre könnyebben és egyre bátrabban haladok. Fokozom a tempót, ahogy beérek a zöld füvek és a fák közé. Szétárad a biztonság és az élet érzése. Az utolsó pár kilométeren a kora délutáni meleg miatt már csak egy habos korsó képe lebeg a szemeim előtt.

 

Rendben leérek az autóhoz, és megállítom a stoppert. 7 óra 30 perc, 34 kilométer és 3800 méternyi szintkülönbség. Na, ez az edzés is megvolt. Lazítok és gimnasztikázok úgy tízpercnyit, majd beülök a kocsiba, és elgurulok egy boltba egy kis folyadék-utánpótlásért. Délután fél négy körül már ismét a szállásomon vagyok. Kiülök a kis faház elé, és felpillantok a Mont Blanc csúcsára. Eszembe jutnak a már említett, évekkel ezelőtti UTMB-n tapasztalt napfelkelte pillanatai. Elmosolyodom rajta, és megértem. Az ember életében valóban mindig, minden folyamatosan változik, csak a fejlődés marad örök.

Egy több mint száz éves kis faház - a szállásom