Ez nagyon szépen kivitelezhető penzumnak tűnt, de a nagy rendező közbeszólt, és ezekre a napokra estek az év eddigi legmelegebb napjai. Ezért a végére alaposan megszenvedtük ezt a háromnapos etapot, rendesen kikészített bennünket a hőség.

Az a ritka eset adódott, hogy korábban keltünk, mint gyura őkelme, és mikor indultunk, csak akkor hallottuk az első kukorékolásokat, melyekkel jelezte, hogy bizony ma is eljött a hajnalhasadás ideje, elég volt a lustálkodásból. Siettünk, hisz ezen a szerdán kezdődött az idei első hőségriadó, igaz, a leghidegebb hőmérséklettel az időszak alatt, mert a legforróbb órákra „csak” 33 fokot prognosztizáltak derék időjósaink az Alföld ezen szegletébe.

1 / 26

Fotó: Soós Margit

Alig múlt fertályórával reggel hét, amikor kikászálódtunk a kellemesen áthűtött, gépesített járművünkből Sándorfalva főterén a Petőfi Emlékkönyvtár épülete előtt. Már ebben a korai órában is 25 fokig kúsztak a hőmérők higanyszálai, így elhagyva a kellemes klímájú autót és kiszállva a hőségbe már koppant is a Kalapácsos Ember (copy by Tolsztoj) szerszáma tar fejemen, és ma nem utoljára. A hirtelen kábultságban még a szokásos bemelegítő mozdulatok is elmaradtak, melynek hamarosan meg is lett a következménye. Múltkor (2 esztendeje) nem volt időnk körülnézni ebben a Szegedhez közeli városban, így először lefutottuk a kötelező látogatnivalókat, melyek a városközpont parkjában találhatóak zömmel, és megismerkedtünk a település nem oly régre nyúló történetével. Bár kutatások szerint már régóta lakott a terület, de általában csak tanyák és uradalmi épületek voltak itt elszórtan. A pusztáknak rengeteg tulajdonosa volt az évek során, de a területeket elsősorban Szeged városa bérelte.

Kapcsolódó cikkek

Az Alföldi Kéktúra sokszínű kincsei

Tovább

Alföldi kuriózumok

Tovább

A puszta területe Algyő tartozékaként szerepelt az okiratokban, melyet a 18. sz. 30-as éveiben vásárolt meg gróf Erdődy György királyi kincstárnok, kinek utódai teljesen csődbe vitték a birtokrendszert, ami egy olasz társaság zálogtulajdonába ment át. Tőlük a század utolsó harmadában gróf Zichy Leopoldina, őrgróf Pallavicini Károly özvegye vásárolta meg a hatalmas kiterjedésű birtokrendszert, hogy a gazdag földeken jövedelmező dohánytermesztésbe kezdjen.

A település története egy szomorú katasztrófával indul, az 1879-es tiszai nagy árvízzel, mely hatalmas pusztításokat végzett a környéken, köztük Algyőn is, melyet gyakorlatilag a zabolázatlan folyó szinte földig rombolt. Ekkor a regnáló családfő, őrgróf Pallavicini Sándor az algyői árvízkárosultaknak 300 kat. holdnyi területet ajánlott fel vízmentes területen új település létrehozására. Ezen a területen majd 600 házhelyet parcelláztak ki, de a jogosult károsultaknak csak egy része költözött ide, így rengeteg környékbeli szegényparaszt élhetett a joggal, hogy letelepedhessenek az új faluban, melyet hálából az alapítóról neveztek el. A gazdag földek adta jó megélhetésnek köszönhetően a falu hamar kinőtte magát, több szakaszban újra bővítették belterületét. Töretlen fejlődésének köszönhetően előbb nagyközséggé vált, majd 2005-ben városi rangot szerzett.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején a vörös őrség székhelye volt az épületben, majd a 2. világégés esztelen döntései után óvoda, iskola működött az őrgrófi kastélyban, melyet 2010-ben újítottak fel, törekedve az eredeti jegyek megtartására. Azóta termei kiállításoknak adnak helyet, többek közt itt ismerkedhetünk meg a település leghíresebb lakója, Budai Sándor népzenész, naiv festő munkásságával.

2 / 26

Fotó: Soós Margit

A római katolikus templomot, mely a Szűz Mária Szent Neve Templom titulust viseli, 1882-ben szentelték fel, ugyancsak ekkor épült első iskolája, orvosi rendelője, első községháza és a csendőrőrs is. A látnivalók mindegyike a Szabadság térre koncentrálódik, így egyszerű dolga van a turistának, aki nemcsak rohanni akar az AK-n, hanem kíváncsi egy-egy település értékeire is. Megvizuáltuk a fenti látnivalókon kívül a Petőfi-, az Arany- és a Pallavicini-szobrokat, fejet hajtottunk a világháborús és 56-os hősök emlékezete előtt, de sokat nem időzhettünk, hisz már nagyon kezdték „fűteni a poklot”.

Szegedhez hasonlóan az alapítók igyekeztek Sándorfalva településszerkezetét is körkörösre kialakítani, így evidens volt, hogy az alkotmány körúton csapjunk bele aznapi gyaloglatunkba. Hamisítatlan alföldi kisvárosias hangulatú ingatlanok közt próbáltunk ütemes iramot tartani a még elviselhető hőmérsékletben. Fotótéma is kevés adódott, ezért hamarosan a helyi „Hanappi stadionnál” figyelhettük a reggeli edzésben elgyötört helyi aranylábúak szemmel láthatóan elgyötört mozdulatait. jól megkergethette őket az edzőjük! A futballpálya sarkánál aztán egy kilencven fokos kanyarra hívták fel a figyelmet kék jelzéseink, ráfordultunk a hangzatos nevű Sport utcára.

3 / 26

Fotó: Soós Margit

Eddig árnyéktalan részen jártunk, ezt meg is érezte hőháztartásunk, hisz a fülledt, párás melegben hamarosan leizzadtunk, már-már úgy néztünk ki, mint egy csatakos huszár (Mikszáth után szabadon). Át is futott a gondolataimban, mi lesz még, ha már reggel így nézünk ki! Jó ezret léphettünk, amikor egy jobb-bal után beléptünk a hatalmas Vöröscsárdai-erdő százéves fái közé, egyelőre ideiglenesen, hiszen hamarosan el fogjuk hagyni. A jól kijárt, homokos szekérúton cuppogtunk a helyenként bokáig is érő puha, meleg homokban, mely pillanatokon belül minden lehetséges résen beszivárgott a cipőnkbe, ruhánk alá. Apropó cipő! Szakítottunk a jól bevált bakanccsal és könnyített dorkóban vágtam neki ennek az etapnak, míg kedvesem okosabbnak bizonyult (megint), ő futócipőt hozott erre a túrára.

Pár száz méterig nem is volt gond, aztán a tempó és a süppedős homok hatására, vagy csak egyszerűen egy rossz lépés után éles fájdalom villant a bal vádlimba. Sebaj, gondoltam, pár lépés, a görcs kienged és go tovább! Bicegtem, nem szóltam, visszavettem a tempóból, próbáltam nyújtani, de csak nem engedett. Akkor ez nem is görcs, hanem húzódás! Na, ez nem gyerekjáték lesz, tudtam előre.

4 / 26

Fotó: Soós Margit

Bicegve, nagyon bicegve kanyarodtam rá a Juhar utcára, ahol már csak jobb oldalt volt az erdősáv, balkézről pedig víkendházak, hétvégi telkek sokasága kísért bennünket. Hogy eltereljem a gondolataim, mesélni kezdtem a környék homokos szerkezetéről, és hogy mennyi gondot okozhatott a futóhomok eleinknek. Ezért, hogy megkössék, nagyfokú erdőtelepítésekbe kezdtek.

Az erdőben főként telepített fákat találunk, akácot, nemesnyárat, fenyőt és foltokban tölgyeket is. Területén több homokbánya és szikes lapos, homoki gyepes is fellelhető, de itt van a hatalmas sándorfalvai gyakorló- és lőtér is, ahol állandó a fegyverropogás. Mire ezt elmeséltem, már ki is értünk a Nádas-tó széléhez, a Nádas-tó-Nagyszéki-főcsatornánál.

6 / 26

Fotó: Soós Margit

Az egykori kővágói bányató (Nádas-tó) homokbányászat révén jött létre, melyet előbb halastóvá és stranddá alakítottak át horgászási és csónakázási lehetőséggel. Később az önkormányzat megvásárolta és létrehozta a Nádastói Szabadidőközpontot, ahol napjainkban még vízisízni is van lehetőségünk. A példásan karbantartott centrum ekkor kezdett éledezni, gondoltuk, bemegyünk egy frissítőre, beállítjuk koffeinszintünket, de a büfén még hatalmas lakat virított. A kerítés melletti csapnál kicsit lemosakodtunk, és gondoltam, bekenem fájós vádlim valami húzódás elleni krémmel, hisz az állandóan van a csomagunkban. Van, persze, hogy van, csak nem most! Otthon maradt! Na, ebből aztán kerekedett egy jó nagy adok-kapok. Aztán a viharfelhők elmúltával felvetődött, hogy hagyjuk abba. De nem és nem!

7 / 26

Fotó: Soós Margit

Kapcsolódó cikkek

Tanácsok és praktikák terepezőknek

Tovább

Hegyek ide, erdők oda, Császártöltés volt az idei év nagy felfedezése számomra

Tovább

Első menyasszonyom jól megmasszírozta, én meg belegázoltam minden útba eső csalánosba, ezek a praktikák hoztak némi átmeneti enyhülést. A biztonság kedvéért bevertem egy maxi adag magnéziumtablettát is. Ezek hatására hol jobban, hol kevésbé bicegve haladtunk a Szabadidőpark utcáin, csinos és kissé elhanyagolt ingatlanok között. Itt nagyon nyílt szakaszon vezet az AK nyomvonala, ezért hamarosan előkerültek a védekező eszközök (napszemcsi, légiós sapi) és persze az ezres naptej felkenése sem maradhatott el. Hamarosan kereszteztük a Csongrádra vezető műutat, és hosszú időre elnyelt bennünket a Vöröscsárdai-erdő rengetegje, ahol aztán le is kerültek a sapkák, szemük, de kaptunk helyette rengeteg szúnyogot, legyet, bogarat és pókhálót.

13 / 26

Fotó: Soós Margit

Valamiért folytonosan Rumcájsz, Manka, Cipisek és a rejtekadó jicsini erdő járt a fejünkben, ezzel próbáltuk elűzni az egyhangú erdőrészeket és a fájdalmat. Bizony, nem árulok el titkot, de jártunk már jó pár, ennél sokkal hangulatosabb erdőben. Itt minden bokros, gazos volt, sehol egy hatalmas fa, liget vagy pihenő. Hamisítatlan homoki erdőben kanyarogtunk, és időről időre kereszteztünk egy-egy homokos utat, melyek mindegyikén volt szerencsénk találkozni egy-egy traktorral vagy teherautóval, és nyelni azok bűzét és a felkavart homokot. Mert lassítani egyik sem volt hajlandó, sőt, mikor megláttak bennünket, kajla vigyorral még gázt is adtak.

Egy elhanyagolt vadászház, tábor környékén megtízóraiztunk, mely alatt kedvesem majd szívrohamot kapott. Ugyanis a közeli lőtereken pont ekkor eresztettek el több ágyú- és taracklövedéket és a géppityuk is ropogtak rendesen. Neki ezektől fóbiája van, rohadtul fél még a játékpisztolytól is. El is pityeregte magát az első lövésnél, a többit meg már kezdte lassan szokni, de sietve továbbálltunk azért.

15 / 26

Fotó: Soós Margit

Hatalmas nyárasban haladtunk volna tovább, ha ez meg nem esik tarvágás áldozatává, így csak a nyílt homokos úton caplattunk a Hantházi-erdőben, mely Dóchoz közeledve váltotta az eddigit. Ez az erdő is hasonló korú és hasonló céllal lett telepítve, mint a Sándolfalvi-erdő. Kanyarogtunk még egy keveset, és máris a Dócra vezető, kopott aszfaltcsíkra léptünk, ahol meg éleslövészeten lévő BV-sekbe botlottunk, akik végezve a gyakorlással jöttek az országúton várakozó csapatszállító járművükhöz. A következő etap egy hosszú aszfaltkoptatás lett volna, de már nagyon fájt a lában, semmivel nem tudtuk csillapítani, így szégyen ide, szégyen oda, meg kellett szakítsuk a túrát.

Elérve a csongrádi bekötőutat, stoppolásba fogtam, és egy nagyon kedves dóci gazda volt oly szíves és elvitt minket Sándorfalvára. Meghívtuk egy kávéra őt, a nagyon aranyos, szöszi kislányát meg egy üdítőre, és jó terjedelmeset beszélgettünk az élet nagy rejtelmeiről, még közös ismerősök is akadtak. Innét is köszönjük Tibor a segítséget! Búcsú után asszonykám elrongyolt a helyi Aphotékába, és a legerősebb vény nélküli húzódás elleni krémmel tért vissza. Vagy háromszor kentük be a vádlim, mire csillapodni kezdett a fájdalom, betoltam egy Algopürét is, és még vagy egy órát pihentettem. Újabb kencézés után éreztem, hogy enged az izomköteg, és ezen felbuzdulva el is kezdtem keresgélni a mentrendek.hu-n. Hamarosan akadt is egy járat, mellyel el tudtunk menni a Dóci-letérőig, ahol abbahagytuk a gyaloglatot.

Kedvesem kért szépen, csúnyán, de nem hagytam magam. Azért is megcsinálom! A hangosabb győz mindig, így hamarosan már leszállásra cihelődtünk a csongrádi járatról. Nem mondom, hogy a leghűvösebb időben vágtunk neki a 4 km nyílegyenes aszfaltkoptatásnak, a levegő 33 fok volt, ami az aszfaltról visszaverődve hatott vagy ötvennek. Egy életünk, egy halálunk, megyünk. Víz van, légiós szerkó van, szemüveg van, naptej van, és még kenőcs is akad, go!

20 / 26

Fotó: Soós Margit

Nem volt egyszerű menet haladásra bírni a bal lábam, de aztán lépésről lépésre jobb lett, a végén már egész elviselhetővé vált. Ez az ingerszegény, négykilométeres aszfaltkoptatás még ideális körülmények között is megviseli az embert, nemhogy most. Tettük egyik lábunk a másik után, időről időre megálltunk pótolni a folyadékveszteségeinket és persze, fotózni, néha a semmit. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a jelzéseink betérítenek a Pusztaszeri-erdő árnyas fái közé. Megváltás volt letérni a pár fokkal jobb hőmérsékletű erdőbe, ahol még enyhe szél is fogadott.

Az erdő szerkezete nem sokat változott az előzőekhez képest, de mégis élvezetesebb volt, mint az aszfalt, gyorsabban is haladtunk, és még a lábam fájása is jelentősen csitult. Hamarosan elértünk egy töredezett aszfaltú bekötőutat, melynél az AK kék jelzései mellé csatlakoztak a Ladánybenétől Ópusztaszerig tartó Kiskunsági Piros turistaút jelzései. Innét már percek alatt elértük aznapi penzumunk végpontját, a csongrádi műútnál található buszmegállót, mely a Nemzeti Emlékhely bekötőútjánál található. Nem is kellett sokat várnunk a szegedi járatra, mely Sándorfalváig repített bennünket.

23 / 26

Fotó: Soós Margit

Autóba pattanva szállásunkra hajtattunk, majd egy csepp rehabilitációt követően szegedi városnézéssel, vacsorával töltöttük el a nap további részét. Visszatérve szállásunkra korán álomra hajtottuk fejünket, hisz terveink szerint másnap is nagyon korán kellett keljünk, hogy megelőzhessük a forróságot.