Első nap: Kelemér – Zárdorfalva (9 km)

Arra emlékeztünk a múltkori kéktúra-teljesítésről, hogy az Aggteleki-karszt igen messze van, de valahogy azóta sokat utaztunk, vagy változott az ingerküszöbünk, mindenesetre most a 2 óra 45 perces út nem is tűnt olyan soknak. A gyerekek is nagyon jól viselték az utazást, így gyakorlatilag egyszer sem kellett megállnunk. Zádorfalván kicsit nehezen találtunk parkolóhelyet, és a végén szedtük a lábunkat rendesen, hogy elérjük a buszt, de sikerült. És nemcsak nekünk, hanem Orsinak és családjának is, akik szintén 3 kisgyerekkel jöttek, és Ági családjának is, akik 5 kisgyerekkel teljesítették a hétvégéi 42 km-t.

A gyerekek nagyon élvezték a buszozást, mert erre mostanában nem sokszor volt lehetőségük. Aztán Keleméren ott is ragadtunk a buszmegállóban, elkezdődött az elemózsia elfogyasztása: szendvicsek, tea, keksz került elő a csomagokból. Időközben még egy család befutott, akik két napot túráztak velünk egy potyautassal. Aztán lassan összeszedtük magunkat, és megindultunk a pecsét felé. Pár 10 méter után megint egy hosszabb megálló következett, mert majdnem mindenkinek volt füzete, aki önjáró: nálunk 4 füzetbe, Orsiéknál 2 füzetbe, Ágiéknál 4, Melittáéknál pedig 2 füzetbe kellett benyomni a hétvége első pecsétjét.

Majd következett az aszfaltút Gömörszőlősig.

Az út mellett egy valaha volt gémeskút is állt még, ezt alaposan megszemléltük az aprónépekkel. Majd lassan elértük a falucskát.

Gömörszőlős nagyon takaros kis település, és múltkori ottjártunk óta még szebb lett. Kapott egy kisboltot is, ahova be is tértünk egy jó kávéra, majd a tájház mellett kialakított piknikhelyen meg is álltunk elfogyasztani azt, valamint tölteni az energiaraktárakat.

A gyerekek már ekkor nagyon egymásra találtak, a nagyobbacskák elkezdtek együtt játszani, jeget hordani a patakból, tobozokat gyűjteni, csúszdázni és a kunyhókba bujkálni. Mi felnőttek a totyogókat kergettük, megakadályozva egy-egy hatalmas borulást, vagy éppen patakba esést. Mivel ezek a megállók érthető okok miatt nem túl pihentetők a felnőttek számára, és szerettünk volna még sötétedés előtt a szállásra érni, felkerekedtünk és mentünk tovább.

Innen dombok közt kanyarog az út. Egyszer, mikor sok éve erre jártunk, akkora zöld gaz volt, hogy ki sem látszottunk belőle, még az ösvényt is alig találtuk meg. Most hihetetlennek tűnt, hogy ez a táj olyan is tud lenni, mert most annyira száraz volt minden. Mindennek tetejébe a helyiek valamiért nagyon szeretik meggyújtani a domboldalakat, így ahol nem világosbarna volt a száraz növényzet, ott koromfekete domboldalak magasodtak.

Ahogy felkapaszkodtunk a legmagasabb pontra, neszezésre lettünk figyelmesek. Majd egy szarvascsorda tűnt fel, ami épp felénk tartott. Sajnos a gyerekek túl hangosak voltak, így hamar észrevettek minket az állatok, és tisztes távolságban kikerültek minket, de a domb másik oldalán, a messzeségben még hosszasan nyomon követhettük őket.

Zádorfalva határában megálltunk bevárni egymást, aztán felkerestük az ottani pecsétet, ott is eltöltöttünk jó pár percet, mire minden bélyegző bekerült, majd elautóztunk a szálláshelyünkre, Putnokra.

Egy erdészházban laktunk, félig-meddig tábori körülmények között, de ezt előre tudtuk, így készültünk. Konyha nem volt, így vittünk egylapos rezsót, kempingfazekakat, étkészletet, és egy hatalmas adag krumplipaprikást, ami az egész társaság első esti ebédje volt. A többi nap a többiek főztek ránk is. 4 szoba volt, így a 3 házaspár a legapróbb gyerekekkel kapott egy-egy szobát, a 6 „nagyobb” gyermek pedig a negyedik szobában aludt, részben felfújható kempingmatracon. Ez nekik hatalmas buli volt, így hiába volt hosszú az út, és került a lábukba közel 10 km, este fél 10-kor már úgy kellett megfenyegetni őket, hogy ha nem fejezik be a zsibongást, akkor mérgesek leszünk. Másnap persze látszott rajtuk, hogy némi alváshiánnyal küzdenek, de szerencsére nem torkollt hisztibe akkor sem a kialvatlanság.

Második nap: Uppony – Putnok (15,5 km)

Másnap persze túl korán keltek. A 6.30-as ébresztőnek köszönhetően 8.30-kor már az egész társaság készen állt az indulásra, amit egy másfél órás autós logisztika előzött meg, mert ezen a szakaszon a helyi közlekedés nem volt túl kedvező. Mindhárom autóval átmentünk Upponyba, ott az anyukák és a gyerekek kiszálltak, az apukák mindhárom autóval visszamentek Putnokra, 2 kocsit a városközpontban hagytak, és egy autóval visszakocsikáztak Upponyba. A gyerekek addig a focipályán kergetőztek, a kondiparkban mászókáztak, ettek-ittak. Így 11 után valamivel el tudtunk indulni a bő 15 km-es túránkra, és Upponyon a másik pecsétnél megint csatlakoztak hozzánk Melittáék, akik egyenesen oda jöttek kocsival.

Hanna már kellőképp fáradt volt, így hamar elaludt a hátamon. Az ovis osztag egyik része elöl vágtatott Ágival, a másik része hátul bandázott kicsit lassabb tempóban Gáborral, Orsiékkal. Én épp középen voltam, és mivel Hanna aludt, szedtem a lábam. Volt egy hosszabb szakasz, ahol sem előttem, sem mögöttem nem hallottam és láttam senkit, csak én voltam és az erdő nyugalma, csendje. Élveztem, ahogy Hanna szuszog a hátamon, élveztem a tavaszi madárdalt, élveztem, hogy kicsit egyedül vagyok a gondolataimmal.

Egy kitartó emelkedőn voltam túl, amikor felértem az Upponyi-hegység egy gyönyörű pontjára, a Három-kő-bérc tetejére. Ahogy az első kilátóponton kinéztem, pont láttam, hogy Ági és az előőrs már letelepedett a távolabbi sziklapárkányon. Ahogy ott tébláboltam a sziklákon, Hanna is felébredt, a fiúk is utolértek. Így csatlakoztunk a többiekhez, lőttünk pár fotót, aztán kerestünk egy biztonságosabb piknikező helyet, ahol a totyogókat is szabadon tudtuk ereszteni, és nem kellett félni, hogy lezuhannak a sziklákról.

A pikniket mindenki nagyon élvezte. A nagyobbacskák még egy geoládát is begyűjtöttek a pihenő alatt, megszemlélték a ládában lapuló kincseket, csereberéltek. Hanna, Csenge, Viola és Koni mind másfél-két év körüliek, így alapesetben hordozóban utaznak még, de már saját akaratuk van, és ha kellőképp türelmes az ember, akkor képesek már 1-2 km-t legyalogolni. Itt most nem voltunk annyira türelmesek, így a piknikek alatt rótták is a köröket rendesen. A legkisebbek – a 2 hónapos Flóra és a 4 hónapos Kamilla – vígan nyújtották ki magukat a piknikpokrócon.

A túra második felében nagyrészt lefelé kellett menni. Útközben tettünk még egy kitérőt a Koloska-tetői földvár barlangjához, ahova a szűk nyílásba leginkább a gyerekek kukkantottak be fejlámpával, de őket sem engedtük be igazán.

Mielőtt az erdei út beletorkollik az országútba, tartottunk még egy pihenőt. Hanna kitalálta, hogy Barnus hátizsákját tegyük rá, így ezzel felszerelkezve mászott fel a hegyoldalban, majd csúszott le kacagva. Úgy nézett ki, mint egy kis ejtőernyős.

Ahogy az aszfaltutat elértük, hamarosan egy valaha volt ipari vágány keresztezte utunkat. Mivel a térképen láttuk, hogy a Kéktúra nyomvonala, ami ezesetben az országút volt, pont a vasúti nyomvonal mellett halad, kitalálták a gyerekek, hogy menjünk a síneken. Ez sok helyen annyira be volt nőve, persze legtöbbször szúrós bokrokkal, hogy alig tudtunk haladni, viszont nagyon jó alternatívája volt az országúton haladásnak, ami ennyi kisgyerekkel nem lett volna túl optimális. Persze így még lassabbak lettünk, de ezt a napot csak túrázásra szántuk, így nem volt ezzel gond.

Putnokon nem álltunk meg a vasútállomásnál (ide később autóval visszajöttem pecsételni), hanem besétáltunk egyből a városközpontba. A barlangos kitérővel, és a pluszutakkal együtt így is 15,5 km került a bakancsokba, a szállás pedig innen még bő 2 km lett volna. Így az egyik itthagyott autóba beültek Melitták hárman, Gábor és Gergő, akik visszamentek Upponyba a mi otthagyott kocsinkért, illetve Melittáék a sajátjukért, amivel egyből tudtak „hazamenni”. A másik Putnokon hagyott kocsival pedig Sanyi 3-szor fordult, hogy elvigyen minket a szálláshelyre, a 3 anyukát a sok gyerekkel.

Késő délután egy kis pluszizgalom is volt a gyerekeknek: valaki pont a vendégház szomszédságában gyújtotta fel a tarlót, így izgalommal figyelték az ablakból a lángnyelvek táncát, majd kitörő örömmel fogadták a tűzoltók kiérkezését.

Este filmezést engedélyeztünk a nagyobb gyerekeknek, míg mi kifújtuk magunkat és elkészült a nem túl szofisztikált tésztavacsora, és örömmel vettük észre, hogy fél 9-kor már néma csend honolt a nagyobb gyerekek szobájában, mindenki aludt, elfáradtak.

Harmadik nap: Kelemér – Putnok (11 km)

Harmadik napra a felnőttek nagyobb részét ledöntötte valami kór. A három család gyerekei 6 különböző intézményből (1 bölcsi, 3 ovi és 2 suli) szállították a bacikat, vírusokat, melyeket szanaszét hintettek a kis élettéren. A 6 felnőttből négyünknek volt valami baja: Gergő lázas lett, így ő aznap nem is túrázott velünk. Ági hányt reggel, így ők sem indultak el azonnal a túrára. Orinak a rossz közérzet hátfájással párosult, nekem takonnyal. De mi ketten annyira nem voltunk rosszul, így a tervek szerint túráztunk aznap.

Lesétáltunk Putnokon a városközpontba, ami a kéken kb. 2 km volt a szállásunktól. Igen ám, de útközben találkoztunk szemből két túrázóval, akik óva intettek egy pár száz méter múlva korzózó, nem túl barátságos kutyától. Így végül nem teljesen a kéken tettük meg ezt a bő 2 km-t a buszmegállóhoz, hanem kitértünk egy másik utcába – így elkerülve a rettegett kutyát. Beugrottunk még a patikába, hogy a nyavalyák ellen legyen orvosság, majd felpattantunk az Aggtelek felé menő buszra.

Szűk fél óra után szálltunk le Keleméren, ahonnan ezúttal nem Zádorfalva, hanem Putnok felé vettük az irányt. Sajnálatos volt látni, hogy út mellett mekkora szeméthegyek sorakoztak, de próbáltunk csőlátással közlekedni, és inkább a szépet észrevenni.

A felfelé vezető úton Hanna minimálisat aludt. A Mohos-tavaknál terveztünk egy megállót, aztán végül megláttunk a térképen egy valaha volt földvárat, ami izgalmasnak ígérkezett, így tettünk egy kitérőt és inkább ott álltunk meg.

Nyugodtan szabadon ereszthettük a tipegőket, letehettük a piknikpokrócokat és kinyújthattuk magunkat. Én kicsit vízszintbe tettem magam, mert egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam a nátha, így jólesett a pihenő a friss, tavaszi napfényben.

A piknik után elkezdtünk ereszkedni Putnok felé, ahol szemből Ágival találkoztunk, előtte baktatott 3 önjáró gyermeke, rajta pedig elől-hátul baba. Jobban lett reggel óta, így ők is nekivágtak az előre eltervezett távnak, a végén pedig a férje ment értük Kelemérre autóval, ő nem kéktúrázik hivatalosan, így nem hiányzott neki, hogy nem teljesítette a szakaszt.

Putnok előtt egy hosszabb aszfaltos szakasz volt, ahol Hanna már nagyon kiabált a hátamon, hogy „kiszállsz, menni, séta”, így jobbnak láttam letenni. Ami egyrészt könnyebb is, mert kb. 11 kg súlytól szabadulok meg hirtelen, viszont nehéz is, mert nagyon kell figyelni a kis drágára. Az elején lelkesen ment, de ahogy fáradt, egyre több botért hajolt le, bokrot kezdett vizsgálni. Amikor már minden méteren leguggolt, megelégeltem a dolgot, és felvettem, de ilyenkor persze csúszik ki az ember kezei közül, mint az angolna, így nem egyszerű vele.

Nap végén a szálláson a nagyobbacskák megint játszottak, társasoztak, én lepihentem. Hanna odapenderült mellém az ágyba, benti cipőben, hátizsákkal, majd kb. fél perc alatt el is aludt. Nem volt túl kedvező a későre csúszott délutáni alvás az esti altatás szempontjából, de kicsit hagytuk őt pihenni, ha már így alakult.

Negyedik nap: Barlangtúra Aggteleken és Aggtelek – Jósvafő a kéken (1 + 5,5 km)

Utolsó napra Ági foglalt nekünk helyet Aggtelekre egy vezetett barlangtúrára, amit kifejezetten kisgyerekeknek kínál a nemzeti park. Miután reggel összepakoltunk, kicuccoltunk mindent a kocsikba, elköszöntünk a szállásadó bácsitól, és célba vettük Aggteleket. Éppen akkor érkeztünk, amikor a manótúra indult a barlangban, így azonnal csatlakoztunk is csoporthoz.

Egy nagyon kedves hölgy vezette a túrát, aki kifejezetten jól értett a gyerekek nyelvén, így elég sok információt adott át a barlanggal kapcsolatban olyan formában, hogy a nagyobbacskák tátott szájjal hallgatták. Egy 1 km-es kört mentünk a föld alatt, megcsodáltunk rengeteg cseppkövet, láttunk kis- és nagy patkósorrú denevéreket lógni a fejünk felett, hallgattunk zenét a hangversenyteremben. Nagy élmény volt kicsiknek s nagyobbaknak egyaránt.

Aztán elmentünk a büfésorra a parkolóhoz, ettünk ezt-azt, majd a játszótéren folytattuk a programot. Orsi és a családja úgy döntött, hogy a gyerekek már túl fáradtak lennének az aznapra kinézett 5-6 km túrához, így hazaindultak Budapestre. Ági 4 gyerekkel túrázott, mi családilag öten voltunk. Ági készült egy kis füzetkével az utolsó napra, amiben találós kérdések, kreatív erdei feladatok voltak, így még színesebb lett a hosszú hétvége utolsó túrája a gyerekeknek. Nagyon lelkesen keresgélték útközben a különböző fákat, tobozokat, készítettek botokból képet a piknik alatt, csillogó szemekkel válaszoltak a kérdésekre, melyekkel a barlangban elhangzottakat elevenítették fel. Majd nagyokat kacagtak a találós kérdéseken. Így gyorsan eltelt az 5,5 km, a végén pedig megkapták a lelkes munkájukért a kindertojást, amivel Ági készült.

Én nagyon büszke voltam a gyerekekre, mert

Senki sem nyafogott, nagyon cukik voltak mind! A betegség nekünk felnőtteknek kicsit nehezebbé tette a dolgunkat, de összességében nagyon remek hétvégénk volt!