Hótalppal a Koralpe hegyeiben
A férjemmel régóta terveztük, hogy elmegyünk egy hótalpas túrára Ausztriába. A síelést már próbáltam, de nem nekem való sport, nem vagyok elég bátor hozzá, így találtuk ki helyette a hótalpazást.
Amikor januárban eldöntöttük, hogy megyünk, akkor még nálunk híre-hamva sem volt hónak, így örültünk, hogy ezen a télen sem maradunk havas élmény nélkül. Persze, ez Murphy törvénye: február utolsó heteiben nagy hóval-hideggel igyekezett megmutatni a tél, hogy azért tud keménykedni is. Legszívesebben ki sem mozdultam volna ezen a hétvégén a cserépkályha mellől.
Gyorsan eljött a készülődés hete, amikor a nappalinkat 6-8 különböző vastagságú hálózsák, hótalpak, hátizsákok, síruhák, fejlámpák, műanyag edények és egyéb hasznos holmik lepték el. Nehezen, de megszületett a megfelelő lista, és elfért minden a zsákjainkban: minimális tisztálkodó felszerelés, ugyanennyi ruha, törölköző, evőeszköz, élelmiszeres doboz, fejlámpa, síszemüveg, sapkák, napolaj, hálózsák és persze olvasnivalónak a Turista Magazin. Az én hátizsákom 7 kg, Attiláé 18 kg lett. Hajnalban indultunk, mert 9-kor a Koralpe parkolóban (ami 1630 m magasan volt) kellett találkoznunk a többieket szállító kisbusszal.
10 óra után felpakolva, beöltözve elindultunk az első úti célunkhoz, az 1971 m magasan levő Koralpe hüttéhez. Ez a bemelegítő rész volt az ismerkedés a hótalpakkal: meneteltünk felfelé, az egyre nagyobb ködtől csak az előttem haladó hátizsákját láttam. Szép, szép ez a havas táj, főleg, ha látnánk is belőle valamit.
Na, gondoltam, jó lesz ez a hétvége, a nagy ködben és szélben botorkálunk 3 napon át. A hótalpban való közlekedés nagyon egyszerű volt, sokkal gyorsabban lehetett haladni, mint bakancsban, mert a talpon lévő fogak miatt nem csúsztunk meg. Délre felértünk a szállásunkhoz, amit alig láttunk a nagy ködtől.
Én nagyon örültem, hogy a 15 ágyas koedukált tömegszállás helyett kétágyas, fűtött szobákban kaptunk helyet. Nekem ezután már minden csak jó lehet -gondoltam. A hátizsákból előkerült ebédünk elfogyasztása után kicsit pihentünk, majd Gábor kiadta a parancsot: irány a csúcs! Kicsit furcsán néztem, mert nem az nem látszott. Akkor hova is megyünk? Szerencse, hogy nálunk volt a síszemüveg, mert a széltől, a hóvihartól és a ködtől csak 5 réteg ruhában, 3 réteg sapkában és szemüvegben tudtam előrehaladni.
Nem láttunk tovább 2 méternél magunk körül. Ezekben a napokban többször eszembe jutottak a Kudlik Júlia által vezetett Delta kezdő képsorai és zenéi, ahol a hóviharban gyalogoltak a megfáradt emberek. Mi éppen így nézhettünk ki, mire felértünk a csúcsra, ami a 2120 méter magas Koralpe-Großer Speikkogel volt. Attila bajuszára-szakállára ráfagyott a hó, érdekes fotót készíthettem így róla. Este finom vacsorát kaptunk a szállásunkon. Éjjel olyan meleg volt a szobában (25 fok), hogy nem tudtunk aludni, ezért hajnalban kinyitottuk az ablakot. Csodálkozva láttam másnap reggel, hogy az ablakunkból éppen ráláttunk a lokátorokra és a csúcsot jelző keresztre. Nagyon közelinek tűntek a ködmentes időben. Bőséges reggeli után egész napos túrára indultunk.
Volt olyan a csoportban, aki a közeli sípályán síelt, négyen gyalogló lécen jöttek velünk, és öten hótalpakon próbáltunk előbbre jutni. Gábor, a vezetőnk, erre a napra 15 km-es túrát tervezett. Szerencsére tiszta idő volt, mindent láttunk már lefelé menetben is, amit előző nap nem, sőt a nap is sütött. Lementünk az alaptáborhoz, innen indultunk a Poms Wasserfall vízeséshez, majd a Großhöllerhüttéhez, ezután a (Seespitz, 2066 m) hegygerincen keresztül jutottunk vissza a Koralpe csúcshoz. Persze ez nem vízesés volt, csak vízfagyás, de gyönyörű látványt nyújtott.
A nyári állatkarámoknak éppen csak a teteje látszott ki a hóból, ami azt is jelentette, hogy legalább 80-100 cm magas havon gyalogoltunk. Ügyesen kellett egyensúlyozni, hogy ne süllyedjünk el. Persze volt olyan, nehezebb szakasz, ahol térdig eltűnt a lábam a hóban, nehezen kihúzva mentem vagy botorkáltam tovább. A bezárt Großhöllethütténél a hátizsákból előkerült az ebéd, kicsit megpihentünk, majd indultunk tovább. De a legnehezebb az utolsó rész volt: alattunk a függőleges, mély hófal, ahol nem volt kitaposott út, a lábunk csak nehezen fért el a nagy hótalpaktól a keskeny járható részen. Már fájt a lábam, a kisujjam a sok féloldalazástól, és nagyon vártam, hogy végre kitaposott útra érjünk. Láttam, hogy a többiek is hasonlóan szenvednek, mint én. Attila ilyenkor előre mutatott, hogy mindjárt itt a csúcs, húzzam ki magam, és menjek tovább - mindezt mosolyogva. Persze ez érdekes tanács a hóviharban, jeges szélben: húzd ki magad! Örültem, ha összegörnyedve talpon tudok maradni és nem kap fel egy nagyobb erejű szélfúvás.
Útközben volt időm gondolkodni azon, hogy miért is szeretjük feszegetni a határainkat egy ilyen túrán, hiszen erről is szól ez a történet, legalábbis számomra. A napjaim egy részét Keszthelyen, az irodában és szervezéssel töltöm, ez az életem, heti 3-4 alkalommal futok 4-5 km-t, reggelente jógával kezdem a napot. Tehát mondhatnám, hogy jól érzem magam a bőrömben, és mégis szeretem ezeket a kihívásokat.
Annyira jólesik, hogy otthon a fotóinkat nézegetve elmondhatom, hogy ez is megvan! Sőt nem csak, hogy a bakancslistámon kipipálhatok egy téli túrát, de még vissza is vágyom jövőre ide - amit nem hittem volna. Mert a téli élményeket nem a duruzsoló cserépkályha mellől, könyvvel és forralt borral a kezemben tudom megélni, hanem ebben a sok szépségben idekint, dideregve a természetben, a hideg fehérségben, amikor hunyorogni kell a csillogó, hófehér tájat nézve, arcunkat a nap felé fordítva, a hegyek tetején állva.
Elmélázgatva haladtunk előre, néha meg-megállva szusszanásnyi pihenőre. Boldogság volt nekem, hogy a nehéz szakaszok ellenére csodálhattam a tájat, a lassan lemenő napot, így tettünk meg több kilométert. Napszemüveg nélkül nem lehet látni ilyenkor a fehér hó csillogása miatt. Nem tudom szavakkal leírni, ami körülvett bennünket ott fent a hegygerincen: gyönyörű volt a minket körülvevő téli táj. A csúcson lévő keresztet most jól lehetett látni, aminek nagyon örültem az előző napi hófúvás és köd után, így most is fotózgattunk kicsit.
5 óra körül a szállásunkon voltunk, elfáradva, de jókedvűen. 6 órakor közös vacsorán meséltük el az élményeinket. Jellegzetes osztrák vacsorát kaptunk, ami nagyon ízletes és bőséges volt: sajtgombócos leves, nagy hús a húsevőknek, nekem saláta, mártással és gombóccal. Vasárnap csodaszép napsütésre ébredtünk, reggeli után felöltözve indultunk neki a csúcsnak.
Ma itt fogunk túrázgatni a hegy tetején - ismertette Gábor a napi tervet. Megérkezve a kereszthez, körbenéztünk, és nekem olyan érzésem volt, hogy a világ tetején járunk. Fantasztikus volt a kilátás, kecskék, zergék legelésztek békésen előttünk. Amikor közelebb értünk, akkor kicsit arrébb szökkentek, és így kapirgálták ki a hó alól a füvet.
Csend, béke és nyugalom volt körülöttünk. Hegyre fel, aztán le, dombra fel, aztán le - ez volt a napi program a gyönyörűen csillogó havas gerincen. Hamar megtapasztalhattuk, hogy az időjárás pillanatonként változik. A szél felénk fújta a felhőket, amelyek az alattunk lévő völgybe leereszkedve eltakarták előlünk a fenyveseket.
2-kor értünk vissza a szálláson hagyott csomagjainkért, majd ezt követően ereszkedtünk le a parkolóba. Lejjebb érve nagyon sokan síeltek körülöttünk, de én nem bántam, hogy mi más formáját választottuk a téli sportolásnak, szebb részen voltunk, és így lassabban haladva, mindent jól szemügyre tudtam venni. Az út hazáig 4 óra volt, amit vidáman, de elfáradva tettünk meg. Nem hittem volna magamról, de már most várom a jövő téli hótalpas túránkat!
Szöveg és fotók: Csengei Ágota
Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
Teljesítménytúrázás kutyával
Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ TovábbÖrményország keleten innen, nyugaton túl
„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ TovábbEgy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább