Az első kalandozások

A Retyezáttal való viszonyom egészen korán, 2007-ben kezdődött. Emlékszem másodéves egyetemistaként remek lehetőség adódott a téli szünet vége felé közeledve: szeretett tanárunk, későbbi barátunk Fábián Tamás kiragasztott egy kézzel írt A5-ös lapot Szegeden a Földrajz Tanszék egyik ajtajára, ahol feltüntette, hogy a tavaszi félév során hova lehet vele tartani kisbuszos utazásokra.

A csapat gyorsan összeállt, közeledett a március, az utazás pedig végül egészen emlékezetesre sikerült: sokszor derékig süllyedtünk a hatalmas hóban, a felszereléseink még csak meg sem közelítették azt, amik egy a téli magashegyi túrákhoz szükségesek, mégis megcsináltuk az összes túrát amit elterveztünk. Így másztam meg először a hegység névadó csúcsát, és így jártuk be a Retyezát északi oldalán fekvő menedékházakat, völgyeket, tavakat és vízeséseket.

Jópár évet kellett várni a visszatérésre, de az elmúlt hét év során végül ötször volt szerencsém újra túrázni a Retyezátba, több kevesebb sikerrel.

Persze pont ez az egyik legnagyobb hívóereje a hegységnek, hiszen a turisztikai fejlesztések hiányában a hegység nagy része érintetlen, pont emiatt volt rajta a bakancslistán egy olyan Retyezát túra, ami nem a főszezonban zajlik le, legalább három napot rá tudunk szánni, és a menedékházak helyett sátrazással tudunk még közelebb kerülni a természethez.

A csillagok állása úgy alakult, hogy szeptember elejére jó időt jósoltak, az extra szabadnapot elintéztük, így egy alapos tervezés után a Gura Apelor víztározót megkerülve, egy pénteki kora délután érkeztünk meg a kék kereszt jelzésű turistaút kiinduló pontjához. A Retyezátot viszonylag sokféleképpen meg lehet közelíteni: az északi oldalról legkönnyebben Cârnic üdülő településéről, vagy a Râușor sítelepről lehet felkapaszkodni valamelyik csúcsra vagy menedékházhoz, a déli oldalról pedig a Lepusnyik-völgyi erdészeti út segítésével egészen a Pelága-rétig el lehet jutni autókkal.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a hétvégén, szép időben érdemes elkerülni a legfelkapottabb kempingező helyeket, persze csak akkor, ha az ember egy kis nyugalomra, esetleg magányra vágyik. Ha nem ez a cél, akkor nem is javasoljuk azt a kék kereszt jelzésű turistautat, amely a már említett a Gura Apelor víztározótól a Zenóga-tóig vezet fel minket, hiszen a nagy szintkülönbség miatt egy kifejezetten izzasztó kapaszkodásra kell felkészülni.

Medveszar itt, pásztorkutyák ott - üdv a Retyezátban!

Mivel érkezésünk után rögtön látjuk, hogy a Godján-hegység felől egy zivatar közelít a Retyezát felé, viszonylag sietve kezdjük meg a brutális emelkedőt a Zenóga-tó felé. A brutálist jelen esetben úgy kell elképzelni, hogy kicsivel több mint 5 km alatt 1000 méter szintet kell leküzdeni amíg elérjük a 2142 méteres Zlata-csúcsot (Vârful Zlata), mindezt a szokás szerint megpakolt, 17 kg körüli hátizsákokkal.

A zivatar ugyan végül elkerül minket, de amint a Zlata előtti platóra felérünk, már más miatt kezdünk el aggódni. Azt eddig is tudtuk, hogy a Retyezátban jelentős a medvepopuláció, és azt is tudtuk, hogy a macik érthetően a turisták által kevésbé járt részeket kedvelik (ezekből persze szerencsére elég sok akad a hegységben).

Gyorsan előkapjuk a JBL hangszórót, és nem túl elegáns módon hangos zene kíséretében, még annál is hangosabban beszélgetve tesszük meg a maradék néhány kilométert a medvék számára kifejezetten kedvelt, törpefenyős, málnás környéken.

Az erdőhatárt elhagyva gyorsan átbukunk a Zlata-csúcs utáni nyeregbe, hogy az Arágyes-csúcs (Vârful Radeşul Mare) alatt átvezető ösvényen folytassuk a túránknak. Épp ekkortájt beszélünk arról is, hogy milyen jó, hogy a környező hegységek vérszomjas pásztorkutyáinak ezúttal nyoma sincs, amikor egyszer csak meghalljuk a távoli esztenák felől felénk tartó első ebek ugatását.

A kutyák itt szerencsére nem jönnek közel, de a szapora szívverés így is megteszi a hatását, az utolsó szakaszát a túrának villámgyorsan lezavarjuk, és este 6 körül már le is ereszkedünk a kicsivel 2000 méter feletti magasságban fekvő, egészen festői Zenóga-tóhoz (Lacul Zănoaga).

A Retyezát egyik eldugott ékszerdoboza, a Zenóga-tó

A tó partjához közeledve hatalmas szerencsénk van a délutáni fényekkel: a lemenő nap még épp megsüti a szemközti Szlevej-gerincet (Culmea Slăveiu), a tó vizében parádésan tükröződnek a szomszédos csúcsok, a román hegyimentők tóparti faháza (Refugiul Salvamont Zănoaga) pedig igazi alpesi hangulatot varázsol a szinte alig látogatott tó partjára. Beköszönünk a hétvégi szolgálatukat töltő hegyimentőkhöz, majd a ház mögötti priccsen felverjük a sátrat és egy gyors vacsora után már a szomszédban sátorozó aradi fiatalokkal beszélgetünk a román turistajelzések helyzetéről.

Némi extra alvás után azonban az időjárás már a szebbik arcát mutatja, így ismét csodás fények kíséretében zajlik a sátor elpakolása és a szokásos zabkásás reggeli. A tó partját aztán gyorsan elhagyjuk, az első emelkedők előtt még fotózkodunk a felhajtott, félig vad és egészen kedves lovak társaságában, majd retyezáti zergék társaságát élvezve meg sem állunk a 2370 méteres a Zsudele-nyeregig (Șaua Judele).

Nyugati kitérő a Retyezát-csúcs felé

A túrán mindeddig a Retyezát kevésbé járt délnyugati részét jártuk be, átkelve a Zsudele-hágón azonban rögvest a hegység szívében találjuk magunkat. Amerre csak ellátunk 2000 méter feletti csúcsok, tengerszemek tucatjai, a Zsudele-csúcs (Vârful Judele - 2398 m) felé nézve pedig a Dolomitokat megszégyenítő sziklaformák magasodnak fölénk.

Még úgyis, hogy a nyeregből egy kifejezetten nehéz, törmelékes, meredek szakasz vezet lefelé, a látványt semmi sem tudja elrontani. Miután leérünk az eszméletlen színű Függő-tóhoz (Lacul Agătat) gyorsan megbeszéljük, hogy mivel második kemping helyünk, a Bukura-tó (Lacul Bucura) innen még egy óra lenne, inkább elrejtjük a nagy hátizsákokat egy szikla alatt, és egyből megindulunk a Bukura-csúcs érintésével a Retyezát-csúcs felé.

Dél körül járunk, a szél is alábbhagy, és talán kevés olyan kellemes dolgot tudnék most mondani, ami annyira jól esett, mint az, a szikla tövében lefőzött kotyogós kávé.

A Bukura-csúcs (Vârful Bucura) után egy darabig szintben megyünk, majd azt utolsó, kb. 250 méteres kaptatót letudva máris a 2482 méteres Retyezáton (Vârful Retezat) találjuk magunkat. Bár nem ez a legmagasabb csúcs, a kiváló elhelyezkedése és viszonylag egyszerű megközelítés miatt kétségkívül ez a legfelkapottabb, egy-egy nyári napon ne csodálkozzunk a tömegeken.

Egy tökéletes nap a hegység szívében

Tíz másodpercet sem töltünk a csúcson, amíg a román túrázók fotók tucatjait csinálják meg, mi megelégszünk egy közös képpel, majd 100 métert odébb sétálva leülünk egy panorámás szikla alá. Senkit sem látunk magunk körül, még talán azt is elhisszük, hogy egyedül vagyunk a csúcson, miközben káprázatos kilátás tárul elénk kelet felé a Retyezát főgerincére: a Bukura, Pelága- és Papusa-csúcsok mind-mind oly közelinek tűnnek, miközben kicsit áthelyezve a fókuszt a környező, utóbbi években már sikeresen bejárt hegységek is feltűnnek a horizonton.

Elégedetten nézünk vissza a Szárkő-hegységre, mosolyt csal arcunkra a már ismerős Godján-hegység, és nosztalgikus érzések kavarognak bennünk az előző évi Páreng túránkról is. Egyedül a Retyezát lógott ki eddig a sorból, amely ebben a pillanatban már örökre belopja magát a szívünkbe, csak éppen ki kellett várni a megfelelő pillanatot.

Közel egy órát töltünk el így, majd először visszatérünk a szerencsére érintetlen hátizsákokhoz, és végül délután 5 óra körül már a Bukura-tó partján állítjuk fel a sátrat. Nincsenek kevesen, mégsem érezni a nyári tumultust, helyet is könnyen találunk a kövek által kirakott sátorhelyek egyikében. Miközben megállapítjuk, hogy a Kárpátokbéli kalandozásaink egyik legjobb napján vagyunk túl, lefekvés előtt még elhatározzuk, hogy az egész túrát már csak egy dolog tudná megkoronázni: egy napfelkelte a Pelága-csúcsról.

Amiért érdemes hajnalban felkelni

Vannak az ember életében olyan pillanatok, amelyekre bármikor szívesen emlékszik vissza, és talán nem olyan meglepő az, hogy a természetjárók, túrázók körében sok ilyen pillanat valamilyen magashegyi túrán éri az embert. Hasonló gondolatok által vezérelve vasárnap hajnali 5 órakor lefőzzük az első kávénkat, és némi kalóriabevitel után már a Bukura-tó feletti emelkedőn találjuk magunkat.

A Retyezát központi részének legmagasabb pontjait már narancssárgába öltözteti a kelet felől már felbukkanó nap, mi pedig villámgyors léptekkel, kicsivel 6 óra után érjük el a 2509 méteres magasságot.

A csúcson rajtunk kívül senki sincs, és ennek mi most kifejezetten örülünk. Kicsit hűvös van, de a nap már elkezd melegíteni minket, miközben nem tudjuk, hogy épp merre nézzünk, tényleg csak tobzódunk a panorámában, és próbáljuk jó alaposan beszívni a Kárpátok ropogós, kristálytiszta levegőjét. És igen, ez tényleg egy olyan pillanat, amire még nagyon sokáig jólesően fogunk visszaemlékezni. Alig egy óra múlva már fő a második kávé a kempingben, sokan még csak akkor kelnek fel a Bukura-tó partján, miközben mi már felraktuk magunknak ezt a napfelkeltét is arra a bizonyos élményeket tartó polcra.

A lefelé vezető útra a Pelága-rétet célozzuk meg mi is, amelyet elérve örömmel vesszük észre, hogy az előző napon, a Bukura-csúcson megismert Tóth Sándor erdélyi magyar túratárs megvárt minket, kisbusza segítségével pedig alig egy óra alatt letudjuk a Lepusnyik-völgyi erdészeti út 20 km-es szakaszát, és visszaérkezünk a Gura Apelor melletti parkolóba. Utólag, és még egyszer szeretnénk megköszönni Sándor önzetlen és nagylelkű segítségét!

Ami pedig a Retyezátot illeti, a hegység most talán a legszebb, legizgalmasabb oldalát mutatta, de tudjuk azt is, hogy ide tényleg csak alapos felkészülve, megfelelő tervezés, és jó idő esetén érdemes eljönni. Ha mindezek megvannak, akkor pedig még mindig lesz mit felfedezni, hiszen a hegység keleti része továbbra is felfedezetlen számunkra, így bármikor szívesen térünk majd vissza a Retyezát vad világába.